A különböző állatok, növényi elemek, furcsa formák feltűnését az arc eltörlődése alapozza meg, azonban ezt a dekonstrukciós folyamatot az azt körülvevő alaptalan struktúra előzi meg. Hármas esztétikai szerkezet tárható fel az elemzett alkotásokban, amelyekben a hármasságból sajátos spekulatív realista esztétika bontakozik ki.
Az alakok egyszerre valamilyen kísérteties, idegen, sűrű, páraszerű anyagban lebegnek, miközben arcvonásaik és a humánum meghatározó jellegzetességei eltörlődnek. Az alaptalanodás hozza létre azt a különös alapot, amelyből és amellyel szemben az alak megkonstruálódik. A nehezen megragadható és meghatározható háttér azonban az eltörlődésnek és az alaptalanodásnak olyan kimeríthetetlen forrásaként is funkcionál, amely lehetővé teszi az erőteljes ecsetvonásokkal megalkotott alakoknak és arcoknak ezzel a létrejöttével párhuzamos eltörlődését. Így az alapot biztosító alaptalan ősforrással szemben a határozott alakon újabb és újabb alaptalanodási művészeti eljárások mennek végbe, amelyek idegen társítások számára kínálják fel az átalakulásban lévő alakot.
Ez a hármasság még részletesebben kibontható: ha az alap alkotja a hiperkáoszt, amely átitatja pontosabban kísérti az egész alkotást –, akkor az arc középpontja gravitációs mezőként sűríti össze a káoszt, míg a virág nagysága ontológiai és esztétikai értelemben is a sajátos hiperséget testesíti meg. Hogy közelebb kerüljünk Duliskovich Bazil művészetéhez és a Rebloomer titokzatosságához, fel kell tárnunk a hármasság feltérképezése során alkalmazott két spekulatív realista esztétikai kategóriát. Egyszerűen szólva meg kell tudnunk, mi a hiperkáosz, és milyen értelemben hiper a virág az alakhoz képest. A francia filozófus, Quentin Meillassoux spekulatív realizmusának középpontjában a hiperkáosz áll. Rendszerében az abszolútum a káosz maga, ám a rend hiánya átalakulhat bármikor, bármilyen hosszú időtartam erejéig renddé. Duliskovich Bazil több alkotásán is az arc, valamint az emberi testek különösképp részletes ábrázolása jelenik meg, azonban képein a rend mögött mindig ott munkálkodik felfüggeszthetőségének lehetősége is, ami a hiperkáosz értelmében több is, mint potencialitás. A káosz és a felfüggesztődés olyan szükségszerűség, amely a rend mögött is kísérteties háttérként, deterritorializáló struktúraként ott bujkál. Rend és káosz nem mondanak ellent egymásnak. Az abszolútum a szükségszerű hatóok abszolút, mindenkor érvényes hiánya, nem pedig valamilyen szubjektív elv kivetítése az univerzumra. „Az abszolútum a pillanatnyi állapotomnak bármely más állapotba történő lehetséges átmenete, méghozzá értelem nélkül.” (After Finitude. An Essay on the Necessity of Contingency, 2010) Semmi sem rendelkezik szükségszerű értelemmel. Felfokozott formájában ott van a hiperkaotikus rend felbomlása a Slip-Up című alkotáson (olaj, papír, 130 × 150 cm), míg enyhébb formában a Harvest (olaj, papír, 48 × 41 cm) című művön. A Harvest különlegessége, hogy a fent vázolt hármas dekonstrukciós szerkezetet egyetlen binaritásba sűríti, hiszen a hiperkaotikus, kísérteties, lágy háttér bizonyos sajátosságai az abból már-már kitüremkedő fejen és arcon is megfigyelhetők. Itt a maga konkrétságában a hiperkaotikus kitörlődés néz szembe a nézővel. Nem a fej valamely szakasza bomlik fel valamilyen deterritorializációs pont körül, hanem az egész arcot a felbomlás kísérteties bizonytalansága hatja át. Azt is mondhatjuk, hogy abból épül fel. A rend, a szabályozott formavilág alatti káosz itt a formavilágot magát is átitatta. Nehéz is visszaadni Duliskovich Bazil festményeinek azon pontjait, amelyekben a hiperkáosz struktúraképző és felbontó kettőssége átfedésbe kerül.
Az abszolútum bármilyen szükségszerű létező hiánya. „A mi abszolútumunk – fogalmaz Meillassoux – alapvetően semmi egyéb, mint a káosznak egy szélsőséges formája, egy hiperkáosz, amely számára semmi sem tűnik lehetetlennek, még az elgondolhatatlan sem.” Ennek az abszolútumnak – a szükségszerűség hiányának – feltűnése adja a festmények kísérteties, halvány alapjának azt a kimeríthetetlen minőségét, amely több művön is áthatja az egész alakot. A káosz, mint már korábban hangsúlyoztam, nem minden rend hiányát jelzi, hanem a szükségszerűség abszolút érvényű hiányát. Egyetlen állapot sem szükségszerű, sem a változás, sem az állandóság. Ebben a világképben még a fizikai törvények sem örökkévalók vagy univerzálisak, mivel minden, ami van, alá van vetve egy átfogó destruktív temporalitásnak. Nemcsak szokatlan társítások jelennek meg Duliskovich Bazil festményein, hanem a meglévő alakok és formák is mintha egyszerre eltűnőben és átalakulóban lennének. Bármely törvényt bármelyik pillanatban felválthatja egy alternatív törvény, amely az eddig fennálló rendnek az ellentéte is lehet. Ennek a radikálisan alternatív törvénynek az esztétikája tör fel meggyőző erővel az olyan alkotásokban, mint a Half Home and Springtime (kevert, vászon, 64 × 64 cm) vagy az I’m Not a Nude (kevert, vászon, 105 × 77 cm). Meillassoux megfogalmazása szerint „a kontingencia azt jelenti, hogy bármi megtörténhet, vagy akár semmi sem, ennélfogva az is megmaradhat akár, ami eddig fennállt”.
Azonban Duliskovich Bazil festményeinek hiperségét még nem sikerült teljesen felfedni. Mi adja, és mihez képest hiperek azok a sajátos képzettársítások és szokatlan összeállások, amelyek áthatják a korábban elemzett Rebloomert vagy a Manifestation (olaj, karton, 32 × 29 cm) című alkotást. Kettős értelemben is hipernek minősülnek ezek a virágok, furcsa sokszögek, szokatlan növények, színes kúpok és alakzatok. Egyfelől fokozzák a káoszt, és annak összesűrűsödéseként megidézik az alap kísérteties hiperkáoszát, másfelől viszont a megszokott méretarányoknál és az emberi léptéknél nagyobb méretűek, amivel beárnyékolják az emberi jelenlétet. Hiperségük az ember sajátos szituáltságára és a valóság heterogenitásába való beágyazottságára utal. Ezért is alkalmazható Duliskovich Bazil műveire a spekulatív realista esztétika, mert minden szokatlanságuk és furcsaságuk ellenére ezek az alkotások a szó sajátos, spekulatív értelmében realisták. Főleg, ha a valóságot a szükségszerűség hiányának megtestesüléseként értelmezzük. A Manifestationben az alak szájából kiáramló furcsa forma egyszerre tűnik dinamikus mozgásnak, mintha a testben összesűrűsödő hiperkaotikus potenciál törne ki, és a maga hiper méretével az embert decentráló sajátos jelenlétnek, amely felfedi a valóság hiperkaotikusságát.
Az alap, a határozott és realista igénnyel megfestett alakok, és a hiperségükkel azokra olykor rárakódó szokatlan formák együtt alkotják Duliskovich Bazil művészetének középpontját, amelynek gyakran elegendő csupán egyik elemét alkalmazni egy adott festményen. A kontingencia a hétköz-
napi észlelés keretén belül nem mindig tapasztalható körülmény, mivel az emberi tudat úgy operál, hogy kizárja önmagából a jelentéktelennek vélt zavaró tényezőket. Ez utóbbiak zajként kódolódnak, és a legtöbb esetben nem regisztrálódnak. Bizonyos helyzetekben viszont felbomlasztódik a lehetséges és a lehetetlen közötti distinkció. A hiperkáosz azonban a művészetben összesűrűsödhet, és felfedheti a valóság kiszámíthatatlan és burjánzó sokszínűségét.
