Ujjal vagy bottal ákombákom vonalakat firkálni a homokba, betűket írni, sematikus formákat rajzolni – mindnyájunk gyermekkori alapélményei között van ez a játékos cselekvés, amely az ember legősibb, ösztönös cselekedeteinek egyike: nyomot, jelet hagyni, rövid üzenetet küldeni, emlékképet lerajzolni, vagy csak játszani, és élvezni, hogy a szándékunkat eltérítse a véletlen. Az iskolapadban ülve firkálni a füzetlapra önkéntelen ábrákat, karikákat, vagy éppen telefonálás után észrevenni, hogy mi mindent rajzoltunk az előttünk heverő lapra. Hagyni, hogy szinte magától mozogjon a kéz, az agy ne kontrolláljon.
Firkálni padra, falra, a kezünkre vagy épp a vécéajtóra. Mindenkinek ismerős helyzetek, melyek meghatározzák a vonalhoz való viszonyunkat. Később, a digitalizáció terjedésével eleinte a képernyő síkján, kétdimenzióban tudtunk tovább „firkálni”. A Snake játék kollektív emlékezetbe vésődött kígyója ugyanis nem más, mint a felületet bejáró, önmagát hizlaló és kerülő, formateremtő sáv, ami persze nem teljesen szabad, hiszen csak négy irányba képes mozogni, mégis szinte csodálattal vegyes áhítattal irányítottuk a saját farkába harapó, örökösen újjászülető posztmodern ’urboros’-t, aki nem mellesleg az örökkévalóság ősi szimbólumának kései leszármazottja.
Ferenczy István Pásztorlánykája, a magyar művészet történetének egyik első remekműve is épp azt a pillanatot ábrázolja, amikor a lány kedvese arcát a porba karcolja, és ezzel – a legenda szerint – létrehozza az első műalkotást. A szépmesterségek születésének vagyunk tehát szemtanúi. A legenda szerint Cimabue a fiatal Giotto egy sziklára karcolt bárányábrázolását megpillantva fogadja tanítványául a csodagyereket. A vonalrajz, a karcolás, a vésés tehát nem csak legszemélyesebb belső késztetésünk, hanem egyben a művészi önkifejezés legősibb formája is.
A vonal tehát a képzőművészet legalapvetőbb építőeleme, amelyet – a fentiek ellenére sokáig mégis – inkább az értelemmel, míg a színeket az érzelmekkel kapcsolták össze. Legalábbis így volt ez az itáliai késő reneszánsz idején, a híres disegno e colore vitában, amikor a firenzeiek a vonalrajzot és az előtanulmányokon, vázlatokon, azaz invención alapuló festészetet tekintették felsőbbrendűnek, míg a velenceiek inkább a spontán alkotás és a szín érzelemkifejező elsőbbségét hirdették. Később, a barokk korban e kettőre már nem ellentétként, hanem egymást kiegészítő minőségként tekintettek, és inkább szintetizálásukra törekedtek. A klasszicizmus és a romantika festészetének ellentétei ismét e két fogalom dichotómiájában manifesztálódtak.
Míg a klasszicizmus az értelem, a fegyelem és a morál kissé távolságtartó szabályosságában inkább a kontúros kompozíciókat, az egységes megvilágítást kedvelte, a romantika az érzelmek kifejezését az elmosódó határokat, a dinamikus tónusátmeneteket és a különleges fényhatásokat részesítette előnyben. Kandinszkij azonban éppen fordítva indult el a totális absztrakció felé vezető úton: nála a forma először a színben mint elsődleges érzelemkifejező minőségben oldódik fel. Itt a vonal az érzelmeknek, a hangzásnak és a ritmusnak rendelődik alá. Később a Pont és vonal a síkban című tanulmányban már a vonalat az értelem megtestesítőjeként és a rend megteremtőjeként értelmezi és helyezi előtérbe. Így késői kompozíciói jóval szögletesebbek, szárazabbak és sajnos unalmasabbak is.
Kaszás Konrádnál a vonal és a szín elválaszthatatlanul összefügg, hiszen a sávok a háttértől elütő, nagyon is meghatározó színeket hordoznak, sőt olykor önálló színű aurájuk is megfigyelhető. A vonal elválaszt, részekre oszt, két felületet határol és elkerít. Lehet egyenes vagy tört, szabályos vagy görbe és szabálytalan, szaggatott vagy egyenletes. És persze lehet vastagsága, színe, kitöltöttsége, sőt iránya, valamint ölelhet körbe nyílt vagy zárt formát. Kaszás festészetében a fentiek közül mindre találunk példát, hiszen az elmúlt évek során a vonalban rejlő festészeti lehetőségeket megannyi különböző szempontból vizsgálta. Művészetében a vonal jóval túlmutat saját magán; nemcsak hossza, hanem kiterjedése, nyoma, kisugárzása, színe és egyenetlen határai is vannak.
Dinamikájával, irányával szervezi maga körül a síkot, és ilyen értelemben sokkal inkább hasonlít szalaghoz, tekergő ösvényhez, vagy – Nazca-vonal-szerű – vésett nyomhoz. Korai munkáit a letisztult minimalizmus, a merész, már-már lehengerlő őszinteség teszi igazán vonzóvá. Ezeken a festményeken az önmagába visszatérő urboros, egyetlen, önmagát sehol nem metsző, egyszerre pozitív és negatív formát is létrehozó sáv kerüli a látványvilág konkrét, elvont vagy stilizált formáinak megidézését. A befogadót nem befolyásolja a figurális vagy stilizált formákkal, szimbolikus jelekkel való rokonság. Az élénk színek és a referenciátlan alakzatok, valamint a kép határaival való folyamatos konfrontáció a befogadó primer érzelmeit célozzák, és így tisztán absztrakt kompozíciókként értelmeződnek.
A szigorú minimalizmus az évek során oldódni látszik, és Kaszás festészetében megjelennek – ha mégoly stilizáltan is – a valóság formáira utaló jelek. Ezek a művek közvetlen kapcsolatba hozhatók Lossonczy Tamás festményeivel, melyek a Kállai-féle bioromantika formáit, a „természet rejtett arcát” egyértelműen megidézik. Ez a hasonlóság még akkor is feltűnő, ha Kaszás képei sokkal aszketikusabbak, mint Lossonczy tobzódó, heterogén kompozíciói.
Az olykor piktogramokra emlékeztető, megint máskor konkrét formák redukciójából születő alakzatok azonban soha nem statikusak. Dinamikus változásuk folyamatokat, aktusokat idéz meg. Atavisztikus, már-már mágikus jellegük épp egyszerűségükben és az absztrakcióban kereshető, melyekre a címadások is ráerősítenek. A formák ugyanis nem adottak, nincsenek készen, hanem akárcsak egy ősi teremtéstörténetben, éppen most – a vászon felületén – születnek: fakadnak, hasadnak, hasítanak, feloldódnak, vagy szétszakadnak, aprítanak vagy aprítódnak és persze szétfeszítik saját maguk és a táblakép határait. A művész tehát megismétli az isteni teremtés aktusát, amellyel nemcsak felidézi, hanem jelenvalóvá, átélhetővé is teszi az örökkön ismétlődő teremtés mítoszát.
Ahogy haladunk a jelen felé, a formák egyre több felületet határolnak és színeznek át, sőt a negatív és a pozitív alakzatok párbeszéde, a formák alakulása és oldódása révén a befogadóban akár történeteknek nevezhető eseménysorok is kibontakozhatnak. A képek mégsem válnak narratívvá, megőriznek valamit mágikus jellegükből, és talán emiatt emlékeztetnek az ausztrál vagy amerikai őslakos népek motívumaira. Leginkább azonban az egyszerűség, a letisztultság és erőteljes nyugalom az, ami miatt Kaszás képei kiválnak abból a vizuális ingercunamiból, amivel nap mint nap telítődik az elménk. Festményei – ezt a gondolatmenetet folytatva – akár meditációs objekteknek is tekinthetők, melyek mintáit újból és újból letapogatva, szemünk egyfajta vizuális mantrával tisztíthatja ki a zavaró képeket az elménkből.
