Sokféle képtípus látható most ebben a térben, amelyek bár eltérő technikával készültek, mégis ugyanannak a kísérletezési folyamat egyes fázisaiként tekinthetők. Henczét ebben az időben már az foglalkoztatta, hogy miként lehet kiiktatni a narratívát a képből, hogyan lehet olyan kompozíciókat alkotni, amelyek nem mesélnek, hanem a saját immanenciájukból nyerik az érvényességüket. A kép, amely nem akar mondani, csak hatni, ami nem az értelmünket, hanem az érzelmeinket hozza mozgásba.
 

Az önmagáért való látványról van itt szó, amely megnyitja az érzékeinket, ami zsigerileg hat a befogadóra. Az érzelmi azonosulás, a beleélés az, ami számít, a kép maga néma és semleges, a jelentő maga az anyag. Ahogy Hencze maga is megfogalmazta: „Számomra az inspiráció materiális volt, nem szellemi. Tehát hogyan mozog az anyag, hogyan mûködik egy festék, mondjuk nagyképûen: a médiára, a közvetítõre alapozott technikák vagy mûvészet érdekelt, és nem a jelentés, szóval nem az asszociációs része érdekelt, hanem maga a cselekedet, az anyag mozgatása…”

 
 A folyamat első állomásai azok a struktúra-képek, amelyek különféle rendszerek, vizuális ritmusok adják a kompozíció magvát. A hatvanas évek végén készült munkák izgalmas kísérletezések, amelyekkel Hencze egyre közelebb jut ahhoz, amit ő gondolt a festészet lényegéről. A kiállítás két legkorábbi munkája 1967-es alkotások, amelyeken még egyértelműen felfedezhetők a próbálkozás jelei. Látszik, hogy Hencze elméjében valami forrong, ami még nem teljesen tisztult le, emiatt a kompozíciók sokféle minőséget felmutatnak.
 

A több rétegből építkező művek alsó szintjein már ott vannak azok az elmósodott kontúrokkal rendelkező foltok, amelyek a későbbi munkákon dominálni fognak, ugyanakkor a felső layerek még különféle vonalas struktúrákból, hálós szerkezetekből állnak. Tulajdonképpen ezek adják meg a képek ritmikáját. E két művön még ide-oda cikázik a tekintet, az alkotásoknak van egyfajta nyüzsgése, ami aztán idővel folyamatosan csillapodik, a kompozíciókat pedig lassanként a zen életérzés fogja meghatározni.

 

A fal másik oldalán látható Dinamikus struktúra-sorozat már egy lépéssel előrébb jár. Itt már nincsenek szigorú körvonalak, a monokróm képeken elmosódott körök alkotnak letisztult rendszereket. Az érzékelésünk határait feszegető képek érdekesen vibrálnak és folyamatosan rezgetik a néző tekintetét. Ahogy a kiállítás leírása megállapítja, ezek az ecsetvonásokat mellőző, hűvős kompozíciók elrejtik a szubjektumot, ugyanakkor mégis rendkívüli módon stimulálják a befogadó érzékeit. Az általuk kiváltott rezgések olyan magasak, hogy szinte végtelen ideig képesek fogja tartani a nézőjüket, aki folyamatosan cikázik e képek előtt és beleveszik a kontúrok nélküli formák jelentette mélységekbe.

 

Időben ezután a Tűz rajzok és a Tűz képek következnek, ami egyszerre simul bele az életműbe és tűnik is ki belőle. A festő a vásznak égetésével koromból hozott létre mintázatot a felületen, ennek az akciónak pedig van egyfajta “forrósága”, gesztusjellege, azonban a létrejött kép a homályos felületeivel, az atmoszferikusságával mégiscsak illeszkedik a narratíva nélküli kompozíciók sorába. Az égetés gesztusa is kiiktatja a személyességet, a szubjektumot, hiszen az alkotó csak minimálisan vesz részt az alkotásban, a kész kép tulajdonképpen a tűz akarata mentén születik meg. Az égetés is tulajdonképpen a véletlen akarása Hencze részéről.

 

Mindeközben a tűz olyannyira erős szimbólum, hogy a kész mű mégsem tud csendben maradni. A tűz mint egyszerre teremtő és romboló erő jelenik itt meg: destruktív metaforaként a művészet megszűnéséról szól, ugyanakkor tekinthetünk rá úgy is, mint olyan etnitásra, amely képes tabula rasat nyitni. Blavatsky mondja ezt tisztábban: Ha “a tûznek akarata (mint szárnyaló középpont) egy másik tûzbe lendül, és kigyullad benne, akkor az egész életet meggyújthatja ezzel a tûzzel, akkor ebben a tûzben marad.”

 

A kiállítást a grandiózus Atmoszférikus tér I-III. triptichon dominálja. Ez már az a pillanat, amikor Hencze teljesen felszámolja a struktúrákat, elhagyja a sávokat, a foltokat, a ritmusokat és a szín- és formarendeket, így a kompozíciók tulajdonképpen egymásba mosódó képi mezőkből épül fel. Meditatív műről van szó, ami szinte lélegzik, pulzál a néző szeme előtt. Mivel léptékében túl van az emberin, ezért a szakralitás élményét is felkínálja, ha egészen közel megyünk hozzá, akkor saját idő- és térélményt kínál a látogatónak. Arról nem is beszélve, hogy teljesen kikészíti a nézőt az, hogy a három tábla, mivel mellőz mindenféle szimmetriát és nincs egyetlen fókuszpont, ahol megpihetnetne a tekintet. A mű zavart kelt, miközben a zen állapotába is képes berántani a befogadót.

 

Érdekes mű még ezen a kiállításon a Színes sokszoros, ami tulajdonképpen egy kollázs: az alkotó keskeny csíkokra hengerelt színes, sávokat illesztett össze. , vagyis kollázsokba rendezett szétszabdalt térrészleteket. Az ellentétes mozgásokat reprodukáló sávok izgalmas dinamikát adnak a műnek, miközben egyfajta térillúziót is keltenek. Ahogy Hajdu István értelmezte egyszer: “Hencze az egymás mellé ragasztott síkokkal egy képen belül fogalmaz meg a tér transzparenciájára, s a szerkesztés mechanikájának láthatóságára vonatkozó állításokat”.

 

Fotók: Tóth Dávid 

 

A kiállítás az acb Plus terében április 21-ig látogatható.