Aranyhal
De hát miről is van szó? Mindig is nagy tisztelője és olvasója voltam alkotóművészek írásainak, különösen azokénak, akik „hozzám közelebb”, a XX. században ragadtak tollat. Sokszor szigorúan szakmai szempontból is hitelesebbnek tűnt/tűnik ugyanis az amúgy a szakmát profiként gyakorló alkotó véleménye művészeti kérdésekben, mint jellemzően elméleti megközelítéseket alkalmazó kollégáimé. Hosszú évekkel ezelőtt figyeltem fel Szőnyi István elméleti munkásságára, s lett kedvenc „zsebkönyvem” a puritán A Kép című könyvecskéje, amely mindössze kilencven oldalával számomra döntő kérdésekben adott eligazítást, új nézőpont lehetőségét. Téma című kis fejezetét így kezdi: Művészeti alkotásnál a téma másodrendű fontosságú. Mindig a „hogyan” és nem a „mit” dönti el a mű értékét. Mondja ezt az a Szőnyi István, akinek egész művészetében a téma igenis meghatározó volt. Nos, így elindulhat egy fontosnak tartott gondolati sor. A téma végső soron a XX. század első évtizedeiben jelentkező izmusok során került háttérbe, amikor a képi megvalósítás mikéntje elsődlegessé vált, s még inkább lett másodrendűvé az absztrakció során. Louis Aragon így írt: Ma a világ legszebb festménye, ha vallásos tárgyú, nekem mint kép, érthetetlen. A téma eltakarja. E szerzőről azonnal ismét szó lesz.
Darvak
Itt van előttünk a hogyan meghatározó voltának egyre nagyobb jelentősége, ami azonban összefügg a műalkotás létrehozásának technikájával, anyagával. A hogyan alakulását egyrészt elősegítette a technika robbanásszerű fejlődése, ami a művészi metodikák sokasodását is hozta magával, másrészt a civilizáció, az indusztriális társadalmak termelési dömpingje alapvetően eddig nem ismert technikákat, anyagokat emelt be a mű megszületésének processzusába, hordozóként, megvalósítási folyamatként is. A stílus, mint korábban valamiféle eligazítást adó jelenség, tán létezik ugyan, de már nem feltétlen húzóerő a képzőművészet alakulásában. Németh Lajos pontosan állapítja meg: Az »informelben« már nem is beszélhetünk tárgy értelmezésről, tárgyhoz való viszonyról, itt már maga az anyag jelenik meg a maga pőreségében, még tárggyá, dologgá, formává sem transzformálódott anyagiságában.
HORIZONT I. Mélységes fekete
S most végre elérkeztünk Szabó Henrietta képeihez, de műteremtési folyamatának elemzéséhez – nézetem szerint – fontosak voltak az eddig leírtak, melyeket azonnal hadd konkretizáljak azzal a munkáival összefüggő, ismert információval, hogy tehát az expressis verbis festőművész sajátos papír alapanyagú kollázsokként hozta létre legújabb Tájsodrások, Sodrások című sorozatát. A táj igézete, a táj inspirációja – amely amúgy része hétköznapjainak, életformájának – olyan művek létrehozására sarkallta, melyeket általa sodort papírfonalakból, papírszálakból, fonadékokból hoz létre, szorosan egymás mellé sorolva azokat, akár használhatjuk azt a kifejezést is, hogy: épít. A távolról festményhatású, közelről lenyűgöző anyaghatású (!) munkák az immár több mint százéves kollázstechnika újjászületésének ünnepét jelzik.
Őzek
A kisebb-nagyobb papírfelületekből ragasztással készített műveket követően trouvaille, hogy tehát sodrott papírszálak képezik a mű technikai, matériabéli alapját, s ezzel éri el azt az egyedülálló hatást, melyet – az imént villanásszerűen idézett – Louis Aragon kivételes éleslátással, 1930-ban így fogalmaz meg A kollázs című kis könyvében: Miután a festők elfogadták a ragasztás elvét, anélkül, hogy a legcsekélyebb sejtelmük lett volna róla, rátértek a szemfényvesztésről a szellemidézésre. Helyben vagyunk (erre a mondatra is sokszor hivatkoztam az elmúlt években). Ma is pontos tehát Szőnyi megállapítása, hogy művészeti alkotásnál a téma másodrendű, mindig a hogyan, s nem a mit dönti el a mű értékét, s ma is nemcsak találó, de felfedeztető Aragon fogalmazása, hogy a kollázzsal a festők a szemfényvesztésről (vagyis a perspektivikus karakterű képektől) rátértek a szellemidézésre. A kollázs immár több mint százéves, sok fejleménnyel teli – nemzetközi és hazai – története igazolja a megállapítás jogosságát. A kollázs, természetesen a jó kollázs nem ábrázolni akar, hanem szellemet anyagivá tenni. Nem is véletlen a korszakonkénti metamorfózisos, ciklikus művészi érdeklődés „iránta”.
HORIZONT II. Mélységes kék
Nos, végre leírtam – igaz, még mindig nem kizárólag saját érveléssel, csak némi szellemi alapra támaszkodva, miért reveláció Szabó Henrietta immár igen nagyszabású sorozata. Tipikus határterület-művészet ez. Látszatra festmény karakterű művek, melyek keretben, paszpartuban, fakturális voltuk miatt sokszor dobozban függenek a falon. Visszafogott, puritán kompozíciók keltik fel figyelmünket, melyeken a színalkalmazás is nagyon ökonomikus, mondhatni takarékos (de színgegekre is hangolt!), majd ahogyan megfigyelésünk tárgyai egyre inkább hatnak a szemlélőre, úgy tárul fel a textúra érzékletessége, s csúcsosodik ki a faktúra rendkívülisége. Az alkotó számára bizonyosan fontos az általa felvetett téma (persze a befogadó számára is), de a kisméretű munkákat a matéria megválasztása, annak puhasága, a készítés elmélyültségének és virtuozitásának intenzivitása ejti rabul.
Úgy FENT mint LENT
Téma – vagy anakronisztikus kifejezéssel: a tartalom – helyett szívesebben fogalmazok úgy, hogy a művek inkább gondolatokat, tán látomásokat, sőt ideákat állítanak elénk vizuális, materiális, szenzibilis megvalósításban, s magam a címeket is inkább ekként, mint látványként értelmezem. A munkák egyedüliségük okán elvezetnek a magány tudatos vállalásáig. A határterületeken történő izgalmas kalandozást pedig jól jelzi, hogy e munkáiból több látható volt és sikert aratott 2021-ben, a VII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálén, melynek címéhez – Sodrás – persze harmonikusan illeszkedtek Szabó Henrietta munkái, hangsúlyozva azonban deviáns voltukat, hiszen papíralapúak, s az ebben az évben megrendezendő VIII. Textilművészeti Triennálé kiállítási anyagába is beválasztották munkáit. Persze nem meglepő. A textil átfogó kategóriája a művészetben az évek során szinte parttalanná tágult, a papír itt évek óta megtalálta a helyét, Szabó Henrietta megjelenése mégis az újdonság erejével hat.
Úgy FENT mint LENT
A Fugában április–májusban rendezett kiállításának konkretizált címe – Pszeudo faktum – utalt a műtárgyak sajátoságaira. Sőt: a cím ellentmondásosságával mintha kis iróniát is hordozna, hiszen valami vagy faktum, vagy pedig pszeudo, de a kettő együtt? Lehet, hogy az ebben rejlő contradictio in adjecto tudatos választása egyben a művek különleges minőségére is utal. A munkák kétségtelen tények, tettek, tárgyak, de a művész szerint ez egyfajta látszólagosság. Mindezt erősítheti konkrét címadásainak sajátossága. A látványok címbeli felidézése mellett ugyancsak reveláció a képtelenség sorozat, amely alapvetően egy feketéhez közelálló színállású, monokróm műegyüttes, amelyben az egyes munkák közötti különbségek nem a szín által, hanem a hordozó matéria, a sodrott felületek textúrája által teremtődnek meg. A cím kettőssége frappáns: egyikként képtelenség, azaz képhiány, képnélküliség teremtődik ekképpen (hiszen nincs szín, persze van, csak igen másképp, mint megszokottan), ugyanakkor másodikként szinte képtelenség – vagyis valószerűtlen, nem megoldható –, hogy ebből jelentős – mégiscsak képsorozat jöjjön létre. A címek hétköznapi puritánságából kiemelkednek a Magam vagyok örökös magányban, a szürkület gránitpora című monokróm közeli munkái. Nem véletlenül ragadja meg őt Pilinszky János megrázó szövege. Szabó Henrietta sodrásai is magányosak, s illik hozzájuk a „szürkület gránitpora”. Minden magától értetődő, abszolútumokra alapított.
Áramlás
Prágai kiállításához is jól kitalált címet fogalmazott meg: Észrevétlen létezés. Valóban e munkák semmiképpen nem hivalkodón, mégis erőteljesen manifesztálják értékeiket, s a Madách Színház Tolnay Szalonjában nyílt kiállításához is igen eredeti a cím: Pulvisculus in Lumine. Szabó Henrietta sodrásaival jó úton jár. Nem hagyja sodortatni magát (ez legyen a néző dolga), de nyakig benne van a sodrásban. Nem menekül belőle, azonosul vele.
