Innocenti, Fotó:Sulyok Miklós
A hetvenes évek közepétől induló művészi pálya alkotásai több grandiózus méretű termet is megtöltenek. Lovas Ilona a kísérletező, a textiltől igen messze távolodó művész a műfaji határokat feszegetve dolgozott, munkáinak egy része – a velemi dombokon készült land art vagy pécsi térberendezése, ahol a vízzel elárasztott teremben mólót épített ki – aligha reprodukálható. A tárlat fő célját – miszerint rekonstruálható legyen ez a páratlan életpálya – azonban eléri: Lovas Ilona főbb műcsoportjainak, installációinak bemutatásával megismerhetővé válik az alkotó œuvre-je, főbb gondolatai, mondanivalója.
Stációk enteriőr. Fotó: Nyirkos Zsófi
A textilen túl is van élet
A Magyar Iparművészeti Főiskola szövő szakán végzett Lovas Ilona pályája textilművészként indult. Tanulmányai befejeztével nem sokáig tétlenkedett, a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely 1975 és 1983 között fennálló közösségében lelt „menedékre”. Abban, a textilműfaj újrafogalmazását célul kitűző színtérben, amely meghatározta művészete további alakulását. A kísérleti textil időszaka volt ez, amikorra a hazai ipar jelentős fejlődésen ment át: teret nyert az automatizálás; az egyre termékenyebb gépek mind változatosabb mintázatok elkészítését tették lehetővé. Ha mindez nem elég, nagyarányú rekonstrukciós programokat is végrehajtottak a termelés mennyiségi növelése és korszerűsítése céljából. Ebben a periódusban élte fiatalkorát Lovas Ilona, aki nem állt be textilipari tervezőnek, hanem más textilművészekhez hasonlóan a hetvenes évek formabontó, kísérletező légkörében alkotta munkáit.
Stáció, Fotó: Sulyok Miklós
Textilszakos végzettsége nagyban hozzásegítette, hogy kezdetben kézműves, a későbbiekben ebből kiindulva más természetes anyagokhoz is nyúljon. Már az 1980-as évek elején érdeklődése a nagy művészetek által korántsem kiemelt matériák, a papír, a papírba vetett magok felé fordult. Ezt követően több mindent kipróbált: lágy anyagokkal, vízzel, fűvel, vászonanyaggal kísérletezett, amelynek eredménye egy 1980-as pécsi (Színház Galéria) kiállítás environmentje (Sziget) lett.
Innocenti IV. Fotó: Sulyok Miklós
Sebzett kezek II. Fotó: Sulyok Miklós
A marhabél meglelése
Papírból készített munkái után a nyolcvanas évek végén rálelt a biológiai anyagra, a marhabélre. Hogy miként, arról egy portréfilmben a következőképpen mesélt: „Azzal esett egybe, hogy három évet New Yorkban éltünk, és amikor hazajöttünk, akkor volt 1990, szóval nagyon hektikus időszak. – A hazaköltözés után Lovas Ilona úgy gondolta: nem folytatja addigi papírmassza, búza, víz ’triumvirátusával’ megkomponált műveit, hanem megpróbál valami egészen mást létrehozni –: Olyasmit, ami kifejezi azt, hogy én most itthon élek. Egy véletlen folytán akadtam a marhabélre. Ez a ronda, gusztustalan anyag akkor megszárítva átminősült egy nagyon szép anyaggá.” A művész a rendszerváltozás utáni korszak frusztrációit, problémáit szerette volna „kiteríteni” új anyagával, amelyhez először nem igazán megtisztítva jutott hozzá, sokat kellett mosnia, majd kiteregetnie őket.
Stációk enteriőr. Fotó: K.A.S. Galéria
A marhabél művészi felhasználásával a kilencvenes években egészen lenyűgöző munkákat „teremtett”. Az eljárás, amellyel hozzányúlt ehhez az évezredek óta kicserezve eltartott anyaghoz, bámulatos formákat eredményezett. A bél erezetét mint ornamentikát konzerválta szobrai felületén, ezzel is utalva eredetükre, a természet különös szépségére. A kilencvenes évek közepén azután újra rátalál az öntött papírra, amelyet installációin használ fel.
Stációk enteriőr. Fotó: K.A.S. Galéria
Átlényegülő anyagok
A Stációk kiállítótermeit bejárva érzékelhetővé válik, hogy Lovas Ilona diadalt ül az anyagok felett. Kényekedve szerint formázza, alakítja őket, amíg el nem nyerik legtökéletesebb alakjukat. Átszellemítésükre törekszik, hogy munkái egyre tisztábbak, manipulációtól mentesek legyenek. Textilből indult, marhabélig jutott, ám a papírt és a gyapjút éppoly jól ismeri. Miként az ostyát is, amely a marhabél mellett másik nélkülözhetetlen anyaga munkáinak. Ezt a katolikus egyház gyakorlatában búzalisztből készített, kovásztalan, lapos, kerek kenyeret a misén az áldozáskor használják, a tanítások szerint az ostya Krisztus testévé változik át. „Csupán anyagi megjelenése is képes transzcendens síkot húzni a munkáimban” – véli Lovas Ilona a tárlaton meghallgatható kisfilmben. A keresztény liturgia szent „étke” leglátványosabban az Offertórium (2015) című videóinstallációján jelenik meg. Magasztos pillanat, amint egy három méter átmérőjű vetített körbe föntről ostyák hullanak alá.
Stációk enteriőr. Fotó: K.A.S. Galéria
Ez volt az Anima Nostra. A videómunkában az alkotót, helyesebben a lábát látjuk, amint éles köveken mezítláb gyalogol. A mű gondolatiságáról és helyszínéről egy korábbi interjúban számolt be: a megbízásra készült mű rögzítése ezek szerint nemcsak Bibracte-ban, hanem magyarországi terepen, a Velem mellett található kelta településen történt. Az egykor indoeurópai népcsoport által lakott község feltárásán a tragikusan fiatalon elhunyt két régész, Bándi Gábor és Cserményi Vajk, Lovas Ilona barátai dolgoztak. Az ő tiszteletükre hozta létre videómunkáját, megemlékezve a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely létrejöttét is segítő barátairól.
Stációk enteriőr. Fotó: K.A.S. Galéria
„A fáradhatatlanul gyalogló meztelen, sebes lábak, a földi szenvedéssel vezeklő zarándok kitartása torokszorító érzést kelt a nézőben, és arra ösztökéli, hogy a saját múltjával is szembenézzen” – olvasható a Ludwig Múzeum honlapjának kiállításajánlójában.
Stációk enteriőr. Fotó: Szöllősi Mátyás
Mozgóképekből sincs híján a műcsarnokbeli emlékkiállítás. Az Offertórium és az Anima Nostra mellett Lovas Ilona első videóinstallációja, a Könyörülj rajtam (2003) is látható. Ebben a térdeplő művész úgynevezett kalaptompokat – a kalap alapanyagául használt, harang formájú nemezdarabokat – tol maga előtt, majd vízre engedi őket, miközben irgalomért esdeklő fohászban az első világháború után elhunyt kalapkészítő nagyapja lelkiüdvéért könyörög, akit nem ismerhetett, ám egy rokonnál megtalálta leveleit és a tompokat. És összeállt a kép. Installációja kvázi vezeklés rég elhunyt nagyapja és a meghaltak emlékére.
Stációk enteriőr. Fotó: Nyirkos Zsófi
Lovas Ilona Stációi további izgalmas műveket „rejtenek”. Mint például a falról erőteljesen leomló, szövött és tűzött, vörös gyapjúból készült Kompozíciót, az 1995-ös fémtükör mögötti Stációt, vagy egy másik, a Stáció No. 26-ot (1995). Ez utóbbin a marhabelek orsókra vannak feltekerve. „Egy-egy ilyen hosszú orsóra száz méter bél is rátekerődik, s olyan, mint egy baba, akit simogatok és körbegyolcsozok.” Kihasasodó, már-már kipukkadó orsóit lélekmagoknak nevezte el, mert olyanok, mintha a belsejükben ott lakozna az élő lélek.
Stációk enteriőr. Fotó: Nyirkos Zsófi
A Stációk egyféle kronológiája jól jeleníti meg a művész munkásságának főbb csomópontjait: a korai textilmunkáktól egészen a Zsoltárok I–IV-ig (2015) és a Cím nélkül-ig (2020), az Evangélium 21 – Lábmosás és Utolsó vacsora egységéhez készült előtanulmányig. Több mint négy évtizedes pályája során Lovas Ilona mindig is azt kereste, hogyan tud összhangban lenni nemcsak Istennel, hanem az egész kozmosszal. „Munkáim az ég felé tekintenek, az egyetlen igazsághoz vezető útra szeretném besorolni magam velük” – vallotta műveiről.
A szerző művészettörténész
