Legújabb, Zürichben megrendezett kiállításáról és művészetének alapvető vonásairól – gesztusokról, törlésről és a befejező momentum fontosságáról – beszélgettünk a jelenleg is Amerikában élő művésznővel.
Decemberig Zürichben látható legújabb, a Mama '20 címet viselő kiállítása a Hauser & Wirth galéria szervezésében. A tárlaton a Mama-sorozat új darabjai tekinthetők meg. Miért ez a téma áll az újabb művek középpontjában? Ki ez a bizonyos mama?
A Mama című festménysorozatot 2018-ban kezdtem el. Az édesanyámról neveztem el ezeket a képeket, mert ez a szó, mama a gyermekkort és a biztonságot jelenti számomra – ami az én értelmezésemben szorosan összefügg a szabadság gondolatával is. Egy olyan, mindent betöltő érzés ez, mint amikor a kisgyerek a játszótéren szabadon és önfeledten játszik, mert tudja, hogy az anyukája ott ül a közeli padon, és figyeli őt. Másképp nehezemre esne leírni a szabadság témáját… Bob Dylannek van egy dala, If Dogs Run Free a címe – úgy érzem, Dylannek ebben a versében épp ezt a gondolatot sikerült megragadnia.

/Rita Ackermann Mama, Study 8 (2020) olaj, akril és China marker  Fotó: Oresti Tsonopulos, Riat Ackermann, a művész és a Hauser & Wirth engedélyével/

Hogyan készülnek ezek a nagy méretű művek? Mi a munkamódszere?
Általában párhuzamosan dolgozom több festményen egyszerre – főként azért, hogy egyik mű se kerüljön túlzottan a figyelmem középpontjába hosszabb ideig. Igazából nincsen módszerem, amit leírhatnék. Ha lenne, akkor tanítanék. Itt nincs másolás. Ami meghatározó lehet még, hogy mindennap a műteremben vagyok.

A sorozat több képe is a Study (Tanulmány) címet kapta, ezért felmerülhet a kérdés a nézőben: vajon késznek tekinti-e ezeket a műveket? Mit gondol a befejezetlenségről?
A Study (Tanulmány) nem azt jelenti, hogy nincs kész a kép – a papírmunkákat tradicionálisan, a médiumuknál fogva címeztem tanulmánynak. Úgy gondolom, hogy elkészületlen munkának nem szabad elhagyni a műtermet. Amíg egy kép esetében kétes, hogy befejezett-e, addig a látószögemben kell hogy maradjon. Ez több évet is jelenthet. Ha egy képet nem tudok befejezni, akkor félreteszem, és várok vele. Szerintem minden festőnek a névjegye az, ahogyan befejezi egy festményét. Hogy más mit gondol egy elkészült munkámról, az már nem az én hatásköröm, de az az utolsó, befejező gesztus, az az én legfontosabb döntésem a képpel kapcsolatban – és abban az utolsó gesztusban benne kell lennie mindannak, amit az előzőleg megfestett képekből tanultam.

A különféle női szerepek mennyire állnak a művészi gondolkodása középpontjában?
A női szerepek nem játszanak vagy játszottak tudatosan szerepet a munkáimban. A későbbi alkotásaimban a női rajzok kontúrokká értek, ezekkel épül fel egy-egy festmény. Ma már nem tulajdonítok fontosságot annak, hogy egy figura kifejezzen valamit, mondjuk, egy mozdulattal. Számomra a vonal és a rajz a fontos, nem pedig a figurális értelmezés tartalma. A rajzra úgy gondolok, mint egy improvizációs bemelegítésre – de jelenthet tökéletes befejezést akár egy gyorsan és otrombán megrajzolt gesztus is.

Művészetének alapvető eleme az eltüntetés, átfestés, letörlés gesztusa – ez a gyakorlat utat épít a figuratív és az absztrakt ábrázolásmód között. Kifejezően jelent meg ez az elv az úgynevezett krétaképek (chalkboard paintings) esetében korábban, de a jelenlegi kiállításán látható műveknél is. Mit jelent a törlés a művészetében – és kitüntetetten ezen sorozatokban?
A törlés egy fontos építőelem. Szeretek már megmunkált felületeken dogozni, és ahhoz, hogy ezt megtehessem, törölnöm kell a már meglévő rétegekből. Törléssel és hozzáadással épül fel egy-egy festmény. Nem gondolkozom az ábrázolásmód problémáin, amikor dolgozom. Minden festmény arra törekszik, hogy saját maga legyen. Nekem mindössze annyi a feladatom, hogy a kezem alatt a képeim elérjék a maximális potenciáljukat.

Számít, hogy ebben a folyamatban mit töröl el? A krétaképeknél például a korábban gyakran megfestett mandulaszemű lányok képét tüntette el.
Itt nem igazán arról van szó, hogy mi és hogyan tűnik el a képeken. A kréta táblaképek letörlésében magának az eltörlés rítusának konceptuális szerepe volt.
A hátramaradt krétavonalak és a vizes krétafoltok a hiány jelenlétét hangsúlyozták. Ha valamit eltüntetünk, attól az még nagyon is jelen van. A Mama-festmények ezzel szemben nem az eltűnésükben manifesztálódnak. Sokkal inkább a szabadságukban.

/Rita Ackermann: Mama, Skirt on Fire (2020), olaj, akril és China marker  Fotó: Oresti Tsonopulos, Riat Ackermann, a művész és a Hauser & Wirth engedélyével/

Időben visszafelé haladtunk a beszélgetésben: a jelenlegi művektől a korábbi alkotások irányába. Egy kicsit menjünk előrébb, és időzzünk el a 90-es évek elejénél! Amerikába érkezésekor mit tapasztalt, milyen volt a közeg, és hogyan hatott ez Önre?
1991 szeptemberében érkeztem New York Citybe a budapesti Képzőművészeti Főiskoláról. Semmi olyanra nem emlékszem, ami ne lett volna új. Mindent újra kellett tanulnom ahhoz, hogy a felszínen maradjak. Nem volt időm elgondolkodni a beépülési stratégiákon. Egyetlen módja volt a túlélésnek: az embernek eggyé kellett válnia a környezetével. A 90-es évek elején New York művészeti élete szinte az utcákon zajlott. Ezalatt nem a szó szerint az utcákon történő graffitiművészetet értem, hanem szimbolikusan azt, hogy előbb-utóbb mindenki összefutott a városban azzal, akivel össze kellett hogy sodorja a sors. Az új generációk így nőtték ki magukat a régiek segítségével.
Szerintem velem is valami ilyesmi történhetett. Amikor a korai festményeimre, rajzaimra felfigyeltek 1993-ban, akkoriban volt egy fiatal, ambiciózus művészgeneráció New Yorkban, akik szinte együtt robbantak be a profi művészvilágba. Nemcsak a képzőművészekre gondolok, közéjük sorolom itt a filmeseket, írókat, fotósokat, divattervezőket és zenészeket is. Az első elismerő visszhangokat ettől a fiatal, kreatív közegtől kaptam, méghozzá a pólókra és fehérneműkre nyomtatott rajzaimért, amelyek a New York-i rave-eken terjedtek el. Így figyeltek fel rám is az akkor már ismertnek számító művészek, mint például a Sonic Youth zenekar, és ezzel pont egyidejűleg kaptam lehetőséget a New Museum ablakainak megfestésére is.
A New York-i közeg nem ítélkezéssel fogadott, hanem kíváncsisággal. Lelkes és elfogadó volt a munkáim iránt a kezdetektől fogva, még ha ki is lógtam az amerikai kultúrából, hiszen az inspirációk, amiket a munkáimban feldolgoztam, nagyrészt európai gyökerűek voltak. Egy ilyenfajta kiugrás a 90-es évek magyar művészeti közegében teljességgel lehetetlen lett volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem voltak fantasztikus tehetségű művészeink Budapesten is akkoriban – dehogynem voltak, és nélkülük a művészetem esztétikája és szellemi töltése nem is jöhetett volna létre. Meghatározók voltak számomra Xantus János filmjei, zenekarok, mint a Trabant és a Balaton, a Katona József Színház vagy épp az Árvácska, amit kötelező moziként láttunk mindannyian az általános iskolában – hogy csak néhány példát említsek. Ezek, véleményem szerint, emberfeletti művészi teljesítmények, a világ előtt szinte láthatatlanok – de számomra mindennél fontosabbak és meghatározók a mai napig.

Milyen formai megoldásokat épített be művészetébe ezekből a tapasztalatokból? Gondolok itt a graffitire, a különböző művészeti médiumok összeolvasztására és a képzőművészeten túli művészeti ágak (zene, tánc) inspirációira.
Erre a kérdésre nem tudok pontosan válaszolni, mivel a tudatosság sosem volt meghatározó eleme a művészetemnek. Ez valószínűleg rosszul hangzik, de ez az igazság.

Milyen volt huszonévesen Magyarországról megérkezni Amerikába? Annak ellenére, hogy sok kihívással és nehézséggel szembesült a kezdeti időszakban, mostanra egy különösen sikeres pályát mondhat a magáénak – az egyik legnevesebbnek számító nemzetközi galéria képviseli, világszerte eladják és kiállítják a műveit. Mi a titka?
Amikor megérkeztem New Yorkba, mindössze huszonhárom éves voltam, és nagyon tapasztalatlan. Ezt azért hangsúlyozom, mert valószínűleg pontosan a naivitásom volt az, ami átsegített a szinte lehetetlen akadályokon is. Nem vártam el senkitől semmit, hanem bíztam abban, hogy valahogyan minden rendben lesz, és nem tévedek el az útvesztők között. A művészetem a hivatásom és a szenvedélyem – ez volt az én iránytűm.

Általában valamilyen személyes problémakörből vagy jelenségből indít – és egy kíváncsi kutató attitűdjével fog neki az adott téma körüljárásának. Mi foglalkoztatja mostanában?
Ami személyes, és ami szent – erről Simone Weil ír nagyon pontosan. Az ő írásai foglalkoztatnak mostanában.

/Indulókép: Rita Ackermann alkotás közben Fotó: Oresti Tsonopulos, Rita Ackermann, a művész és a Hauser & Wirth engedélyével/