Szabó Noémi, a kiállítás kurátora. Fotó: Móricz-Sabján Simon
Majd egy évtized után újranyílt a Vajda Lajos Múzeum az alkotó páratlan életművének egyik szeletét bemutató kiállítással. Miért az utolsó korszak műveivel indul a tárlat?
Az utóbbi tíz év nem múlt el Vajda-művek nélkül a Ferenczy Múzeum történetében. 2018-ban nyitottuk meg a száznegyven munkát bemutató nagyszabású tárlatot a Pajor-kúriában, amelyre hazai és külföldi magángyűjteményekből is érkeztek alkotások. Ilyen gazdag válogatást korábban nem láthattunk, így ez a kiállítás mérföldkőnek számított akkor.
Az 1986-ban nyílt Vajda Lajos Múzeum létrejöttében elévülhetetlen szerepe volt Vajda Júliának, aki a hagyaték kezelőjeként száztíz műtárgyból álló kollekciót adományozott a múzeumnak; olyan összeállítást, amely teljes egészében átfogja a Vajda-életművet. Az épület nem igazán alkalmas a mester igen kényes és kiemelten veszélyeztetett műveinek bemutatására, mert felújítása csak részben valósult meg.
A múzeum hároméves koncepciójának íve egymást követő kiállítások összekapcsolódásával születik meg. Az első, a Vajda, a Próféta arra keresi a választ, ami az egész Vajda-recepció története szempontjából központi kérdés: vajon miért volt ő ennyire fontos és mitikus alak, miként gyakorolt ekkora hatást arra a szűk, de erősen intellektuális művészkörre, akik ismerték és számontartották. Nagyon komplex, sokrétegű életmű az övé, amelyen belül számos összefüggés felfedezése vár még ránk. 1966-ig Vajdát nem állították ki, ekkor volt az első tárlata Szentendrén, amelyet Passuth Krisztina nyitott meg, aki ötvenhét év múltán a mostanit is méltatta.
Úgy gondolom, olyan kiállításrendezés is megvalósítható, amely szabadabban játszik a kronológiával. Vajda esetében indokolt lehet, hogy különböző korszakaiban született műveit egymás mellé helyezzük, s az egymásból táplálkozó és mégis gyökeresen újat kifejező alkotások láncát követve tekintsünk rájuk. Az első teremben utolsó időszakának tus- és szénrajzait, az 1939 és 1940 között készült alkotásokat láthatjuk. Ez az elrendezés abból a nem titkolt, tudatos szándékból született, hogy egyfajta érzelmi azonosulást engedjen meg a nézőnek. Megpróbáljuk bemutatni, mi volt az az esszenciális, progresszív, modern, bátor és szabad művészi szemlélet, amely Vajda élete végén kibontakozott.
Rövid pályája alatt lenyűgöző életművet hozott létre: fotómontázsokat, kubista szemléletű csendéleteket, vonalrajzokat, ikonszerű portrékat. Ebből válogat a mostani kiállítás, amelyet még kettő követ. Aki nem látja mind a hármat, az is kap-e teljes képet az életmű jelentőségéről?
Igen, az is képet kaphat arról, hogy Vajdáé a XX. századi művészet egyik legfontosabb életműve. Az már hosszabban fejtegethető, hogy hányféle rétegen, megközelítési módon keresztül bontható ki a pálya egy-egy iránya, hangsúlya vagy olykor tévútja. A Ferenczy Múzeumban majdnem ezer négyzetméteren kétszáz műből rendezhető tárlat teljes képet adhat az életműről. A Vajda Múzeumnak ez nem lehet a feladata. A brossúrában is jeleztem, hogy a kiállítási koncepció egyes problematikákat jár körül, és bizonyos szempontok jegyében kívánja megvilágítani Vajda munkásságának egy-egy aspektusát.
A Vajda, a Próféta elsősorban a térszemléletről szól, annak különlegességét és jó értelemben vett radikalizmusát próbálja feltárni. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy az 1930-ban készült párizsi montázsok a legutolsó években született munkákkal együtt szerepelnek. Komoly szemléletbeli hasonlóságot, illetve vezérfonalat vélhetünk felfedezni a tizenöt évvel korábbi és az utolsó alkotások között.
A Vajda, a Próféta mennyire informatív, mennyiben segít megismerni és megérteni Vajda művészetét? A falon olvasható komoly szakmai szövegek mellett a laikusok talán hiányolják az életút bemutatását. Vagy ma is annyira ismert, mint amennyire a hetvenes-nyolcvanas évek generációi számára ismert volt?
Egy múzeum nem információs központ. Abban bízom, hogy a tárlat felépítése, válogatása, mondanivalója bármennyire konceptuális is, maguk a művek képesek kapcsolatba lépni a nézővel. Ez vagy sikerül, vagy nem. Mivel ez nem életmű-kiállítás, hanem egy bizonyos problematikával és az œuvre egy kiragadott aspektusával foglalkozik, nem adhat az életmű egészéről informatív képet, nem tudunk ebbe a kicsiny, háromtermes térbe mindent belezsúfolni. A következő kiállítás a Vajda–Korniss-kapcsolatról, a szentendrei motívumrendszerről fog szólni. A mostaninak a célja az érzelmi azonosulás, hogy a néző lássa, miért olyan jelentős a Vajda-életmű.
Hogyan jött létre a most bemutatott tárlat, kik voltak ebben a segítségére?
Ez mindig közös munka a múzeum többi munkatársával. A szakmai koncepcióért, a műtárgyak válogatásáért, a rendezésért, a szövegek megírásáért én feleltem. Nélkülözhetetlen szerepe volt még Lukács Katalin restaurátornak. Ugyanis – és ez fontos szempont – a művek nincsenek túlságosan jó állapotban. Vajda Lajos efemer hordozókra dolgozott, például rossz minőségű csomagolópapírokra. Ezek nem állják ki az idő próbáját, mostanra a legminimálisabb fényhatást bírják csak el, ezért is van olyan sötét a múzeumban. Vajda alkotásait nem az örökkévalóságnak szánta, nem volt meg benne erre az igény. Vászonképet, ha jól tudom, nem is ismerünk tőle, amelyek láthatók, azok mind papírra készült alkotások.
Mit jelent a kurátor számára Vajda Lajos művészete, személyisége?
Vajdától jó néhány levelet ismerünk. Ezeket főként feleségének, Vajda Júliának címezte. Mivel szerelmi viszony, érzékeny szál volt közöttük, Vajda nagyon őszinte tudott lenni Júliához és kendőzetlenül vallott saját magáról is. Egyik levelében írja: „azokhoz tartozom, akik gondolkodnak is azon, amit csinálnak”. Vajdának ez kardinális, komoly üzenete a jelenkornak. Az egész kiállítás részben erről szól, hogy ő gondolkodik azon, amit csinál. Ilyen értelemben jelenik meg benne a konceptuális jelleg, bemutatni, hogyan gondolkozik, hogyan építette föl annak az intellektuális tudásnak jegyében azt a vizuális életművet, amely alapvetően a gondolatról szól. Most éppen ezt jelenti számomra Vajda, de hazudnék, hogyha mindig ugyanazt jelentené. Úgy érzem, az életmű összetettsége, mélységei és kérdései engem is folyamatos kutatásra, gondolkodásra, kérdések felvetésére ösztönöznek.
Érdemes megnézni a XXI. században született, Vajdával foglalkozó tanulmányokat, s követni bennük, hogyan változott az ő recepciójának története. Jó példa a 2018-as kiállítást kísérő tanulmánykötet. Ebben Pataki Gábortól Rényi Andráson át Passuth Krisztináig számos Vajda-kutató írása olvasható. A dolgozatok nagy része merészen vezet be új szempontokat a Vajda-életmű megértéséhez.
Könnyedén megfejthető-e Vajda rajzi látásmódja egy laikus számára is? Miként nézzük ezeket a ceruza- és tusrajzokat, pasztelleket?
Minden terem más-más szemléletet kíván. Vajdának volt egy szakmai megtorpanása, miután Párizsból hazajött. 1934-ben itt, Magyarországon vákuumhelyzetben találta magát, talán mert Párizsban nem lett sikeres művész. Amikor három évvel később rengeteg tudással hazatért, idegennek érezte magát, nem tudta, hogyan tovább. A harmincas évek közepe volt ez, a globális kiábrándulás korszaka. Nem hitt korunk festészeti lehetőségeiben, új szellemi forrást keresett. Egyre tudatosabban fordult olyan művészeti elképzelés felé, amely ősi és egyúttal megformált is. Szerencséjére Szentendrén találkozott főiskolai osztálytársával, Korniss Dezsővel. Ő javasolta, hogy érdemes lenne az avantgárd módszerek és gondolatok felhasználásával megújítani a művészetet. Ehhez viszont meg kellett találni a művészet hiteles, ősi, archetipikus forrását, amelyből merítve az avantgárd örökség szűrőjén át érvényes művészeti nyelvezetet lehet létrehozni. Ez volt az úgynevezett „eposzi magasságokba” került szentendrei program, amit a két fiatal művész a várost és környékét bebarangolva talált ki. A példa Bartók és Kodály nyomán megvolt. Korniss és Vajda a Pilis és a Dunakanyar környékének népművészetét, iparművészetét próbálta felkutatni és rögzíteni. Vajda ekkor alakította ki kristálytiszta vonalvezetésű rajzi eszköztárát, amelyben nincs modellálás, sem tériség, csupán az egy vonallal meghúzott tiszta konstrukció. Majd ez dekonstruálódik, s esik szét a későbbiekben.
Vajda Lajos a XX. századi magyar képzőművészet egyik megkerülhetetlen alkotója – valóban „prófétának” tekinthető az őt követők számára –, miközben korábban meg nem értés fogadta. Mi ennek az oka, és mitől vált a nyolcvanas évekre ikonná?
Vajda halála pillanatától kezdve legendás alkotóvá lett, csak egy nagyon szűk értelmiségi kör számára. Története elszakíthatatlan a Rottenbiller utcától, ahol a hozzá köthető „kvázi család” együtt élt: Bálint Endre, Vajda Júlia, testvére, Irina és Jakovits József. Ez a nyitott ház az ötvenes években ellenállási házként „üzemelt”, szeánszként látogatta többek között Mészöly Miklós és Polcz Alaine, így volt rálátás a Vajda-művekre. Ez a kör a művész ethoszát már 1945-től emelte, szélesebb körű ismertsége azonban csak a hatvanas évek második feléhez köthető, a nyolcvanas évekre pedig a művészeti kánon részévé vált. A zsidó származású Vajda 1941-ben halt meg, nem élte meg az elkövetkező borzalmakat és a háború utáni fojtogató művészeti bezártságot. Életműve nem maradt volna fenn Vajda Júlia nélkül, aki gondoskodott megőrzéséről barátaiknál elhelyezve annak darabjait. A Vajda Lajos Múzeum újranyitása egyben felhívja a figyelmet a művek konzerválásának szükségességére is.
