Szöllősi Gézával, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának doktoranduszával a mesterséges intelligenciáról (MI) beszélgettünk.
Szöllősi Géza, a Roham Magazin egykori művészeti szerkesztője, a nagy sikerű Taxidermia és az Ópium című film artdirektora számtalan műfajban képviselteti magát, amelyek közül az egyik legkarakteresebb vállalkozása a kétezres évek elején elkezdett Hús-projekt, melyben nyers állati húsból varrt össze emberi szervek és portrék preparátumait szimuláló szobrokat. Világsztárok között vett részt a prágai Galerie Rudolfinum Decadence Now! című nagyszabású kiállításán. Az MI-vel viszonylag korán elkezdett foglalkozni.
Senki sem állíthatja, hogy abszolút tudása van a „valóságról”, még a tudományok terén sem, hiszen évről évre változnak a valóság leírásának módszerei. Személy szerint nem foglalkozom vele, sőt, épp ellenkezőleg, az érdekel, milyen képeket tudok kinyerni az agyamból, hogy kielégítsem a képéhségemet. Nyilvánvalóan ezek a képek messze állnak attól a valóságfelfogástól – ha már erről beszélünk –, mint ami akár egy Tarr Béla-film lehet. Hogy mi a mély – értsd komoly – művészet, az MI azt is demokratizálja.
Ha a mesterséges intelligenciáról és a neurális hálózatok által támogatott mélytanuló algoritmusokról beszélünk, számunkra ezek a kifejezések lényegtelenek. Nem tudjuk, mik ezek. Viszont ha visszatekintünk az MI fejlődésére, azt mondhatjuk, hogy az újabb képgenerálási módszerek, például a Google DeepDream jelentette a jelenlegi innovációs hullám kezdeteit.
A Google DeepDream olyan számítógépes szoftver, melyet a cég mérnöke, Alexander Mordvintsev tervezett, és amely mesterséges neurális hálózatokat alkalmaz képek mintázatainak megtalálására és további műveletek elvégzésére. A GDD-t egy mélytanuláson alapuló, képfelismerő programból (Inception) fejlesztették tovább 2015-ben. Az eredeti funkció szerint feltöltöttek képeket a rendszerbe, majd az algoritmus meghatározta, hogy milyen tárgyak vagy élőlények láthatók rajtuk. Ezután a számítógép feladata az volt, hogy általa még nem látott képeken felismerje és beazonosítsa az azokon szereplő struktúrákat. A projektet valójában biztonsági, bűnüldözési és katonai célokra fejlesztették ki, például a jogsértő tartalmak automatizált keresésére a világhálón.
Nyilvánvaló, hogy millió művész és teoretikus most ezen morfondírozik, lelkesen írják a doktori dolgozatukat,, én is olvasom a cikkeket, és hallgatom a podcastokat. A válaszom igen, az új generatív rendszerek mindent megváltoztatnak a képzőművészetben is.
A laikusokat bizonyára felvillanyozza a prompt mint művészeti készség, gyakorlat ellen bedobott jolly joker. Szerintem azonban nem ez a lényeges. Inkább előfordulhat az, hogy előbb-utóbb minden kép, mint például a sakkprogramok esetében minden játszma, bekerül a gépek „agyába”, és azok képesek lesznek emlékezni rájuk, s előhívni őket. Ez kihívást jelenthet számunkra, hiszen ezzel a gépek olyan területre lépnek, ahol emberi versenytársak nem tudnak versenyezni velük.
Fantázia, kreativitás és intuíció nem más, mint a kártyalapok jó keverése. Mennyi képet láttam, és mennyire emlékszem? Egyáltalán mennyi élményben volt részem, hogy ezekből „új” képeket csináljak?
„Discovery is simply seeing what everyone else has seen – but thinking what no-one else has thought. – A felfedezés egyszerűen azt jelenti, hogy azt látjuk, amit mindenki más látott – de azt gondoljuk, amire senki más nem gondolt.” Szent-Györgyi Albertnek a zsenialitást leíró metaforáját idézve elmondhatjuk, hogy bizonyos „kreatív” gondolkodási folyamatok zajlanak az MI által életre keltett robot fejében is.
A programok arra törekszenek, hogy az amúgy formátlan pixelhalmazokból jelentést és formát csikarjanak ki. Ezt a folyamatot tisztán láthatjuk, amikor a Midjourney processzálja a képeket. Ez a jelenség valójában a mesterséges pareidolia fenoménja, azaz az emberi agy által kiváltott észlelési hajlam művi indukálása.
Mivel mindig is montázsokat, montázstárgyakat készítettem, abszolút módon sosem irányíthattam az eseményeket. Kazinczy Gábor szerint: „A kollázs valamennyi válfajára jellemző a véletlenszerűség. Egyfelől a »talált tárgy« (objekt trouvé, ready made) alkalmazása, másfelől az, hogy a mű alkotóelemeinek spontán, véletlen összeállása ihleti az alkotót, akinek a feladata ezeket szemléletének és elveinek megfelelően rögzíteni, tudatosítani, más szóval a művet megszerkeszteni.” Ezt az izgalmas folyamatot nevezem az ismeretlenség elemének. A montázsban az embernek lehet elképzelése arról, mit akar csinálni, de a végeredmény legtöbbször valami egészen más lesz.
Legújabban a generatív MI-ket használom – formatervezésre. Bogárobjektívjeim fotóit generálom tovább, beléjük olvasztva bármi más designt, ami éppen eszembe jut, és figyelem, mint egy gyerek, amikor játszik, hogy milyen akcióra milyen reakciót dob ki a gép.
