Hogy lett egy erdélyi, gyergyószentmiklósi születésű kissrácból a Kossuth téri Andrássy-emlékmű egyik fő rekonstrukciós szobrászművésze?
Általános iskolában a rajzórákon kiderült, hogy ügyesebben rajzolok az átlagnál. A pozitív visszajelzések erjedésszerű folyamatot indítottak el, akkoriban kezdett szárba szökkenni a művészeti érdeklődésem. Nagy hatással volt rám a városunkban élő festőművész, grafikus Karancsi Sándor is, akinek a műtermét rendszeresen látogattam. Gyerekszemmel egy varázsló műhelyének láttam, ami további lökést adott a képzőművészetek felé. A középiskolát már Csíkszeredában, a Nagy István Művészeti Líceumban végeztem el, ahol célirányosan tanították a művészeti technikákat. Ekkor már egyre nyilvánvalóbbá vált a művészetek iránt érzett elhivatottságom, és tudatosan törekedtem rá, hogy elrugaszkodjak a mezőnytől, ne csak egy kíváncsiskodó diák legyek. Eleinte jobban érdekelt a festészet és a grafika, de végérvényesen eldöntötte a sorsomat, amikor először követ faragtam. Akkor megéreztem: ez az, amit mindig csinálni fogok.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszékén a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Farkas Ádám tanítványaként sajátította el ezt az ősi mesterséget. A mestere és az ön művészete mégis teljesen más. Miért nyúlt vissza a letisztult anatómiai formákhoz és a klasszicizáló hagyományokhoz?
Az első évfolyam a szobrászoknál alapozó képzés, amikor egy feladatsoron kell végigmenni, a különféle feladatmegoldásokat pedig a szobrász tanszék valamennyi mestere értékeli. Ez az év arról szól, hogy a növendékek megismerkednek a szabadon választható mesterek szemléletmódjával, habitusával, ezáltal fel tudják mérni, hogy kitől szeretnének tanulni. A második évtől történik a mesterválasztás. Érdekes fordulat az élettől, hogy ezt a folyamatot most a másik oldalról szemlélem, ugyanis jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Gálhidy Péterrel tanítjuk az elsősöket ugyanannak a folyamatnak során, amelyen én is végigmentem. Így fel tudom mérni, hogy egy húszéves elme még elképesztően képlékeny anyag, sok minden ott, abban a pillanatban alakul ki, és akkor szilárdul meg a világszemléletük is. Akkoriban engem is sokféle hatás ért, de már nem tudnám objektíven megítélni, pontosan melyek voltak a legerősebbek.
Első ránézésre valóban úgy tűnhet, hogy nagyon különbözik a művészetem Farkas Ádámétól, de utólag észrevettem pár dolgot, amik kétségbevonhatatlanul hatottak rám. Például a kőhasználattal kapcsolatos víziók, impressziók. Később jöttem rá, hogy Farkas Ádám kibontott kőoszlopai erős rokonságot mutatnak azzal a szemléletmóddal, ahogyan én egy geometrikus kőtömbhöz hozzányúlok és organikus részletet faragok belőle. Valószínűleg Bencsik István szobrászata is hatott a torzó-elképzeléseimre, de vele – bár megismerkedtünk – nem volt alkalmam komolyabb művészi kapcsolatot teremteni. Egy fiatalnál nem olyan tudatosak a hatások, mint később: csak zuhannak rá az információk, amelyek majd beépülnek a világszemléletébe és a technikai eszköztárába.
Tulajdonképpen első benyomásra úgy tűnhet, valamiféle klasszicizáló törekvésből táplálkoznak a műveim. Az ember, ha a fent említett hagyománykövető képzésben vesz részt, egy idő után kétségtelenül felfedezi, mitől érdekes egy portré. Ebben megtaláltam magamnak azt az elképesztően sokrétű jelentéstartalmat, sőt olykor misztikumot, amelyben egy idő után a két elkülönült fogalomkör elkezdett egymásra vetülni, és a látvány után készített portré egy adott pillanatban ugyanakkor elkezdett elvonttá is válni az anyag átminősülése folytán. Ha egymás mellé tesszük például az ókori Egyiptomban készült Nofretiti portréját és egy kortárs portrét, akkor tulajdonképpen relativizálódik az őket elválasztó több ezer évnyi távolság. Úgy tűnik, mintha ugyanazt a titkot boncolgatnák, és tulajdonképpen megdöbbentően közel áll egymáshoz a két szobrász ebben a kutakodásban. Valószínűleg a szobrászat történetét – amikor az az emberi testtel foglalkozik –nem lineárisan érdemes elképzelni, hanem egyfajta tengely körüli mozgásban. Ebben az értelemben a reprezentáció–prezencia problematikája sokféleképpen és nagyon bonyolult együttállásokban jelenhet meg. Az én szobraim esetében is első ránézésre jól behatárolható klasszicista formanyelv érhető tetten, ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy vizuális kultúrámat radikálisan befolyásolja a digitális képfeldolgozás és a mobil eszközök használata, torzóim bizonyos fő nézetei vagy a kivágások elve ezek nélkül valószínűleg nem így működne.
A szobrai valósággal élnek, kidolgozott mimikájuk által is megszólítják a szemlélőt. Milyen kutatások előzik meg egy-egy történelmi alakról mintázott szobor elkészítését?
Ha továbbra is a portrénál maradunk, az nagyon személyes dolog, mert egy konkrét személyről szól, s ezért a szobrásznak tisztában kell lennie vele, hogy kivel foglalkozik. Ehhez a műfajhoz több oldalról közelítettem már: sokféle méretben, anyaggal, technikával próbálkoztam a halotti maszk készítésétől a többszörös életnagyságú mintázásig, faragásig. Nem is lehet másképp közelíteni hozzá, mint hogy az ember egyre többet derít ki a megmintázandó személyről. A mai napig az a legjellemzőbb, hogy már nem élő személyről kell portrét készteni, és a rendelkezésre álló képanyagot vagy a korábbi ábrázolásait – szobrokat, festményeket – kell mérvadónak tekinteni, ugyanis ezek épültek be a köztudatba, így az elvárás sem lesz más. Ez a tárgyi információhalmaz azonban még kevés ahhoz, hogy egy mű születésének létjogosultsága legyen. Meg kell jelennie egyfajta többletnek, ami érinti a megjelenített személynek a nüanszait, ezek pedig igen szubjektív dolgok; a portrénak valójában az a legizgalmasabb tartománya, amelyet verbálisan nem lehet megközelíteni.
Technikailag menthetetlenül azt is bele fogom mintázni, amit tudok vagy ismerek. Bizonyos fajta formakapcsolatokat, technikai megoldásokat rutinszerűen használok, amelyek zsigerből benne vannak a kezemben úgy, mint ahogy egy hangszeres előadó olykor felismerhető a billentéséről vagy a vonókezeléséről. Ezek benne vannak az ember ujjaiban, és nem tud eltekinteni attól, hogy bizonyos százalékig ne csinálja azt, amit már megtanult, csakhogy fontos, hogy az adott helyzetre megfelelően alkalmazza. Amennyire csak lehet, az adott személy külső és belső karakterjegyeiben egyaránt el kell mélyülni, különben hogyan akarjuk megjeleníteni? Nem vagyok gép, hogy az anyagban egy mechanikus leképzési folyamatot vigyek végig, mindenképp átsejlik, amit látok, tudok, érzek vagy gondolok róla.
Budapest több elpusztult köztéri szobrának rekonstrukcióján dolgozott az elmúlt évtizedben, ezek közül a legutolsó és legjelentősebb a Kossuth téri Andrássy-emlékmű, amelyen Engler Andrással és Meszlényi Jánossal közösen dolgoztak. Milyen kihívást jelentett ez a munka, és mit tanult belőle?
Egy szobrász életében arra, hogy egy hatméteres lovas szobor megmintázásában részt vegyen egyszer vagy egyszer sem adódik lehetőség. Ez akkora kaland, főleg 33 évesen, hogy ha semmilyen egyéb indok nem volna rá, akkor is megérné végigcsinálni. Azért lett belőlem úgynevezett rekonstrukció-specialista, mert a képzésem során a mimetikus feladatok által kifejlődött képességeim hatékony eszköznek bizonyultak ahhoz, hogy az ilyen típusú feladatokat gyorsan és látványosan meg tudjam oldani. Ezek a feladatok pedig azért jönnek egy fiatal szobrász útjába, mert megélhetési vonzatai vannak. Ha ügyesen dolgozik, a kihívások is növekedhetnek. Ennek megvan az árnyoldala is, mert az autonóm szobrászatom az elmúlt tizenöt év alatt – ha a műfaji behatárolódását nézzük – legalább 7-8 éves kárt szenvedett a rekonstrukciós munkák miatt.
Az Andrássy-emlékművet már megelőzte néhány rekonstrukciós munka. Az első igazán jelentős a BME homlokzatán látható négy allegorikus női figura volt, Engler Andrással már ekkor is párhuzamosan dolgoztunk, mint később még jó néhányszor, a közös egyetemi évek után is. Az esélytelenek nyugalmával indultunk az Andrássy-emlékműre kiírt pályázaton, végül mi kaptuk meg a munkát, ami felbecsülhetetlen szakmai tapasztalatokkal járt. A lovas szobor és a posztamens két oldalán látható két nagy dombormű (összesen 34 szereplővel) megmintázása olyan tanulmányi időszakkal ért fel, mintha még egyszer elvégeztem volna az egyetemet. Sokan állították akkoriban – és nyilván most is –, hogy a rekonstrukcióban nincs művészet, itt leckefelmondásról, szakmunkáról van szó, én viszont ennél árnyaltabbnak vélem a dolgot. Ez a műfaj leginkább az előadóművészethez hasonlít. A kottában leírtaktól nem lehet eltérni, viszont ahhoz, hogy igazán jó és ihletett legyen egy előadás, még kell valami egyéb is.
Nem volt könnyű kitartani, a munka végére minden értelemben nagyon elfáradtunk. A domborműveknél már nem volt mellettünk olyan személyi apparátus és csapatmunka, mint a lovas szobornál, Andrással ketten folytattuk a munkát. A pályázatra készülés 2012-ben kezdődött el, már akkor mintáztam egy Andrássy tanulmány-portrét, hogy ismerkedjem a karakterrel, András pedig már szintén foglalkozott a ló stilisztikai kérdéseivel. Az átadás bürokratikus akadályai miatt végül csak 2016-ban volt a szoboravató. Ez a négy év igen sajátos korszak volt mindkettőnk életében.
Min dolgozik jelenleg, s mik az elkövetkezendő tervei?
Most egy ideig nem szeretnék rekonstrukciós munkákkal foglalkozni, mert egyre jobban nyomaszt, hogy ezek alatt az évek alatt annyi félretett tervem, megvalósulatlan elképzelésem maradt. Ez a helyzet Karinthy Frigyes Cirkusz című művére emlékeztet. A főhős eredetileg hegedülni szeretne, de a cirkuszban hosszú, kitartó munkával artistának kell tanulnia, és majd keservesen előadott produkciójának végén egy kicsit hegedülhet is. Tele vagyok sok éve hurcolt ábrándokkal, délibábos víziókkal. 2019-től megkaptam a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját, amit egy konkrét munkaterv felvázolása előzött meg. Szerencsére ha a jelenlegi körülmények miatt tempóban nem is, tematikus szempontból mindenképpen követem ezt a tervet, jelenleg is épp egy portrén dolgozom.
Valamelyest változott az érdeklődésem centruma, ami a torzókat és az emberi testet illeti. A legutóbb befejezett és a Műcsarnokban is kiállított Éjtorzó című munkám korszakösszegző szintézisnek is tekinthető. Egy ideig valószínűleg nem fogok torzókat faragni, mert a teljes emberi figura érdekel, illetve a portrék is egészben, nemcsak egy fragmentum. Most bizonyos teljességre törekvés kezd fontosabbá válni számomra.
Viszont úgy tűnik, most már az idő lesz a legnagyobb ellenségem. Hiába a rutin és az évek, egyre rosszabbul becsülöm fel, mit mennyi idő alatt tudok elkészíteni, mert egyre nehezebben tudok számolni az élet velejáró tényezőit. Sokkal nagyobb fogaskerék-rendszerbe kapcsolódtam bele az oktatás és a családom által. Ezek már nem azok az egyetemi évek, amikor önfeledten csak a tanulásra és az alkotásra koncentráltam, hanem hajtani kell azt a bizonyos mókuskereket, amelyről csak néha tudok leugrani egy rövid időre.
