Első pillanatban úgy tűnik, mintha boudoirba érkeznénk. A fogadótér falára applikált csipkés függönyről intim szalonra asszociál a néző. Alatta a neonnal megvilágított vörös felirat azonban már korántsem a rokokó eleganciáját, sokkal inkább az olcsó hotelek esztétikáját idézi. Azt a helyet, ahol mindent megpróbálnak esztétizálni, hogy úgy tűnjön, valami különleges helyre érkeztünk, ahol minden csupa luxus, pompa és fényűzés. A túlzott akarás azonban végül giccsbe fordul. A 2022-es Color tv, queen bed, exotik dreams sorozat fotóin privátnak ható tereket látunk, amelyek rózsaszín, ragacsos világukkal egyszerre nagyon bájosak és vonzók, ugyanakkor viszolygunk is tőlük, hiszen felismerjük ezekben a díszletekben saját kelet-európaiságunkat. Azt, ami nagyon akar hasonlítani valamire, de csak a görcsös erőlködésig jut.
A fogadótérben a sorozat több darabja látható. A sárgás-barnás árnyalatokból felépülő kompozíción két női alak szerepel, az egyik oldalt fekszik, a másik pedig a vállára állva igyekszik az oldalsó boltíves szerkezet tetejére jutni. Van ebben a mozdulatsorban valami szürreális, miközben tagadhatatlan a jelenet pajkossága, játékossága is. Az ornamensekben, anyagokban és formákban burjánzó környezet a háremek világát idézi. A másik fotó vöröses, rózsaszínes fényei, a giccsbe hajló enteriőr, a flitteres ruhába öltöztetett énekesnő az ízléstelen lebujok hangulatát imitálja. Mindkét fotón az élet megszépítésének igénye manifesztálódik. Valójában mindkét díszletben a soha meg nem valósuló „amerikai álom” iránti vágy tükröződik. A túlzások olcsó hatást keltenek, miközben érezzük bennük a szépség és luxus iránti igényt.
Ezek a fotók azonban nemcsak saját kelet-európaiságával szembesítik a nézőt, hanem nosztalgikus érzéseket keltenek benne régmúlt, dicső korok iránt, amelyek valójában lehet, hogy soha nem is léteztek. Az elvágyódás, a szürke valóságból való kiszakadás gesztusa ölt testet a fotókon, amelyeknek iránya tulajdonképpen nem is csak a múlt, hanem a fiktív valóság is. Ha a realitás szürke és kiszámíthatatlan, akkor jó megoldás lehet idilli, olykor cukormázas, máskor buja világot teremteni magunknak, amelybe belemenekülhetünk, ha az élet túl nagy súllyal nehezedik ránk. A művész valóságosnak ható jelenetei tulajdonképpen fiktív helyzeteket mutatnak fel, amelyek az egyén túlélését szolgálják. A képeken megteremtett világok édessége, szirupossága, olykor bukolikus jellege a kívülről érkező negatív benyomásokat próbálja semlegesíteni. Az alkotó személyes happy place-ének különféle kivetülései ezek a fotók, amelyekbe mi is beleshetünk és megpihenhetünk. Olyan világok, amelyek az otthonosság érzetét keltik bennünk is, így lesznek ezek a privát kozmoszok kollektív menekülési útvonalak.
A valóság cseppfolyóssá válik, úgy, ahogy azt látjuk Rédling fotogrammetriával készített 3D modelljein is. Ezek a kompozíciók ugyanazt az édességet hozzák, mint a művész moteleket ábrázoló fotói, azonban az elfolyó tárgyak láttán ambivalens érzések születnek a nézőben. A semmivé váló tárgyak egyszerre jelképezik mindennapi életünk kiszámíthatatlanságát, az emberi jelenlét elhomályosulását, valamint a fogyasztói társadalom tárgyakhoz való viszonyát. Nincsenek fogódzóink, a környezetünk nem jelent biztos támaszt. Ugyanakkor az elfolyó jelenetek a múlthoz való viszonyunkat is jelképezhetik: amint a megtörtént események fokozatosan elhalványulnak az emlékezetünkben, úgy válnak ezek az emléktöredékek is vízszerűvé. A nosztalgia működési mechanizmusát is jól leképezik: ahogy egy történés időben egyre távolabbá kerül, azt egyre rózsaszínebbnek kezdjük el látni, miközben a jelenet határozott körvonalai fokozatosan elmosódnak.
Izgalmas e fotók mellett gyümölcsökből építkező kompozíciókat látni, amelyeknek fényes felületei, üvegszerűnek ható elemei törékennyé teszik a jeleneteket. Az egyéni létezés is épp ilyen sérülékeny, nehezen találjuk meg magunkat ebben a világban. Ezek a fotók így lesznek az identitáskeresés fontos mozzanatai. Ki vagyok én? Mennyire határoz meg a múltam? Mi történik, ha felkavarjuk a vizet, ha megbolygatjuk az emlékeinket?
A kiállítás középpontjában Rédling Hanna Moon Motel-installációja áll, amely valóság és képzelet határmezsgyéjén egyensúlyoz. Ahogy a kiállítás ismertetője írja: „A monumentális mű a valóság és a nosztalgia közötti átmeneti fázist mutatja meg, azt a pillanatot, amelyben a körülöttünk és bennünk levő zűrzavar és feszültség tükröződik.” A felvételen marsbéli tájat látunk, ahol egy égitestre emlékeztető gömb mozog folyamatosan. Nincs megállás, ám mégis az az érzésünk, mintha a golyóbis egyszer csak nyugvópontra lelne.
És igazán a fotók is erről a lebegésszerű állapotról mesélnek. Keressük magunkat, próbáljuk visszafejteni a múltunkat, hogy abból megértsük a jelenünket, és kiszámíthatóvá tegyük a jövőnket, ugyanakkor be kell látnunk, hogy a cél még messze van. Nem pihenhetünk meg, haladnunk kell, bármennyire ingoványos is a talaj a lábunk alatt, hiszen az út végén ott egy lehetséges végpont, amelyet elérve az egyén megtalálhatja saját helyét a világban. Lesz még szilárd talaj a lábunk alatt. Már csak ezen a mocsáron kell túljutnunk.
Rédling Hanna Moon Motel című kiállítása 2023. január 12-ig látogatható a Deák Erika Galériában (1066 Budapest, Mozsár utca 1.).
