Mácsai István életműve tizenhét éve lezárult, de nem tűnt el a szemünk elől. Képei felbukkannak aukciókon, stabilan jó árakon el is kelnek, felismerhetők, lépten-nyomon találkozunk az újlipótvárosi gangokat és szelíd, halk enteriőröket vagy a korszak tipikus ruházatát viselő, zárt arcú modelleket ábrázoló festményeivel. Mégis, mintha zavarban lenne a művészettörténet-írás, hova is sorolja, mit is mondjon róla, és ezt a tanácstalanságot a hallgatással oldja meg. Kánon – ezt a fogalmat használjuk arra az elképzelt lineáris művészettörténet-szálra, amely felfűzi azokat a művészeket, akiket fontosnak, mértékadónak, értékesnek tart a szakma.
Mert biztosak vagyunk abban, hogy nincs előzmény nélküli művészet, minden kép a kollektív tudásunkra épít és a befogadói élmény is erre a közös, konszenzusos tudásra épít. Azt képzeljük, hogy amihez igazodunk, az objektív és állandó mérce, hozzáértő grémiumok döntik el, ki tartozik a ’kánonba’, bekerülnek a magas művészek, kimaradnak a „könnyű” művészek. De már az is megrendíti a mindenkori kánont, hogy az életünk egyre gyorsuló változása érvénytelenné teszi a régi szempontokat, és valahogy a kánonon kívül is van élet, lehet, hogy nem mindig érdemes ahhoz képest értékelni.
Mácsai mindenesetre nem szerepelt az 1968-ban kiadott, Németh Lajos Modern Magyar Művészet című kánonteremtő munkájában, 1978-ban a Műcsarnokban tartott összegző kiállítását elutasította a korabeli kritika. Mácsai egyszerre volt az 1956 előtt díjazott festő és a hatvanas évek gyanús, polgári beállítottságú, elmélkedésre hajlamos művésze. Hasonlóan Czene Bélához – akinek az életműve ugyan nem múzeumban, hanem a Kieselbach Galéria tárlatán fél éve, 2022 nyarán látható volt –, kimaradt a kanonizálásból. (Czenét egyébként megidézi a Mácsai-kiállítás is, portréképén saját alkotása látható a háttérben.)
Mindkettőjüket sújtotta a rájuk sütött „képcsarnokos festészet” címke, ami jelen időben annyit jelentett, hogy honoráriumért adtak be képeket az 1948-ban alapított Képcsarnok Vállalat heti zsűrijeire, és megéltek belőle. Mácsai Istvánnak többször is volt kiállítása (1960, 1965, 1973) a Képcsarnok által tulajdonolt Csók István Teremben. A rendszerváltás előtt monopolhelyzetben lévő cég egyeduralkodó volt a kortárs képzőművészet piacán, minden megyeközpontban fenntartottak egy-egy galériát, Budapesten többet is. Ügynökeik kitelepültek a szocialista nagyvállalatok dísztermébe, és részletfizetési lehetőséggel árulták a kortárs festményeket, grafikákat, kisplasztikákat. A Képcsarnokon belül export–import osztály is működött, az ő feladatuk volt a beadott munkák közül kiválogatni a nyugaton értékesíthetőket, a nyolcvanas években például nagy volumenben adtak el kortárs képeket Japánban.
A cég egyrészt megélhetést nyújtott a művészeknek, másrészt a zsűrizéssel befolyásolta a kortársak működését. Ráadásul a biztos egzisztencia, mondjuk így, minimum gyanússá tette az alkotó művészi kvalitását, miközben mindenki erre törekedett. Hiszen ki akarna nyomorgó művész lenni, kinek ne tetszene a megélt siker, az elismerés, érkezzen az anyagi formában, vagy díjak odaítélésével. Kimondatlanul, mégis jól érzékelhetően van egy olyan rétege is a kurátori munkának, amely elgondolkodtat arról, hogyan is bánunk társadalmi szinten a művészeinkkel, és még inkább azt, hogyan bánnak a művészeti élet szereplői egymással.Az ötvenes évektől a kétezres évekig ívelő pálya művészettörténeti szempontból eleddig takarásban volt, erre utal a kiállítás címe: Elmozdul a fal. Egyfajta összegző, értelmező, feldolgozó munkát kezdett el a kurátor, B. Nagy Anikó.
Mácsai István nemcsak festő volt, hanem szenvedélyes amatőr filmes és fényképész is, a hagyatékból származó fotók, a nyolcmilliméteres filmfelvevővel rögzített mozgóképes anyagok sokat elárulnak róla. Kiderül például, hogy humora van. A filmjelenetekben megmozdulnak a képek, szó szerint is. A festő egy napja címmel összevágott tízperces film 1954-ben és a hatvanas években felvett snitteket fűz össze, Mácsai két fő témáját – a várost és a nőt – ötvözi. A különböző snittekben mindig más női modell érkezik a festő lakására, és láthatjuk a Mártírok útja (a mai Margit körút) üzletportáljait, utcai életképeit. Olyan önironikus hangsúlyok jelennek meg filmjeiben, amelyek festészetében nincsenek jelen. A filmben talán játékosabb, fesztelenebb, vagányabb.
Egy esős januári délelőttön sokadmagammal jártam végig az időutazásnak is beillő kiállítást. Szinte minden kép előtt ugyanaz a párbeszéd zajlott, hogy nahát, ilyen tergál kardigánja az anyámnak, ilyen trottőr cipője meg a nagyanyámnak is volt. Jól rekonstruálható a hatvanas évek divatja a képekről, ahogy a hatvanas évek Budapestje és szokásai is. A felszínen tetten érhető a tovább élő sematizmus, a villamosmegállóban egyfajta társadalomrajzot látunk, a járműre várakozók pontosan leképezik a társadalmi osztályokat, tipikus munkás–paraszt–értelmiségi figurákkal, amelyek ismerősek lehetnek a hatvanas évek fekete-fehér filmjeiből.
A rakparton beszélgető, gitározó fiatalok mintha Szabó István Apa című filmjének szereplői lennének. Mácsai megszállottan figyelte, filmezte, festette Budapestet. 1960-tól az ablakából a Március 15. térre látott, végignézte az Erzsébet híd újjáépítését, megfestette a Batthyány teret, majd 1972-ben az Újlipótvárosba, a Pannónia utcába költözött, ekkortól a helyi gangos bérházak jelentek meg a képein.
Az életmű fontos része az aktképek sora. Modelljeit megbecsülte, sokukat nevén nevezte, voltak, akik családtagnak számítottak. Akadtak köztük nehéz sorsú nők, akik pénzért vállalták a modellkedést; színésznők, mint például Rajczy Gyöngyvér; egyetemisták, mint a festő naplójában sokat emlegetett, közgazdásznak tanuló Bukovits Mari; illetve képügynökének lánya, Sebessy Mariann, vagy Raduch Csilla, aki később pszichológus lett. A festő naplójában a legtöbb modelljéről leírta számára érdekes jellemzőiket, külsejüket, hajviseletüket, szófordulataikat, kedélyüket, magánéletüket. Az aktképeken és a csendéletein, enteriőrképein a hatvanas évektől kezdve gyakran él művészettörténeti, kultúrtörténeti utalásokkal, megidéz klasszikus mestereket, mint Rembrandt, Van Eyck, Bruegel.
A kiállítótérbe belépve arcképcsarnok fogad, hiszen Mácsai korának jelentős portréfestője volt. Az ötvenes évek sematikus kurzusportéit is igényesen festette meg. Modelljeinek egy része ’valaki’, mint Gera Zoltán színművész, más része ismerős, a család barátja, vagy pedig hivatásos modell. Mácsait nagyon is foglalkoztatta a műfaj, második Munkácsy-díját arcképekért kapta. A figuralitás részletgazdagsággal párosul, és érdekes ötletek teszik hatásossá kompozícióit: egy szellemes háttér, egy képidézet, egy kellék, egy különleges színhasználat – ezek az elemek hangulatot teremtenek, miközben minden képet egyfajta zártság és titokzatosság jellemez. Hidegnek szokták mondani Mácsai festészetét, nekem sokkal inkább a rejtőzködés szó jutott róla az eszembe. Nem sokat árul el a mélyben zajló folyamatokról, de mégsem üres festészet. Nagyon is ott van a melankóliában és a szomorúságban a hatvanas évek hallgatása a múltról, az az attitűd, hogy nézzünk előre, ott van a fejlődés, épül a város, ne beszéljünk arról, hogy mi történt a háború alatt-előtt.
A kiállítás nagy erénye, hogy kerüli a didaktikus értelmezéseket, semmit sem rág szájba, a látogatón múlik, mit rak össze a sokféle hordozón elé tárt információból. Ott van minden a képeken, a szövegekben, lehet olvasni a sorok között. A Mácsai házaspár, a festő és a felesége tényszerű életrajza is sejteti, mi minden lehetett a felszín alatt. 1942-ben ismerkedtek meg, hatvanhárom évet éltek együtt, és – ahogy ők fogalmaztak – kalandos körülmények között, már együtt csinálták végig, és élték túl a háborút és a vészkorszakot. István grafikai tudása és nyomdai ismeretei segítségével veszélyben lévőknek hamis igazolványokat gyártottak. Mácsai végigrajzolta a munkaszolgálatot, megörökítette bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, a szovjet patrújt és a romba döntött fővárost. Menyasszonyával 1947-ben házasodtak össze, de csak tíz évvel később született gyerekük.
1945 tavaszán vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahová a háború előtt a numerus clausus miatt nem kerülhetett be. Bernáth Aurél osztályában kezdte meg tanulmányait, de a mesterével való feszültségek miatt még a diplomázás előtt abbahagyta a főiskolát, és képszerkesztőként kezdett dolgozni a Képes Figyelő lapnál. A főiskolán osztálytársa volt Hantai Simon és Csernus Tibor is. Az ötvenes években sikeres szocreál festőként tevékenykedett, szakszervezeti, nagyüzemi rendelésre festett, két Munkácsy-díjat is kapott ebben az időszakban. 56 után elbizonytalanodott, alkotói válságba került, és csak a hatvanas évek közepére találta meg a hangját. Nagyvonalú kompozíciók, részletgazdagság és tárgyilagos realizmus – valahogy így lehet összefoglalni ezt a hangot. Realizmus, ez a szó érdekes módon akkor is kifejező, ha oroszlán vonul az újlipótvárosi gangon, vagy valószerűtlen, középkori öltözetű alakok bukkannak fel a pesti utcán. Realista művészet melankóliával – és közben hallom a Megáll az idő című film tételmondatát: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.”
Mácsai képein a konszolidáció nyugalmas évtizedei jelennek meg, és a fegyelmezett kompozíció, a távolságtartó hideg színek mögött a szomorúság sejlik fel.
Beletörődés, elveszettség, elegancia, szigorú rend, precizitás, gondolatiság, intelligencia, elődök tisztelete, önuralom, szemérmesség, hallgatás – ez az én asszociációs láncom a kiállítás láttán.
Képek a Kiscelli Múzeum jóvoltából
fotók: ©Gyuricza Mátyás
Az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítás 2023. április 2-ig látogatható.
