Hogyan kezdődött a történet? Úgy tudom, nem Balatonfüred volt az első elgondolás.
Nem’s Judith:Nagyjából tíz évvel ezelőtt, a hazai műgyűjteményeket kutató Ébli Gábor megkérdezte tőlünk, mi legyen a kollekció sorsa, amikor mi már nem leszünk. Először megütött bennünket a kérdés, úgy éreztük, nagyon messze vagyunk még ettől; nem tudtunk mit kezdeni a felvetéssel, hogy azzal a jövővel foglalkozzunk, aminek mi már nem leszünk a részei. De egy beszélgetés során megértettük, hogy ezen éppen akkor kell elkezdeni gondolkozni, amikor messze a vég, és mi még erőnk teljében vagyunk. Mindkét fiunk szereti és ismeri a gyűjteményt, de azt is látták, milyen sok és időrabló munkával jár a vele való foglalkozás. A kapcsolódásuk sem ugyanaz, hiszen mi minden művészt személyesen ismerünk, többekkel baráti viszonyt ápolunk. A fejünkben van, hogy a művek hogyan készültek, és mi milyen körülmények közt jutottunk hozzájuk.
Kezdettől fogva úgy éreztük, Budapesten „telt ház” van, ezért ahogy jártuk az országot, több helyen megkérdeztük a polgármestert, mit szólna, ha a városába hoznánk a kollekciónkat, amelynek nyolcvan százaléka külföldi anyag. A legtöbben nem értették, mit akarunk, és a geometrikus absztrakt műveket sem tudták értelmezni. Mi viszont megértettük, hogy többnyire úgy vélik, csak púp lenne a hátukon egy modern művészeti intézmény.
Szöllősi-Nagy András:Engem nem viselt meg Ébli Gábor felvetése, mert külföldön dolgozva és műgyűjtőkkel barátkozva már láttam példákat arra, hogyan gondoskodnak a gyűjteményükről. Tudtuk, hogy nem akarjuk eladni az anyagot, hiszen ötven-hatvan év munkánk van benne. Az évek során több kiállítás is született már az anyagunkból, katalógusokkal, a legfontosabb mind közül, 2002-ben Angers-ben volt. Ez inspirált bennünket arra, hogy bemutatóhelyet keressünk, mert ott döbbentünk rá először, hogy ez bizony már egy igazi műgyűjtemény.
A szakmám miatt sokat dolgoztam New Yorkban, ott hallottam, hogy él kint egy magyar származású gyűjtő, a Rockefeller Egyetem egyik professzora, aki az Európai Iskola gazdag anyagával rendelkezik. A biológus Müller Miklósról beszélek, Mezei Árpád vejéről. Kissé félve, ismeretlenül hívtam fel, elmeséltem, hogy Párizsban élek, gyűjtő vagyok magam is, és szeretném megnézni a kollekcióját. Elhívott magához, hamarosan közeli jó barátságba kerültünk. Miklós húsz évvel idősebb nálam, ő már akkor tervezgette, hova helyezi majd el a gyűjteményét. Sokat beszélgettünk, vajon hol lehet jó helye egy gyűjteménynek. 2014-ben hazaköltöztünk, és elkezdtünk ,,házalni” az ötletünkkel, mert szerettük volna, ha itthon láthatja a közönség a gyűjteményünket. Háromszor is részt vettem az Áder János védnökségével zajló nemzetközi vízügyi konferencián, 2019-ben Füreden, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetben tartottuk a szakmai konferenciánkat, amikor egy vacsorán egymás mellé ültettek a polgármesterrel. Megemlítettem neki, hogy van egy műgyűjteményünk, amelyet valamilyen módon nagyobb közösség rendelkezésére szeretnénk bocsájtani. Egy hónap múlva felhívott, hogy megkérdezze, áll-e még az ajánlatom. Akkor kezdtünk el azon dolgozni, hogy ezt a két épületet megkaphassuk a gyűjtemény számára.
NJ:Hadd tegyek hozzá még egy véletlent, mert sok apró „együttállás” nyomán valósult meg végül a tervünk. Ugyanabban az évben, amikor Füred meghívott bennünket, együtt szilvesztereztünk Hévízen egy házaspárral, akiknek meséltünk a terveinkről. Erre Vikár András közölte, neki van egy húszfős építészirodája, és ha a város valóban odaadja ezt a két épületet, ő ingyen megtervezi az átépítésüket. Olyan prezentációt állított össze látványtervekkel, építészeti elképzelésekkel, amely a polgármestert és a városi testületet azonnal meggyőzte. Különösen impozáns, hogy az utcáról is látható, a két épületet összekötő üvegfolyosó látványosan jelzi, mi van az épületen belül.
A legjobb helyre került a MOMÜ abból a szempontból, hogy a szomszédos Vaszary-villa kiállításai a Szépművészeti Múzeum munkatársainak közreműködésével jönnek létre. Kevés helyen van lehetőség ilyen szakmai együttműködésre.
Sz-NA:Ezzel a lehetőséggel mi élünk is, a két intézmény összedolgozik. Ráadásul nekünk nagy mintánk Vass László, akivel szoros barátságot is ápolunk, az ő gyűjteménye tizenkét kilométerre van Füredtől. Geskó Juditnak, a Vaszary-villa főkurátorának is nagy szerepe van abban, hogy itt lehetünk. Mindkettőjükkel vannak szakmai együttműködési terveink, és a kiállítási programunkat is összehangoljuk.
Szándékaink szerint ez nemcsak kiállítóhely lesz, hanem kulturális tér, edukációs programokkal, művészetpedagógiával, a konkrét művészet bizonyos szeleteit tárgyaló konferenciákkal. A következő kiállításunk a Vera Molnar 100. Tervezzük, hogy meghívjuk azt a tizenöt embert a világból, akik Verával foglalkoznak, és könyvet is készítünk ebből a tárlatból és találkozásból.
NJ:Kétezer műtárgyat tartalmazó, kutatható adatbázist építettünk csak a képzőművészeti anyagból, festményekből, objektekből, fotókból, szobrokból, fénnyel működő műtárgyakból, de ezenkívül igen sokféle műfajban vannak tárgyaink. Például zár- és lakatgyűjteményünk római lakatzárakkal, reneszánsz ablakzárakkal és észak-afrikai postazsáklakatokkal is büszkélkedhet. Van etnikai ékszergyűjteményünk, görög-római agyagszobraink, mécsesek, mailartgyűjteményünk és művészkönyveink. A sok költözés miatt egy nagy anyagot raktározni kényszerültünk, mert nem találtunk neki helyet. Az adatbázis igen fontos, mert láthatóvá és kutathatóvá teszi mindazt, amink van, és azt is jelzi, merre mozognak kiállításokon, kölcsönzéseken az egyes darabok.
Beszéljünk egy kicsit a képzőművészeti gyűjteményről. Hogyan indult a művészeti érdeklődésetek, és mivé fejlődött?
Sz-NA:1964-ben, még tizenévesként kezdtük, a művészettel való összekapcsolódásunk a mi kapcsolatunkkal egyidős. Együtt jártunk németórára, úgy ismerkedtünk meg, és még középiskolásként bekerültünk egy avantgárd művésztársaságba. Rendszeresen részt vettünk a Petri-Galla Pál lakásában tartott művészeti esteken, szinte minden este felmentünk a Vécsey utca 3. alatti harmadik emeleti, szoba-konyhás lakásába. Nagybátyám – Zsuffa András, mélyépterves építész, aki az Észak-pesti Vízkivételi Művet tervezte – vitt el Petrigalla „szalonjába”, és ő hozott össze az Európai Iskola egyik szobrász tagjával, Barta Lajossal is, aki korrigálta a rajzaimat, megnézte a szobraimat, mert gimnazistaként az volt a tervem, hogy magam is művész leszek.
Akkoriban létezett az egyezrelékes szabály, ami azt jelentette, hogy az építkezés bekerülési költségének egy ezrelékéért lehet műtárgyakat vásárolni díszítésre, innen ismerte a nagybátyám a kor művészeit. Kicsiben ugyan, de már itt kezdődött a mi gyűjtésünk. Bartától sok rajzot kaptunk, műegyetemistaként egy házibulin megismerkedtem Kolozsváry Ernővel, tőle vettünk – majdnem félévi mérnöki fizetésemből – egy Bálint Endre-festményt. Amikor kiköltöztünk Párizsba, elhatároztuk, hogy az odaemigrált magyar művészek munkáit összegyűjtjük, és egyszer hazahozzuk. Azután rájöttünk, hogy ezt nem lehet műfajnak tekinteni, és a kilencvenes években inkább geometrikus és konkrét műveket kezdtünk gyűjteni. Az UNESCO-nál dolgoztam Párizsban, amikor megismerkedtem a magyar származású Lucien Hervével, aki akkor Le Corbusier fotósaként tevékenykedett, s végigfotózta az UNESCO-székház építését. Ők hívtak meg feleségével együtt egy vacsorára, ahol bemutattak Molnár Verának.
NJ:Először Jean-Pierre Arnaud angers-i professzor egy művészeti csoport fejeként szervezett nekünk nagy kiállítást, azzal a szándékkal, hogy bebizonyítsa, nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy valaki egy fontos és értékes kollekciót összeállítson. Úgy installálták az anyagot, mintha a mi lakásunkban lennénk. Egy gyűjtemény létrejötte mindenkinél más és más, nagyon szubjektív műfaj. Művész lévén sokat segített ebben, hogy bejárásunk lett számos művész műtermébe, ami megkönnyítette a gyűjteményépítést.
A legnagyobb szerepe azonban Molnár Verának lett az életünkben és a gyűjtésünkben is. A kilencvenes évek elején ismerkedtünk össze, barátként, mentorként és művészként is meghatározó számomra. Majd száz munkánk van tőle. Kézenfekvő volt, hogy a századik születésnapja tiszteletére bemutassuk az életművét, a tárlat pedig egy esztendeig fog állni. Köszönetünket akarjuk ezzel kifejezni neki azért a sok-sok támogatásért, amit kaptunk tőle.
A képek játéka című nyitókiállítás kurátori válogatás. Milyen felismeréseket hozott nektek?
Sz-NA:Mindenképpen kurátori kiállítással akartunk nyitni, mert nem kívánjuk a saját ízlésünket senkire sem ráerőltetni, és bennünket is nagyon érdekelt, hogy kritikusabb szemmel, érzelmektől mentesen egy hozzáértő külső szakértő hogyan értékeli az anyagunkat. Érdekes volt. Egy idézet jutott eszembe, Shakespeare Hamletjében Polonius mondja: „Őrült beszéd, de van benne rendszer.” Kiderült, hogy van a gyűjteményünkben belső rendszer, kohéziós erő.
NJ:Rényi András rávilágított a gyűjtemény olyan belső összefüggéseire, amiket mi eddig nem vettünk észre; teljesen más szemmel nézte az anyagot, mint mi. Ha akarod, ha nem, a műtárgyak dialógusba kerülnek, s a Rényi András által falakra írt hívószavak nagyon izgalmas játékra hívnak. Egy kép többféle szerepet is el tud játszani, ezt a kirakós játékot a végtelenségig lehet folytatni. Most csak a gyűjtemény tíz százaléka van kint a falakon. Izgalmas kalandok várnak még ránk.
A szerző művészeti újságíró
