Festészetének legfőbb jellemzője a figurális fotóalapú ábrázolás, ahogyan Forgács Éva a Fehér László Emléknyomatok című könyvhöz írt tanulmányában megállapítja: „Egyedülálló módon kapcsolja (…) festészetét az amatőr fényképezéshez. Kompozícióiban sok módon túllép az amatőr fotók esetlegességein, és pályája kezdete óta történelmi krónikásként is dokumentálja a kort, amelyben él.” A kiállítás címválasztása, a Megragadott emlékezet is utal rá, hogy Fehér az egyéni és a kollektív emlékezet festője, aki a banális hétköznapi pillanatokat lényegíti át általános érvényűvé, metafizikai dimenziókat hordozó metaforákká. Családtagjairól készült portréin az ezredfordulóra jellemző monumentálisra nagyított emberarcok köszönnek vissza. Archív, szociofotó alapú festményei pedig a kora Kádár-kor lenyomatai. Emblematikusan képviseli ezt az Emléknyomatok sorozatból a Sanyi bácsi (2020) című kép, amelyen tipikus falusi értelmiségi férfi látható a kor státusszimbólumának számító Wartburg mellett.
A kiállításra belépve két kép fogadja a látogatókat, Fehér László önarcképe (Táci önarckép, 2023) és a művész lányának portréja (Judit szemüveggel, 2023). De míg a magát résnyire nyitott szemmel megfestő művésszel nem tudjuk felvenni a szemkontaktust, kiismerhetetlen marad a néző számára, addig Judit épp ellenkezőleg, szinte zavarba ejtő nyíltsággal tekint ránk az orrára letolt napszemüveg mögül, mintha csak szemtelenül fürkészne, vizsgáztatna bennünket. Párba állítható a kiállítást záró festménnyel, a Rebeka és Judittal (2022), amelyen egy tágra nyílt szemű kislány kíváncsisággal vegyes riadalommal bámul a nézőre az anyja lábába kapaszkodva.
A belső kisterem négy képe (Zöld ház, 2022, Fa mögött, 2022, Csonka fa, 2022, Falu végén, 2022) sorozatként is felfogható, akárha egy történet négy epizódja lenne. A realisztikusan megfestett kopár, elhagyatott vidéki tájban szürreálisan hat a magányos nőalak, akinek hol csak felnagyított, szinte az egész képet betöltő fejét látjuk hátulról, hol egy fa mögül les ki ránk, hol csak szellemképként üres kontúrvonalakkal ábrázolt.
A következő terem négy festményén (Kaktusz és Edit, 2023, Hannus rajza, 2023, Dani Kiabáló nyúl 2023, Edit és levelek 2023) a hetvenes évekből ismerős diptichonforma köszön vissza. A kettéosztott képsíkon az arcképhez, akár a középkori ikonok szentjeinek attribútumai, egy-egy jellegzetes, a személyre jellemző, őt kifejező tárgy társul, legyen az gyermekrajz vagy növény. Színvilágukban viszont a nyolcvanas évek festményeire jellemző rózsaszín és sárga-fekete színvilág megújulását figyelhetjük meg. Míg az unokát, Hannát ábrázoló kép rózsaszínje erős, tiszta tónus, nem a korábban megszokott szürkébe hajló piszkos rózsaszín, addig a terem másik három képén a régebben használt élénk citromsárgát felváltja a tompa, meleg napsárga, a fekete pedig szinte sötétbarnává oldódik.
A két utolsó nagyterem képei párbeszédet folytatnak egymással, sőt néha feleselnek is. Az első teremben a szürke és a fekete szín uralkodik, míg a másikban a rózsaszín, de az elrendezés mindkét esetben hasonló, egyik oldalfalon családtagok portréi, másikon archív életképek, kvázi szociofotók. A rózsaszín teremben a Padon (2020) című kép tipikus balatoni nyaralási emlék. A beállított fényképen a tárgyak idézik meg a kora hatvanas évek világát: a betonlábakon álló pad, a kisgyerek öltözete, a kantáros napozó és az olcsó műanyag napszemüveg. Egyben érdekes ellenpontot képez a vele szemben látható Hannus (2019) című unokáról készült portréval, amely egy mai, természetesnek ható, póztalan pillanatfotó alapján készült, érzékeltetve a világ változását, tiszta színeivel pedig a magánboldogság levegőjét árasztja.
A rózsaszín teremben az Emléknyomatok sorozat (Padon 2020, Sanyi bácsi 2020, Szalonnasütők 2019, Dunai kirándulás, 2018) képeinek piszkos rózsaszínje erős kontrasztot képez az arcképek (Hannus, 2019, Edit, 2021, Rebeka és Judit, 2022) erős, tiszta rózsaszínjével. A szürkébe hajló rózsaszín elmosódottá teszi a képeket, mintha csak régi, megfakult fekete-fehér fotókat látnánk. Ugyanakkor a rózsaszínnel való átszínezésből kiolvasható a Kádár-kor „legvidámabb barakkjának” ironikus társadalomkritikája is. Míg a másik teremben a 2023-as Duna-parti történet és a Balatoni jelenet című festményeken az alkonyi derengést, a víz és levegő csillogását a szürke festéken áttűnő rózsaszín alap segítségével éri el a festő. Itt a halványan átsejlő rózsaszín inkább az eltűnt ifjúság utáni sóvárgás, egyfajta múltidéző melankólia kifejeződése.
Fehér Lászlónál fontos szerepet kapnak bizonyos visszatérő tárgyak, beállítások. Ilyen a művész attribútumaként gyakran megfestett füles sapka (Táci önarckép) vagy a feleségéhez kötődő Miki egeres vagy pandamacis műszőrme sapka (Zöld ház, Fa mögött, Falu végén, Csonka fa). Ugyancsak visszatérő motívum a napszemüveg, amely gyakran elrejti a tekintetet (Hannus rajza, Dani Kiabáló nyúl, Hannus napszemüvegben 2023). Ahogy az is ritka, mikor a nézővel szemkontaktust teremtenek alakjai. Leginkább a gyermekeiről, unokáiról festett portrékon (Judit szemüveggel, Szilveszteri emlék Dani 2023, Rebeka és Judit, Artúr és Reni 2023) figyelhetjük meg ezt, ahol a nyílt tekintetek a gyermeki tisztaság, ártatlanság, rácsodálkozás kifejeződései. Ahogy Edit, a feleség a képeken gyakorta félprofilból, tussal vastagon kihúzott. lehunyt szemmel jelenik meg (Edit 2021, Edit és levelek, Kaktusz és Edit), az ókori egyiptomi falfestmények ábrázolásmódját megidézve. Ezt még tovább erősíti az Edit című képen a feleség nyakában lógó szfinx, csupaszmacska medál. Artúr, a család házi kedvence az Artúr és Reni című képen testi valójában is feltűnik.
Fehér László festészetének kulcskérdése és tárgya a leképezés, ahogy a valóság szembesül a leképezéssel, a mulandó test és maradandó nyom kettősége által. A tárlat jól válogatott anyaga nagyszerű áttekintést nyújt a művész legfrissebb munkáiból, érzékeltetve az életműben rejlő állandóságot és megújulási készséget.
Fehér László Megragadott emlékezet című kiállítása november 25-ig látható a Q Contemporary (1062 Budapest, Andrássy út 110.) művészeti múzeumban.
