Megrendezett és fiktív elemeket építenek be fotográfiai munkái hosszú távú dokumentarista projektekbe. Határozottan hisz abban, hogy a művészek a társadalom lelkiismereteként működnek, ezért a fotóművészek azon szándéka, hogy feltárják az igazságot, igazolja a képi manipulációt, ami a képeken keresztül történő mélyebb elköteleződéshez szükséges. 

 

Hogy látod, hol van a valóság és a fikció határa, vagy éppen hol mosódik össze, vagy tűnik el a kettő között húzódó terület?

Kérdésedet az idő és emlékezet problémája felől közelítem meg. Amit a valóságról tudunk, számos értelmezésen és torzuláson át, az érzékszerveinken keresztül jut el a tudatunkhoz. Még legközvetlenebb valóságélményeink is végtelenül szubjektívek, amelyeket a pillanat elmúltával csupán csalóka emlékezetünkből hívhatunk újra elő. A fotográfia és a képrögzítés más formái ugyan nyújtanak némi reményt a történések és emlékek objektív rögzítésére, de egyre gyakrabban szembesülünk azzal, hogy ez a feltételezett objektivitás sem több mint illúzió.

Úgy tetted fel a kérdést, hogy hol húzódik a valóság határa. A minden másodpercen könyörtelenül átrobogó valóság a következő pillanatban már csak emlék, amit tökéletlen eszköztárunkkal próbálunk rekonstruálni, mások emlékeivel egyeztetni, hátrahagyott nyomokból kiolvasni. Szerencsénkre a képzelet és az emlékezet igencsak ráutalt a valóságra, és legtöbben szinte képtelenek olyasmit elképzelni, aminek nincs alapja a valóságban. Ugyanakkor ez fordítva is fennáll, arra is vigyáznunk kell, mit képzelünk el, mert valósággá lesz.

 

A mesterséges intelligencia vajon képes a sarkaiból kifordítani a megjelenése előtt felépült, képzőművészetre, fotográfiára vonatkozó elméleteinket?

A művészet legősibb eszközei az imitáció, a másolás, a meglevő motívumok kombinálása, változatok és parafrázisok készítése. Ebben a tekintetben az MI igencsak konzervatív mintát követ. Spekulálhatunk, hogy mi lesz az MI forradalma után. Biztosnak tűnik, hogy hasonló horderejű jelenséggel állunk szemben, mint amilyen annak idején az írás és később a képrögzítés feltalálása volt. Ugyanakkor már most az élet oly sok területén megkerülhetetlenül jelen van az MI, a tőzsdei algoritmusoktól a fordítóprogramokig, hogy naivitás lenne részünkről azt feltételezni, hogy épp a művészetet hagyná érintetlenül a megjelenése.

Minden paradigmaváltásnak egyaránt voltak és lesznek nyertesei és vesztesei. A kérdés az, vajon relevánsak lesznek-e a művészetről alkotott elméleteink abban a világban, amelyben az MI a domináns erő.

 

A fantázia, a kreativitás és az intuíció teljes mértékben kiegyenlítődik a mesterséges intelligencia által generált világ tekintetében a prompttal?

Hamarosan ki fog derülni, hogy hosszú távon ki lesz a kreatívabb, azaz ki lesz képes konvencióktól mentes megoldásokat kínálni problémákra, az MI vagy az ember. A kreatív gondolkodást lehet gyakorolni, de legtöbbünknél olyan adottságról van szó, amit csak bizonyos szintig vagyunk képesek fejleszteni. A prompttal az a probléma, ha jól értem a dolgot, hogy egy termék funkcióinak interfésze. A prompt az a szűk keresztmetszet, amelyet a gép és használója egyaránt tud értelmezni. Azaz önmagában a prompt nem helyettesíti sem a fantáziát, sem a kreativitást. Képzeljük el úgy, mint egy billentyűzetet. A klaviatúra a legtöbb ember számára gyötrelmes munkaeszköz, egysíkú gondolataik termelője, bár vannak páran – mondjuk J. K. Rowlingtól Paul Saganig –, akik képesek egészen új és meglepő világokat létrehozni a segítségével.

Sőt, az MI-eszközök szabályozottsága miatt – mint amilyen az erőszakos és szexuális tartalmak szűrése vagy a fejlesztők politikai szándékait tükröző kondicionálása az algoritmusoknak – sokkal valószínűbb, hogy legfeljebb egy szolgáltatás felhasználói lehetünk és legkevésbé sem szabad felfedezők vagy kreatív alkotók.

Mit vált ki a prompt, ha nem a fantáziát és kreativitást? A bátorságot, a jelenlétet, a személyes tapasztalatból táplálkozó fogékonyságot a valós emberi problémákra, a kézügyességet és általában a képkészítés évezredes technológiáinak ismeretét. Jobb, ha nem áltatjuk magunkat azzal, hogy attól leszünk kreatívak, hogy egy gombot meg tudunk nyomni.

 

Mi az a plusz, amitől hitelessé válhat egy sosem volt élet, valóságossá egy fiktív történet? Fontos számodra ez egyáltalán, vagy maradsz az esztétika keretei között?

Ha szeretsz olvasni, tudhatod, hogy jórészt azon is múlik egy történet, mese, kitalált karakter hitele, amit hozzáképzelsz a sorok között. Az olvasás, a film- és képnézés, a zenehallgatás, ahogy a kultúra más termékeinek fogyasztása is, képzelőerőt és kreativitást igénylő feladat. Minél kevesebb teret enged egy fikciós mű a képzeletnek, minél makacsabban próbálja a világát a legapróbb részletekbe menően leírni, feltehetően annál kevésbé fogjuk végül hitelesnek találni. Ez csak látszólag ellentmondás, a titok a lényeges részletek megtalálásában és az egyéni értelmezésre invitáló megfogalmazásban rejlik.

 

Az MI-ban lezajló folyamatot lehetetlen megérteni anélkül, hogy ne próbálnánk meg valamiféle szabályrendszert felállítani? 

Van egy művész-matematikus ismerősöm, aki hibákra vadászva kitartóan tanulmányozza az MI fejlődését. Szisztematikusan módszereket dolgoz ki, amelyekkel zavarba lehet hozni az algoritmust. Olyan promptokat eszel ki, amikkel az MI nem tud mit kezdeni, és elárulja a forrásokat, ahonnan a képeket lopja. Nemrég olyan promptot írt, amely bizonyította, hogy egy bizonyos képarchívumhoz engedély nélkül fért hozzá az egyik program. Ezek a promptok egy jó megfigyelő, szellemes és kreatív ember eszközei a gép működésének feltárására. Úgy játszik a Midjourney-vel vagy a Dall-E-val, mint a gyerek, aki szétszedi az ébresztőórát. Azt nem hiszem, hogy össze is akarná rakni, azaz tudna MI-t építeni, de megmutatja, hogy szétszedve, alkatrészeire bontva az MI is csak egy ügyes gép.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy az MI fejlesztők tudják-e pontosan, hogyan működik az MI.

 

Alkotásaid létrehozása során különös figyelmet szentelsz a szándékosság és az esetlegesség arányának?

Az alkotófolyamat lényege a szándékos és véletlenszerű elemekkel való komoly játék. Az alkotás értelmét – a világ megváltásán túl – abban látom, hogy szórakoztató legyen az alkotónak. Jó ajtókat résnyire nyitva hagyni a műben, amelyeken keresztül be lehet lépni, vagy ki lehet lépni a világodból, vagy eleddig be nem lakott szobák fedezhetők fel. Teret kell biztosítani az interpretációnak.

Azt hiszem, hogy a legnehezebb feladat az általad említett arányok betartásán kívül az, hogy konkrétan mi legyen az az elem, amit kíméletlenül ellenőrzöl, és mi legyen az, amit szabadjára engedsz. Ez egy folyamatos húzd meg-ereszd meg-játék, részben a technikai tudással összefonódva. Vannak festők, akik kerülik az arcok és kezek megfestését, mert vagy nem elég ügyesek, vagy az anatómiai tudásuk hiányzik, pedig megengedhetetlen, hogy valakinek a technikai tudása döntse el, hogy mit enged el és mit kontrollál. Rejtély, hogy mások meg messzemenően uralják a művészet eszközeit, mégsem válnak művésszé. Nehéz ráérezni ugyanis az alkotófolyamat illékony mozzanataira, és igencsak észnél kell lenni, azaz pontosan felismerni, majd alázattal elfogadni, ha a véletlen éppenséggel jobb megoldással áll elő, mint amire magamtól képes lennék.

Amikor az imént azt mondtam, hogy az alkotómunka legyen szórakoztató, azt kihagytam, hogy gyötrelmes módja ez a szórakozásnak, mert folyton a korlátaimmal szembesít.