A közterek kortárs művészetének résztvevői, illetve a szimbolikus köztérhasználatot kritikusan vizsgáló alkotások, írások szerzői az utóbbi években egyre intenzívebb módon kezdenek párbeszédet a nagybetűs Közzel. A dialógus, ha néha megszakad is, úgy tűnik, folytatható és ami fontosabb, igény is van rá. Jelen írás célja, hogy felvázolja azokat a folyó párbeszédeket, történéseket, amelyek az emlékezet és a köztér viszonyát tárgyalják a hazai kortárs elméleti és művészeti szcénában. A teljesség igénye nélkül mindezeken belül kiemelem Dobó Bianka képzőművész – hamarosan védésre kerülő – doktori értekezését (hozzá kapcsolódott a MAMŰ-ben megrendezett Mű-emlék-mű című kiállítás 2023. szeptember 22-e és október 6-a között).
- Projektek, könyvek, interjúk – nyitott párbeszédek
Az elmúlt és a következő években Budapest Főváros Önkormányzata két nagyobb szabású, köztereken megvalósuló projektet is támogatott. Az egyik a Budapesti Köztéri Kortárs Képzőművészeti Biennálé (2022–2025), a másik a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete (2020–2022) kutatási és emlékműállítási projekt volt. A két folyamat közös jellemzői, hogy párbeszédet javasolnak a köztereken elhelyezésre kerülő művészeti alkotásokról, ezáltal pedig elősegítik a közterek demokratikus használatát.
November 20-án este a Kelet Kult Irodalmi és Science Café nyújtott otthont annak az ELTE BTK által szervezett kerekasztal-beszélgetésnek (Koptatjuk a Flasztert), amelynek fő célja az I. Budapesti Köztéri Kortárs Képzőművészeti Biennálé értékelése, a megvalósult programok megvitatása volt. A beszélgetésen részt vett Erőss Nikolett és Százados László művészettörténész, Szepes Anna drámainstruktor, valamint Nagy Edina és Tóth Fanni esztéta. A Biennálé több budapesti helyszínen zajlott 2023. szeptember 14. és október 24. között, a teljes program archív anyaga elérhető itt: https://budapestgaleria.hu/_/flaszter/ A Biennáléra azért is érdemes odafigyelnünk, mert a 2022 és 2025 között, évenként megrendezésre kerülő esemény első állomásáról van szó. A bizottság feltehetően évről évre köztéri kortárs művészeti pályázati kiírást tesz közzé (ahogyan ezt 2022-ben is tette); a pályázat nyílt, a bizottság tagjai ismertek. Idén végül tíz projekt valósult meg, köztük olyanok, mint Bíró Anna, Fajgerné Dudás Andrea és Szabó Eszter Common Jam Map című munkája, amelyben az alkotók megrajzolták Budapest gyümölcstérképét, az egyik napon közös gyümölcsszedést és befőzést szerveztek, majd gondolván a jövőre, elültettek egy almafát. A biennálé programján érzékeny, közösségi vagy egyéni részvételre invitáló munkák szerepelnek, amelyek nyitott, empatikus és toleráns társadalomra építenek és mindenki számára hozzáférhető köztérhasználatot kezdeményeznek.
A nyitott párbeszédet és a hosszas előkészítést illetően hasonló munkamenet jellemezte a 2020-ban induló Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete (https://www.elhallgatva.hu/) projektet. A budapesti emlékmű pályázati kiírását, zsűrizését nyilvános viták, az artportal többrészes interjúsorozata előzte meg, amelyben olyan kutatókat kérdeztek meg, akik részt vettek hasonló emlékművek elbírálási folyamataiban (például prof. Michael Rothberg holokausztkutatót és összehasonlító irodalomtörténészt). 2023 áprilisában hirdették ki a nyertes pályaművet, amelynek szerzői Németh Ilona, Mészáros Gabi és N. Tóth Anikó. Az emlékműállítási projektet mindvégig komoly elméleti- és kutatómunka kísérte. A pályázatról Tatai Erzsébet művészettörténész írt részletes tanulmányt (Elhallgatva: Háborúban megerőszakolt nők emlékezete. Budapesti emlékmű-pályázat. TNTeF 13(1), 24–40.). A projekt összegzéseként – András Edit, Mélyi József és Pető Andrea szerkesztésében – 2022-ben jelent meg az Elhallgatva. A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című tanulmánykötet.
A köztérhasználattal, emlékezetpolitikával foglalkozó szakemberek, Mélyi József művészettörténész, a MKE adjunktusa és Romsics Gergely történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szólalnak meg az ukrán–orosz háború kapcsán felmerülő emlékezetpolitikát meghatározó eseményekről a Glossza 21. epizódjában (https://www.youtube.com/watch?v=ODVCmP99Vyg). Az interjú során a hallgató nemcsak az emlékművek állításáról, de azok eltüntetéséről, geopolitikai okokkal magyarázható elhelyezkedéséről, kényes emlékmű-ajándékozásokról is többet tudhat meg. Az emlékműállítás története időben és térben is kitágul azáltal, hogy a szakemberek felvázolják az az európai emlékezetháború és a nemzetfogalom, az emlékezet-boom és az áldozati versengés, valamint a kozmopolita emlékezeti modell kudarcának összefüggéseit (Zombory Máté, Traumatársadalom: Az emlékezetpolitika történeti-szociológiai kritikája, 2019).
Az emlékműállítási kedv folyamatát írja le és példázza Wehner Tibor művészettörténész az artportál vele készített interjújában (2020. május 23.): „Az emlékmű- és szobortelepítések nem egymástól elszigetelt egyedi esetek, hanem hullámokban érvényesülő, egy-egy időszakban dominánssá váló, tömegtermeléssé fokozódó jelenségek történései.” Példái szerint a szocializmus idején a szovjet hősi és felszabadulási emlékművek domináltak, a rendszerváltás után a második világháborús hősök és áldozatok emlékére készült szobrok kerültek előtérbe, ezt az 1956-os mementóláz, a millenniumi szobrok, majd a holokauszt- és a kitelepítési emlékművek sora követte. Azután az országzászlók és a Trianonra emlékeztető szobrok váltak népszerűvé. Talán a köztereknek éppen ez a sűrű, trendszerű újrafogalmazása, az állandónak vélt környezeti elemek megváltoztatása tűnt fel Dobó Bianka számára is, amikor 2013–2014 körül munkáinak, gondolkodásának központi motívumai lettek a nyilvános terek, előbb az aluljárók, majd a Kossuth tér, végül pedig maga az emlékezés aktusa.
- Hiányt keltő környezetváltozás
Amikor a köztereken megjelennek az állványok, a munkások, egy-egy daru vagy más munkagép, joggal merülnek fel a kérdések: Miért történik a változtatás? Ki változtatja meg? Mit szimbolizált, milyen konnotációkat hordozott a régi fogalom, milyeneket hív elő az új fogalom? Hogyan viszonyulok én, hogyan viszonyul a közösségem mindehhez?
Dobó Bianka is hasonló kérdéseket fogalmaz meg szobrokon, grafikai munkákon, time lapse videón és installációkon keresztül. Eltakar és rejtve hagy, számunkra még ismeretlen tartalmaknak sajátít ki tereket (például amikor egy még le nem leplezett emlékmű előtt helyezi el az elhervadt koszorúk nyomait), átalakulás közbeni szűk tér-idő dimenziókat ragad meg (például azáltal, hogy betonba önti a koszorúk egyes részeit), amikor egykori mű-emlék-művek talapzatai várják, hogy újra telítődjenek tartalommal (és újabb szobrok kerüljenek rájuk).
Néhány egykor hősként tisztelt alak, úgy tűnik, fejét vesztette, és bár nem cél az, hogy a látogató számára felismerhetők legyenek, mégis ott van köztük Kolumbusz, egy ukrán területről származó katona és egy antik hős, akik mindannyian testként, ámde fejek nélkül jelennek meg. „Amikor egy személy szobrot kap és az illető nem feddhetetlen, az mindig rizikós helyzet” – állítja az alkotó. Damnatio memoriae, avagy az emlékezet elátkozása, kitörlése, mondanák a rómaiak, akik a rossz életű vagy már nem kívánatos ideológiákat közvetítő személyek emlékét is megpróbálták kitörölni (például azáltal, hogy egyes császárok portréját megrongálták pénzérméken, egy-egy relief vagy szobor fejét egyszerűen újrafaragták, vagy lecserélték). Szobordöntések, rongálások, sőt szobortemetések példáit ismerjük már az egyiptomi kultúrából is. Így járt például az első fáraónő, Hatsepsut is, akinek létét a Thotmeszek dinasztiája próbálta meg kiiktatni a sorból. Mindezek az eltüntetési kísérletek azonban nem nevezhetők valódi törlésnek, hiszen azonnal megteremtődik általuk a hiány.
Dobó Bianka MAMŰ-beli kiállításának vonatkozásában domináns gondolat a hiány megjelenítése: valami még hiányzik vagy már hiányzik. A hiány fogalmának, bár nem politikai és nem is hatalmi, mégis elgondolkodtató megfogalmazása a milói Vénusz két kortárs művészeti feldolgozása. Ha magunk elé képzeljük ezt az antik nőalakot, egy rendkívül vonzó, félig mezítelen elcsavarodó testet látunk, akinek a csípőjéről épphogy le nem csúszik a lágy drapéria. Mindeközben a nőalak szándékai, cselekedete rejtve marad, lévén mindkét keze töredékes, vagyis inkább hiányzik. Ujj Zsuzsi egyik fotósorozatán önmaga testének egyes részeit (köztük a karokat és a fejet is) fekete kendővel eltakarva fedte el a láttatni nem kívánt részeket, míg más részletek ezáltal olyan mértékben kiemelődtek, hogy létrejött a milói Vénusz parafrázisa. Nem tudjuk persze, hogy Ujj Zsuzsi (Cím nélkül, 1987) számára mit jelent a milói Vénusz: vajon a szépség, a törékenység, a töredékesség és a csonkaság megmutatása volt-e a cél. Amire jelen esetben a fókuszt helyezném, az nem is a mondanivaló, hanem a megvalósítás módja (az elrejtés és a kiemelés). Egy másik parafrázis Mary Duffy (Eltépni a kötelékeket, 1987) fotósorozata, aki egy még leleplezésre váró szoborrá alakította a saját testét, vagyis fehér drapériába csavarta azt, majd lassan lefejtette az anyagot. Ekkor tárult fel az a megrázó kép, amelyben a milói Vénuszhoz hasonló pózban fény derült arra, hogy az alkotónak valóban hiányoznak a végtagjai. Mary Duffy esetében a hiány éppen a valami, a valóság. Nem a test emelődik ki tehát, hanem a végtagok és a velük járó funkciók hiánya, de mindezzel egy időben feltárul a hiány szépsége is. Bianka tárgyai is hasonló elvek alapján működnek: kitakarnak, de sejtetik a formát (mint a lebegő, még felavatásra váró emlékmű, ami éppen a lepelnek köszönhetően magával vonja a várakozás, az ünnepélyesség aktusait), vagy lelepleznek és rámutatnak a hiányzó részekre (mint a már említett fej nélküli szobortestek).
Mind a műemlékek, mind az emlékművek szorosan kapcsolódnak a hiány fogalmához. Gyakran hajlamosak vagyunk minden régi épületet vagy alkotást műemlékként megnevezni, de valójában értékalapú kategóriáról van szó, amelyben nemcsak a tárgy kora, hanem számos más szempont is szerepet játszik. Olyan tárgy ez, amelyet törvényi előírások védenek (lévén miniszteri rendelet határozza meg azt, hogy mit nevezhetünk műemléknek), ezeket meg kell óvni, fenn kell tartani és lehetőség szerint be kell mutatni. Műemléki értéket képviselhet például építmény, kert, temetkezési hely stb. vagy ezek maradványa, amely „hazánk múltja és a magyar nemzet vagy más közösség hovatartozás-tudata szempontjából országos jelentőségű.” (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a0100064.tv) A műemlékek tehát a múlt tárgyai, amelyek ránk maradtak, a mi gondoskodásunkra, védelmünkre szorulnak, általában a jelenlegitől eltérő funkcióval működtek, ilyen tekintetben felismerhető módon jelenik meg a hiány, a korábbi funkció hiánya.
Míg az emlékművek a múltbeli eseményekre, személyekre való emlékezés céljából készülnek. Tárgyuk alapvetően a múlthoz kapcsolódik, ez a tárgy pedig a jelenben hiányként fogalmazódik meg. Az emlékművekhez tehát szorosan kapcsolódik az emlékezés (sőt a kollektív emlékezés) folyamata, amely megjelenhet például olyan szertartásossággal, mint egy koszorú elhelyezése adott napon, adott helyen az emlékmű közelében. A mű-emlék-mű játékos szóösszetétel persze a műemlék és az emlékmű hibridjén kívül ironikus módon a műviségre, a mesterséges, hamis, kópiaművekre is utal.
Bianka disszertációjában olyan emlékműveket tárgyal, köztük a Szabadság tér és a Kossuth tér szobrait, amelyek valójában műemléki védettségű tereken állnak, az alkotó munkái is ezekre a térrendezési gyakorlatokra adott reakciók. A dolgozatban is szerepel a tárlat egyik legszókimondóbb, legdirektebb darabja, a Kossuth Tili-toli (2019) táblajáték. A jó sorrend, a helyes megoldás nem létezik, a figurák, köszönhetően a szabadon hagyott táblának, szabadon elrendezhetők. Ez a munka Kossuth tér szoborrendezési anomáliáira reflektál.
A kiállítás kapcsán az a kérdés is felmerül, vajon az emlékezés koszorújának lassú rozsdásodása, pusztulása, végezetül pedig betonba öntött nyoma nem utal-e az emlékezés egyre inkább korrodálódó folyamataira. Beszélgetésünk során Bianka előképekként visszautal Micha Ullman és Rachel Whiteread szobrászok emlékezetkultúrához kapcsolódó alkotásaira.
Dobó Bianka DLA-dolgozata számos más, a MAMŰ-beli kiállítási anyagtól (amely számomra elsősorban a hiány fogalmáról szólt) eltérő munkát is bemutat, és a hiány mellett a tér, a hely, az emlékezés fogalmát is részletesen tárgyalja, ennélfogva szívből javaslom a dolgozat tanulmányozását azok számára is, akik a MAMŰ-ben megrendezett kiállítás Mű-emlék-mű leleplezési kísérletében részt vettek.
