Milyen emlékeket őrzöl a Kossuth-díjas festőművészről? – kérdezem Kunhegyesi Ferenctől kiskőrösi műhelyében, ahol körbevesznek bennünket a készülő alkotások.
Először a televízióban láttam. Már a megjelenése is nagyon szuggesztív volt, hát még, amikor beszélt. Huszonévesen engem teljesen magával ragadott a személyisége és a szellemisége. Megfogalmazódott bennem, hogy mindenképpen találkozni akarok vele. Úgy éreztem, közünk van egymáshoz. Látszólag az erdő fái is egymástól különállók, gyökereik azonban összekapcsolják őket. Lehet, hogy túl misztikusan hangzik, de szerintem az emberek között is létezik ilyesmi. Ettől kezdve igyekeztem minél többet megtudni Szentandrássyról. Véletlenül a kezembe került egy roma újság, s ahogy kinyitottam, a középső két oldalon az „én festőm” Szárnyasoltár című monumentális festményének reprodukciója tárult elém. Döbbenetes erővel hatott rám. A középpontban Krisztus látható. Nagyon lényeges: nem keresztre feszítve, hanem széttárt karokkal, ami ez esetben a befogadást szimbolizálja. Megtudtam, hogy a festészeti technika is különleges, a mester a farost felületre felvitt barna alapból néhány óra alatt „törölte” ki egy ronggyal a jelenetet, nem mellőzve a virtuóz rajztudást és a zseniális kompozíciós képességet.
Mikor találkoztatok személyesen?
Kiskőrösről felkerültem Budapestre, újságíró-iskolába. Egyik osztálytársam, Kalla Éva észrevette, hogy az órákon állandóan firkálgatok. Amikor a szünetben jobban szemügyre vette a rajzaimat, önkéntelenül megjegyezte, hasonlóképpen rajzolok, mint Szentandrássy, majd felajánlotta, ha nincs ellenemre, összehozna vele, mutassam meg neki, miket csinálok. Így kerültem hozzá, és húsz éven át tartó közelség lett belőle.
Jól látta Kalla Éva a hasonlóságot?
Ha létezik bármiféle párhuzam, az nem a kvalitásra, a technikai tudásra értendő, hanem a témavilágra és a formarendszerre. Én autodidakta módon kezdtem festeni. Próbáltam ellesni a titkokat a reneszánsz művészektől, csodálattal tanulmányoztam az albumaikat, számomra ők jelentik a festészeti tudás alapjait. Mindmáig visszatérek hozzájuk, ha valamiben elbizonytalanodom. Szentandrássy is a reneszánsz híve volt.
Szerettél volna a nyomába lépni?
Nem, semmiképpen sem. Eleinte még azt is elérhetetlennek tartottam, hogy egyáltalán a tanítványa lehetek. A mester olyan hatalmas tudás és tehetség birtokában volt, amit kevesek kapnak meg a Jóistentől. Tisztában voltam vele, sem szellemiségében, sem művészetében nem nőhetek fel hozzá, nem is voltak ilyen törekvéseim. Arról nem beszélve, az epigonok soha nem tudnak kibújni a nagyok árnyékából. Persze az elején kellő rajzi tudással felvértezve kipróbáltam az ő technikáját, a már említett törléses módszert, és miután kisebb-nagyobb sikerrel abszolváltam, gyorsan abbahagytam. Szentandrássy is határozottan ezt javasolta. Egy képzőművésznek, pláne a pályája elején, nem könnyű megtalálnia a saját kifejezési formáit. Azonban harminc esztendei múlttal a hátam mögött mostanra látható, hogy nálam már a kezdetekben megvolt az alaphang, vagyis a figurális ábrázolás, amit az évek során tovább kellett fejleszteni, hogy átmenetet képezzen a figuralitás és az absztrakció között. Sokan sokféle irányzatba próbálnak besorolni – posztkubista stílus, mexikói freskófestés stb. –, de engem ez hidegen hagy. Mindazonáltal úgy gondolom, a rám jellemző stílusjegyek már felismerhetők az alkotásaimon.
Szentandrássynak tetszettek a műveid?
Nem. Elég nehéz ember volt, kevesen maradtak meg mellette. Amikor én már egy évtizede jártam hozzá, azzal dicsekedett az ismerőseinek, hogy milyen belevaló srác vagyok, jól bírom az ütéseket. Persze el is vártam tőle a kőkemény bírálatot. Tudod, a dicsérettel általában a tehetségtelenséget leplezik, csak az igazán szorgalmas és elszánt emberek hátát lehet bottal verni. Nekem sosem fájt az igazság, sőt magammal szemben is nagyon kritikus vagyok. Szenty beavatott a műhelytitkaiba, hétvégeken nála aludhattam és tanúja lehettem a képei születésének. Ilyen személyes viszony nincs a felsőfokú művészeti képzésben, így aztán a diplomaszerzés sem motivált. Mesterem az első öt évben megtanított az alapokra, a geometriától az anatómiáig különböző stúdiumokat végeztetett velem. Arra biztatott, hogy a festészetben mindig a belső vízióra, az intuícióra hagyatkozzam.
Minek köszönhető a kitartásod? Mi motivált abban, hogy végighaladj a megkezdett úton?
Vannak, akik művésznek születnek. Hiába járja ki valaki az összes művészeti iskolát, ha hiányzik belőle a belső indíttatás, az alkotói kényszer, az inspiráló napi feszültség, sosem válik igazi művésszé. Én festés közben tudok igazán feloldódni. Azt is mondhatnám, gyógyír a lelkemnek, általa megkapom a természetes teljességet. Folyamatos gyakorlással mindmáig a hajdanán kitűzött célom megvalósításán dolgozom. Sosem tudok beletörődni, ha a gondolkodásban vagy az alkotásban valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretném, ilyenkor addig nem nyugszom, amíg meg nem találom a megoldást. Ötvennégy évesen is tanulok. Néha a festésről átváltok másféle technikára, mert szénnel, ceruzával vagy tussal más-más formavilágot tudok megteremteni, és ez új lendületet képes adni. Megfigyeltem azt is, hogy többet festek fejben, mint konkrétan a vásznon. Éjjelente csak úgy jönnek a látomások, olyan álomszerű jelenetek, melyeket érdemes lenne megörökíteni. S ha ezek töredékét sikerül átvinnem a képeimre, azt már óriási eredménynek tartom.
Szép ajándék a sorstól, hogy újra napi „kapcsolatban” vagy egykori mestereddel, hiszen nemrég a budapesti Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria művészeti vezetője lettél…
Felfoghatjuk egyfajta küldetésnek is, hogy immáron egy éve munkatársa lehetek a Budapest belvárosában létrejött és magas színvonalon tevékenykedő roma galériának. Eredetileg intézményvezetőnek kértek fel, amit azért nem vállaltam el, mert vidékről nem lehet ilyen fontos, napi munkával járó pozíciót betölteni. Művészeti vezetőként főleg kiállításokat szervezek, havonta váltogatják egymást a hivatásos roma és magyar művészek bemutatói. Emellett szerencsére jut elég időm az alkotásra is. Nagyon fontosnak tartom a galéria létét, hiszen Magyarországon a képzőművészeknek (főleg a romáknak) nincs túl sok lehetőségük olyan minőségi terekben megmutatni a műveiket, mint amilyen helyet mi tudunk kínálni. A kiállításokon kívül egyéb, társművészetekkel kapcsolatos események is vannak, például roma szerzőket vagy roma ügyeket vállaló író-olvasó találkozók, dzsesszkoncertek, színházi előadások, múzeumpedagógiai programok szerveződnek. Ledényi Attilának, az Art Market Budapest igazgatójának köszönhetően idén a roma kultúra került az általa szervezett képzőművészeti vásár fókuszába. Szeretnénk ezt a gyümölcsöző együttműködést folytatni, ami elősegítheti a különböző műfajokban alkotó roma művészek megismertetését, illetve a roma képzőművészek létjogosultságát. Nekem furcsa, hogy ezt még mindig bizonygatni kell, amikor olyan nagyságokat tudunk felmutatni, mint Balázs János, Oláh Mara, Péli Tamás, Szentandrássy István, és az utánuk jövő újabb és újabb generációk tehetségei, köztük Balogh Tibor, Kállai András, Kállai Henrik, Oláh Norbert.
És Kunhegyesi Ferenc! Te is közéjük tartozol. Mi a pillanatnyi missziód?
Az utóbbi két-három évben megfogalmazódott bennem, hogy létre kellene már hoznom azt a művet, amellyel lerakom a névjegyem a nagy példaképeim, Péli és Szentandrássy mellé. Annak nincs sok értelme, hogy egymás után készítem a festményeket, a grafikákat, majd kiállítást rendezek belőlük. Eljött az összegzés pillanata, amikor tükörbe néztem és megkérdeztem magamtól, mit szeretnék hagyni az utókorra. Különös módon szinte nincs is olyan alkotásom, ami a roma kultúrához kapcsolódna. Nekem tehát kicsit visszás, hogy bárhol megjelenek, roma festőként mutatnak be. Dacosan elhatároztam hát, hogy megfestek tíz roma eredetmondát. Nem a közismerteket, hanem azokat, melyeket nagyanyámtól és másoktól hallottam, vagy éppenséggel bennem hömpölyögnek. A műteremben látható nagyobb méretű képeim már erről szólnak, minden eddiginél erősebb bennük a vad egzotikum. Nem terveztem meg semmit sem előre, igazából koncepcióm sincs. Teljesen változó, hogy a gondolat vagy a kép születik-e meg először. Hagyom, hogy a történet vezessen. Miért nincs a kígyónak lába? – egy ilyen mese megjelenítéséhez mélyre ülepedett gyerekkori emlékek, személyes mítoszok kellenek. Nagy szükség van ezekre, különösen egy olyan nemzetségnek, amelynek megcsonkították a saját kultúráját. Ha visszakapják a saját legendáikat, az kapaszkodóként szolgálhatja a megmaradásukat.
Ma is lehet mítoszokat teremteni?
Sőt, kötelező. Emlékezni kell azokra a történetekre, melyek a saját életünkben, családunkban is előfordultak. Hinni kell abban is, hogy mindig vannak köztünk királyok, királyfik, sárkányok, ördögök, démonok, csak most másképp néznek ki. Beszélgettem egyetemistákkal arról, hogy a mai fiatalok mennyire nem tudnak mítoszt teremteni például az apjuk emlékéből. Bennem úgy él az apám, mint egy görög isten. Izmos, okos, elmés ember volt, az egész város ismerte. Amikor meghalt, nem tudtam abbahagyni a zokogást. Virrasztása több napon át tartott. A koporsó lezárása előtt elmondtam neki egyik versemet. És a homokomat a homlokára tettem. Elég különös élmény volt, hiszen felnőtt koromban soha nem éreztem az arca közelségét. Szertartásszerűen fölé emelkedtem, érezni akartam utoljára, hogy együvé tartozunk. Homloka hideg volt, az enyém meg forró.
