Hogy látod, hol vannak a határai a valóságnak és a fikciónak, vagy éppen hol mosódik össze, vagy tűnik el a kettő között a határ?
A VR és AR technológia exponenciálisan növekvő sebességű fejlődése egyre nagyobb kihívást fog okozni, hogy percepciós (észlelés, érzékelés) szinten a virtualitást megkülönböztessük a valóságunktól. Ennek ellenére a fikció árnyoldalát inkább a tévhitek és az összeesküvéselméletek terjedésében látom, aminek az Internet és a közösségi média kattintásvadász, clickbait algoritmusai kiváló platformot biztosítanak.
Vajon a mesterséges intelligencia képes a sarkaiból kifordítani a megjelenése előtt felépült, képzőművészetre, fotográfiára vonatkozó elméleteinket?
Egy új médium megjelenése mindig átformálja a korábbi eszköztárak használatát és jelentését, mint például a fotográfia megjelenésének hatása a festészetre. Ez a folyamat viszont lehetőséget ad arra, hogy újraértékeljük mi is az adott médiumban rejlő esszenciális karakterisztika és funkció. A generatív vizuális tartalmak kiemelik a fotográfia és az objektív alapú vizuális tartalmak indexikus (okozati kapcsolaton alapuló) minőségét.
A fantázia, a kreativitás és az intuíció teljes mértékben kiegyenlítődik a mesterséges intelligencia által generált világ tekintetében a prompttal, az azonnalival?
Már eddig is léteztek olyan művészeti ágak, ahol az alkotó és a műtárgy elkészítése elkülönült egymástól. A kivitelezés kiszervezése nem újdonság, a művészeti szándék és reflexió viszont továbbra is elengedhetetlen a képzőművészetben. Ezúttal a tervrajzokat és leírásokat felváltja az utasításkészlet.
Számomra inkább a képzőművészeten kívüli tartalomkészítés jövője és következménye lehet aggasztó. Az automatizált és személyre szabott, tartalomgeneráló platformok megjelenését vizionálom. Az általunk szolgáltatott adatok alapján elemi szinten kiismerhető, hogy mi elégíti ki érdeklődésünket. Az algoritmusok már azelőtt generálhatnak olyan multimediális tartalmakat, mielőtt az arra való igényünk egyáltalán megfogalmazódna. Mindezt pedig hús-vér embereket és stábot nélkülözve. Mindez egyszemélyes buborékokat hozhat létre, ami a társadalom további polarizálódásához vezethet.
Mi az a plusz, amitől hitelessé válhat egy sosem volt élet, valóságossá egy fiktív történet? Fontos számodra ez egyáltalán, vagy maradsz az esztétika keretei között?
A valóság és a fotográfia közötti feszültség foglalkoztat a munkámban, mivel a képeim vizualitása nem megszokott fotografikus látványhoz köthető, hanem a virtualitás esztétikájából építkezem. Kompozícióimat manuálisan hozom létre, műtermi körülmények között, utólagos manipuláció nélkül. Az aktuális technológiai tendenciáknak köszönhetően úgy érzem, ez a munkamódszer egyre relevánsabb kérdéseket és válaszokat ad.
Más szempontból a fikció a történetmesélés elválaszthatatlan alapeleme. Fotográfiai műfajok között az áldokumentarizmus az egyik kedvencem, például a konceptuális művész, Joan Fontcuberta.
Szinte lehetetlen az MI-ben lezajló folyamatot megérteni anélkül, hogy meg ne próbálnánk valamiféle szabályrendszert felállítani?
Szerintem a jelenlegi cél, hogy az MI megértse és továbbfejlessze az emberiség saját szabályrendszerét és kultúráját. A nagy nyelvmodelleket is arra trenírozzuk, hogy minél tökéletesebben beszéljék az emberi nyelveket.
A kérdés inkább az, hogyha a fejlődésnek köszönhetően az MI túllép a megszokott konvenciókon, akkor az milyen kulturális ütközőpontokat fog jelenteni. A technológia okozta generációs és társadalmi különbségek már így is szemmel láthatók.
Alkotásaid létrehozása során különös figyelmet szentelsz a szándékosság és az esetlegesség arányának?
Fotóim létrehozása nagy előkészítést és tervezést igényel, és ragaszkodom ahhoz, hogy a fizikai megvalósíthatóság határán belül mozogjak. A kompozíciók építése közben is folyamatos az önreflexió és a tudatos gondolkodás, tervezés. Nem szeretek a véletlenre hagyatkozni, de van, hogy az is előre tud mozdítani.
Képeim kidolgozottságát és makulátlanságát mindig feloldom némi esetlegességgel, amivel tudom bizonyítani és erősíteni készítésük manuális voltát. A kettő közötti egyensúlyozás általában nagy dilemmákat okoz a képkészítés során.
Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy míg a befektetők több milliárd dolláros új iparágat látnak az algoritmusokban, addig számos alkotó morális és etikai kérdéseken mereng?
Én mindig is technopozitivista módon szemléltem a digitalizációs folyamatokat. Mára viszont a személyes álláspontom sokkal érettebb és kritikusabb, főleg a megfigyelői kapitalizmus előretörésével változott sokat a véleményem a témában. Shoshana Zuboff, amerikai író, szociálpszichológus szerint a közösségi média megjelenéséig az emberi figyelem és tapasztalat maradt az utolsó érintetlen terület, amelyet még nem tettek pénzzé. Ebből a szempontból rendkívül beszédes az adatbányászat kifejezés.
Egyik első, számomra etikailag aggasztó példa a 2017-ben, az iPhone X-ben megjelenő FaceID arcfelismerő rendszer megjelenése volt. Még ebben az évben elkezdtem vizsgálni és megjeleníteni a rendszer láthatatlan működését. Ez a fordulópont volt az, amikor kutatni kezdtem a témában, és számos etikailag aggasztó folyamat tárult elém. Azóta is ez az egyik motorja a művészeti programomnak: megtalálni a rendszer vakfoltjait, megőrizni a magánéletünket, és megfogalmazni egy stratégiát az egészséges ember–gép együttéléshez a legújabb technológiai környezetben.
Ámbár egyre nagyobb a társadalmi nyomás, mégis van lehetőségünk nemet mondani, elutasíthatjuk a sütiket, kiléphetünk a közösségi médiából, van lehetőségünk minimalizálni a technológiai lábnyomunkat. Az erről való tudatos felhasználói viselkedésmód megtalálása és az erről való gondolkodás a munkáim egyik kiindulópontja.
