Sinkó István absztrakció és figurativitás határán egyensúlyozó sokoldalú alkotó. Expresszív, lírai absztrakcióhoz közelítő munkáiban egzisztenciális létproblémákat, metafizikai dilemmákat feszeget, s rendszerint sejtelmes hangulatú képeivel sajátos hatást kelt. Nem csupán képzőművész, hanem rendszeresen publikáló író, aki komoly művészetpedagógiai, sőt művészetandragógiai tevékenysége mellett gyermekkora óta zenél, csellón játszik. Ez utóbbi iránti elkötelezettsége vezethette legújabb tárlatának címadásához, a Disztópia celestishez, mely különleges szerepű és sokféle azonnali asszociációt ébreszt a látogatóban.
Mérgező tó
Elsőként valószínűleg mindannyiunknak a Harmonia caelestis, azaz a Mennyei harmónia című zenemű és az Esterházy-regénycím jut eszünkbe. Esterházy Péter felmenője, galántai Esterházy Pál (1635–1713) 1711-ben komponált, magyar és német dallamokat is felhasználó, ötvenöt zeneműből álló gyűjteménye a hazai barokk zene jelentős alkotása, amelyet talán még ismertebbé tett Esterházy 2000-ben megjelent, azonos című regénye. A harmonia latin eredetű, zenetudományból származó kifejezés, jelentése összhangzat vagy kiegyensúlyozottság. A caeliestis latin, illetve olasz jelentése mennyei, égi, dicső; amely így teljes ellentétbe kerül a Sinkó által mellé rendelt disztópia jelentéssel, amivel így nem csupán tárlatát, hanem munkáit is új kontextusba helyezi. A görög eredetű szó negatív utópiát, antiutópiát jelent, mely a jelenleginél rosszabb világ társadalmának vízióját vázolja fel. Benne a valós problémák gyakran szatirikus módon tűnnek fel, illetőleg mindez magában hordozza a várható veszélyekre való figyelmeztetést is. A természeti katasztrófák, a társadalmon belülről jövő tragikus események lehetséges kimenetelei különféle disztópiában fogalmazódnak meg jelen korunk regényeiben, filmjeiben, illetve a képzőművészetben is.
Disztópikus jelenség 2024
A vizuális művészetekben ezek főként a poszthumán és az antropocén, tehát az új földtörténeti korszak futurisztikus témájú művészetének központi kérdéseivé válnak. A poszthumanisztikus világkép olyan komplex sokféleséget mutat, amely az embert középpontba helyező kantiánus filozófiával szemben, azt a dolgok mögött helyezi el, a negatív történések okozóinak tünteti fel, illetve bennük az ökokritikai szemlélet is cselekvési horizontot kap. Sinkó legfrissebb munkáiban is ez a hozzáállás dominál, ám belőlük másfajta attitűdöt is kiolvashatunk. A negatív jövőkép bemutatása drasztikus, világégés utáni állapotokat sejtet, festményein szinte teljesen kihalt, ember nélküli tájak mutatkoznak. A sorozat elemeinél ritkán feltűnő humanoid alakokat arcok nélkül vagy lebegve, szinte álomszerű állapotban láttatja, akik az emberiség utolsó élőlényeiként szomorúsággal konstatálják a világ pusztulását, az éltető vizek elszennyeződését, az utolsó élelemforrások megsemmisülését. Festményeinek címadása gyakran tragikus: Pokoli táj, Distopia mundi, Táj zöld tóval (mérgező tó), Omlás, illetve Disztópikus jel, mégis a festményekben, és a kiállítás részeként is értelmezhető, projektorral filmszerűen falra vetített, Sinkó írta szövegben olyan elemeket fedezhetünk fel, amelyek az ember örök optimizmusáról és túléléséről tanúskodnak.
„Vajon lehet-e a pusztulásról, pusztításról képben úgy beszélni, hogy az ne csupán riasztó helyzetjelentés, hanem esetleg dicső, Isteni gondolat is legyen? Vajon engedi-e a szellem (a mi belső, bennünk lakozó), hogy képbe formáljuk az elképzelhetetlent? Vajon a festészet nyelve ad-e vigaszt a kimondott, a szóban elmondható keserűségre? – teszi föl Sinkó István a kérdést, majd meg is válaszolja. – E képekkel (képsorozatokkal) az volt a célom, hogy egyszerre váljon a festmény emelkedetté és egyben nagyon is földivé. (…) s a képeimmel az ember és az embertelen közötti túlságosan mennyeit is megpróbáltam ábrázolni. Omlás, Disztópia mundi, Pokoli táj – ezek a képcímek arra utalnak, hogy nincs remény (No future, no future énekelte a Death Kennedy punk együttes). Én meg azt gondolom, dehogyis nincs remény, de látnunk kell, miből kell felemelkednünk. Mérgező tavak, pusztuló gyárépületek mellett halad az utunk, de tovább haladunk. Nem a jövőtlen jövőbe, de a jövő disztópikus tudatával. Ezzel élünk már több tízezer éve. S itt vagyunk.”
Eszerint a szüntelen reménység és az emberi kreativitás lehetőségei képesek arra, hogy a vízionált pesszimista jövőkép mégse következzen be, és ha látjuk, hova jutottunk, az talán cselekvésre sarkall bennünket, hiszen valaminek mindig történnie kell, valahogyan mindig alakul az élet, így talán az emberi elmébe vagy a szakralitásba vetett bizalom képes arra, hogy biztosítsa az emberiség örök túlélését, hasonlóan ahhoz, ahogyan Madách Az ember tragédiája zárósoraiban fogalmaz.
Az elhagyott, egykor ember lakta épületek legtöbbjét Sinkó sötéten, illetve szinte lángoló tájakként vagy elöntött házakként ábrázolja. A mérgező tó élénkzöld színe, a szürreális, apokaliptikusan festett ég, és az omló hegyoldal vagy a valóságtól elrugaszkodott naplementék a pusztuló világ jelei. A mellettük feltűnő, tiszta színekkel ábrázolt vonalak, geometrikus jelek és formák elidegenítő effektusokként értelmezhetőn nem szervesen illeszkednek a képmezőkbe, kívülről érkező figyelmeztető üzenetekként is felfoghatók. Az egyetlen diptichonként készült Csarnok című festményen az elárasztott épület mellett, illetve a lerombolt házak közelében gyakran tűnik fel világoskék ég, szakralitás felé mutató tónusok, amik optimista érzéseket láttatnak, hogy ragyogó fényességként reményt adjanak, továbbélésre késztessenek, azért, hogy a mennyei antiutópia mégse valósulhasson meg.
Sinkó István Disztópia celestis című kiállítása október 13-ig tekinthető meg a FUGA Építészeti Központ Zalotay Elemér-termében (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.).
