Nagyívű képzőművészeti bemutatót többféleképpen lehet szervezni a világ legnívósabb kiállítótereiben. A leginkább bevett gyakorlatok szerint a kurátorok vagy egy komplett életművet – a maga teljességében – mutatnak fel, vagy egy aktuális társadalmi-politikai, szerencsésebb esetben divatos művészettörténeti olvasattal állnak elő.
Utóbbinál mindig ott a veszély, hogy korántsem teljes képet ad, másrészt nagymértékben a kiállításszervezés jelenébe ágyazott. Párizs egykori vasúti pályaudvaron létesített állami képzőművészeti temploma, a Musée d’Orsay a Gustave Caillebotte – Férfiak festése tárlattal köztes megoldást talált.
A Párizsban katonai textilüzletet tulajdonló, megyei kereskedelmi bíró fiaként született Gustave Caillebotte nem ismeretlen a francia közönség előtt. Bár 1876-ban, az impresszionisták második kiállításán rögtön nyolc festményével mutatkozott be (köztük a Padlócsiszolók című híres munkájával), a realizmus mindenen átsütő valóságszeretete és az impresszionizmus színvilága, laza ecsetkezelése között ingadozó alkotóra saját korában alapvetően nem képzőművészként tekintettek. Inkább egyfajta műgyűjtőként és mecénásként, aki a Monet, Degas és Renoir által fémjelzett művészeti irányzat harmadik expóját is finanszírozta, majd sorra vásárolta az impresszionisták alkotásait, Monet-nak pedig még műterembérleti-díját is fizette (a Vitorlásverseny Argenteuilnél című lendületes, ismert festményét is ő vásárolta meg).
189b4-es halála után a francia államra hagyott hatvannyolc festményből álló képzőművészeti gyűjteményére majdhogynem a gazdátlanság várt – pontosan ezt akarta elkerülni azzal, hogy végrendeletében kikötötte az akadémiai művészet által elutasított impresszionisták festményeinek a Luxembourg-palotában és a Louvre-ban történő kiállítását. Renoir végül két évnyi fáradozás után kijárta, hogy a művek közül három tucatnyit az egykori királyi rezidenciára szállítsanak (ez lett az impresszionisták első jelentős párizsi kiállítása), de a francia állam mindvégig érdektelenséget tanúsított. Amikor három évtizeddel később mégis bejelentkezett értük, fivérének özvegye kategorikusan elzárkózott a lehetőség elől. A történelem végül Caillebotte-ot igazolta: az általa megvásárolt impresszionista képek ma a Musée d’Orsay gyűjteményének szerves részét alkotják, saját festményei közül pedig negyvenet őriznek a rangos kiállítóhelyen.
Mindazonáltal Caillebotte saját alkotásai sokáig nem sok figyelmet kaptak. Igazi felfedezéséig a halálától számított nagyjából százhúsz évnek kellett eltelnie: a washingtoni Nemzeti Galéria és a Kimbell Művészeti Múzeum 2015-ben és 2016-ban rendezett nagyszabású életmű-kiállítást a munkásságából. A (nagyon) kései reneszánsznak bizonyos mértékig a washingtoni Képzőművészeti Múzeum és a San Franciscó-i Szépművészeti Múzeum Új festészet: Impresszionizmus 1874–1886 elnevezésű, az impresszionisták utolsó expója előtt tisztelgő centenáriumi (1986), s a Musée d’Orsay és az Art Institute of Chicago (AIC), az Egyesült Államok egyik legrégebbi művészeti múzeuma Városi impresszionista című tárlatai (1996) ágyaztak meg. Előbbin Caillebotte festményei közül már valamivel több mint egy tucatnyi kapott helyet, a másik pedig már az „impresszionista mozgalom egyik legmegkapóbb festőművészét és szószólóját” ünnepelte.
Így érkezünk meg a Musée d’Orsay nemrég bezárt kiállításához, ahol már a bevezető fali szöveg leszögezi, hogy Caillebotte „az impresszionisták csoportjának többi tagjához képest sokkalta nagyobb vonzalmat mutatott a férfialakok iránt”. Nem derül ki az információs tábláról, hogy az amerikai Jim Van Buskirk képzőművészeti író már 1998-ban az impresszionisták körében szokatlan férfiábrázolásait és esetleges homoszexualitását pedzegette. Feltehetően azért nem, mert Párizs aktuális képzőművészeti szenzációja nem mondja ki, hogy Caillebotte homoszexuális lett volna (sőt, éppen azt állítja, hogy szexuális irányultságáról semmit nem tudunk), csupán felveti a lehetőséget, hogy a saját neméhez (is) vonzódott. Több neves francia műkritikus mégis bírálta a tárlatot, mondván „túl nagy hangsúlyt fektet Caillebotte munkásságának gender szerinti értelmezésére, azt sugallva, hogy Caillebotte meleg volt – erre azonban kevés bizonyíték van, és vitathatóan nem is kellene, hogy számítson.”
Csónakkal a földekre 1877
Caillebotte legismertebb képei nem vetnek fel mondvacsinált vagy komoly kérdéseket. Az 1877-es Párizsi utca, esős nap nemcsak a legnagyobb vászon, amelyet az alkotó festett, hanem méltán a legsikerültebb munkája. Az izgalmas térbeli elrendezéssel készült kompozíció sztárja egy polgárember, aki esernyőt tart saját maga és a belé karoló hölgy feje fölé, miközben a francia főváros akkoriban újnak számító promenádján sétál. Szintén egy előkelő úr és hölgy korzózik Az Európa híd című, 1876-ra dátumozott munkán, de a kép merőben eltér a másik alkotástól. Nekünk jobbra egy munkáslegény könyököl a Párizs 8. kerületében álló híd korlátjának, elmélyült figyelmet tanúsít a Gare Saint-Lazare forgalma iránt (hol vannak már a valamirevaló flâneurek, a városi kószálók/szemlélődők?!), és olyan, mintha a sétáló figyelmét inkább a férfi kötné le. Érdemes időt szánni a szabadidős élethelyzeteket bemutató munkákra is: a horgászat, a séta, az úszás, az evezés és a természet impresszionista ábrázolása értékteremtő módon idézik az 1880-as évek normandiai nyarait.
A párizsi kiállítás anyaga a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeumban február 25-től május 25-ig, majd az Art Institute of Chicagóban június 29-től október 5-ig lesz látható.
