Alsó képek: Arnold Schwarzenegger és egy T800-as terminátor-modell; filmes kellék, 1984
A futurisztikus kerettörténet szerint az emberi világ kilátástalan harcot vív a maga teremtette gépekkel, és szinte teljesen megsemmisül. A bibliai párhuzam már a Halálosztóban (1984) kódolva volt, hiszen az emberiség megmentőjének – John Connor – fogantatását nem nehéz párhuzamba állítani az angyali üdvözlettel: Sarah Connor egy jövőből érkezett „őrangyaltól” fog teherbe esni – talán a filmtörténet egyetlen olyan romantikus „ágyjelenete” során, aminek „értelme” is van – miközben folyamatosan vadászik rá a Halálosztó, ami ismét párhuzamba állítható a Heródesnek tulajdonított betlehemi gyermekgyilkosságokkal. John Connor tehát visszaküldi a múltba egyik katonáját, Kyle Reese őrmestert, hogy védje meg édesanyját, Sarah Connort. Reese őrmester ismeri Sarah Connor pontos címét és külsejét is. Ugyanekkor a gépek – a Skynet – is visszaküldenek egy emberi külsejű kiborgot, hogy ölje meg Sarah Connort még John Connor megfoganása előtt. A terminátor nem ismeri Sarah Connor pontos címét és a külsejét sem, így a telefonkönyv alapján elkezdi legyilkolni az összes Sarah Connort Los Angelesben. James Cameron és szerzői stábja bizonyára tudatosan kódolta újra ezzel a filmmel az angyali üdvözletet és a betlehemi gyermekgyilkosságokat. Előbbi egyébként a gótikus és reneszánsz festők kedvenc témája volt, utóbbi viszont annyira brutális, hogy alig merték vászonra vinni. A gyermekgyilkosságok témáját szinte egyedül Brueghel festette meg.
A második részben – Judgment Day; 1991 – a bibliai párhuzam még erősebb: ha ugyanis John Connor eljövetele meghiúsul – „Nincs Végzet, csak ha bevégzed” – az emberiség és vélhetőleg minden szervesnek nevezhető organizmus pokolra kerül, evolúciós zsákutcába jut. Nem pusztán az emberiség léte tehát a tét, hiszen egy gépek uralta világban valamennyi növényi és állati létforma egyaránt felesleges. Kempelen Farkas legelső Sakk-gépe még puszta bűvészmutatvány volt, ám idővel olyan sakkszámítógépek jelentek meg, amelyek valóban fölébe kerekedtek az embereknek. A haditechnika területén, különösen a nukleáris arzenálban, a másodperc tört része alatt szükséges meghozni az objektíve „legoptimálisabb” döntést. A gépek nem csupán gyorsabban képesek döntést hozni az embereknél, de fel is mentik őket minden morális felelősség alól. A gépek hollywoodi „felébredését” Kubricknek köszönhetjük, ám James Cameron sötét jövőképe hozta el nekünk az emberek ellen fellázadó gépek szövetségét, az Ember vs. Gép apokalipszist. Aligha véletlen tehát a hasonlóság Arnold Schwarzenegger és a Michelangelo Utolsó Ítéletén látható izompacsirták közt. Ezt az analógiát egyébként már a Conan a barbár első epizódjában – rendező: John Millius, 1982 – felfedezhetjük, amikor Conant keresztre feszítik a Kínok Fáján: a jelenetet egyértelműen Hámán büntetése ihlette, tehát Michelangelo freskója a Sixtus-kápona mennyezetén.
John Millius: Conan a Kínok fáján; Conan, a barbár; 1982
Ám James Cameron a Terminátor második részében újféle szövetséget formált ember és átprogramozott kiborgja közt. Ez ismét egy gépellenes, antropocentrikus szövetség, amely már az első részben kódolva volt ember és kutyája között, hiszen egyedül a kutyák voltak képesek detektálni a beszivárgó terminátorokat. A „szövetségek” átrendeződésének textúráját zseniálisan érzékelteti Michelangelo is. A Krisztus körül lebegő csoportok mindnyájan részesei egy-egy kényszerű szövetségnek, a saját haláltusájukat brutálisan bemutató szentek éppúgy, mint a Kháron ladikján pokolra szálló kárhozottak. Két óra magasságában látjuk azt a megkapó pillanatot, amikor az üdvözültek végső búcsút vesznek azon szeretteiktől, akik elkárhoznak. Michelangelo előtt aligha ábrázolta bárki is e „végső istenhozzádot” ilyen költőien, és Michelangelo után is egyedül Mozart A varázsfuvola búcsútercettjében, ám James Cameron megoldása is egészen kiváló: a T800-as terminátor (Arnold Schwarzenegger) alászállása a pokoli kohóba, és „könnytelen” búcsúja John Connortól.
Az emberiséget a tűztől való félelem hiánya különbözteti meg az állatoktól. Csakhogy a Prométheusz elorozta tűz eleve ambivalens, a tűz útja a legelső barlangtüzekkel veszi kezdetét, majd felperzselt erdőkön és városokon keresztül haladva fel-felvillan az első és második világháborús lövészárkok mélyén torkolattűzként, hogy azután a nukleáris miszticizmus révén érje el ragyogásának tetőfokát, ahogyan azt Alexander Scriabin zongorapoémájában – Vers la flamme (A Tűz felé; 1914) – halljuk. Prométheusz még kultúrhérosz, míg Phaeton már a nukleáris pusztítás előképének példázata a Napistent játszó emberekről. A Halálosztóban Sarah Connor végül elpusztítja a jövőből érkezett gyilkológépet, ám a terminátor mégis eléri célját: az ő microchipjének felhasználásából fejlesztik majd ki azt a szuperintelligens nukleáris védelmi rendszert – Skynet – a második részben, amely az Utolsó Ítélet napján a gépek hatalomátvételéhez vezet. A terminátor tehát egy jövőből érkezett sötét „fényhozó”.
Michelangelo: A „Végső Istenhozzád”. Az Utolsó Ítélet, Sixtus-kápolna, főoltár
