Heló Világ, ma sem találkozunk!

 

Rendhagyó dialógus volt a kiállítás megnyitója Kollár Dalma Eszter és Kovács Kristóf (alias Sajnos Gergely helyszínelő) között, akik folyamatosan egy sakkórát nyomogatva adták át egymásnak a szót. Az öt percre szabott időkeret éppen elegendőnek tűnt a megnyitóhoz, melynek során olyan információk hangzottak el, amik egy hagyományos megnyitó kereteit szinte szétfeszítik, így az ’álmegnyitó’ végül egy klasszikusan értelmezett hazai esemény antitéziseként tűnt fel. Hallhattunk a nyugat-európai gyakorlatról, ahol már jó ideje nincsenek beszédek, ám most mégiscsak Magyarországon vagyunk, s valamilyen textuális kezdetre szükség mutatkozott. Amint elhangzott, ha mégis van megnyitó, az legyen rövid, akár a BKV-zás, a napozás vagy a sebtapaszok lerántásának ideje. Hosszan inkább csókoljunk, olvassunk, aludjunk, vagy éppen kezet mossunk, különösen most, járványok idején. A megnyitó dialóg azért is lehetett fontos, mert ezzel is betekinthettünk a játokpusztai Villa életébe. Bizonyára hasonló témák és viták, életteli gondolatok hangozhattak el valamikor ott. A rendhagyó elöljáró párbeszéd inkább az új szokásokat említette, semmint magukat a műveket, de fölösleges is ezekről szólni a megnyitó alkalmával, hiszen, ha a művek nem beszélnek önmagukért, talán kár is foglalkozni velük.

 

Most azonban, olvasva e sorokat, mikor csak az internet teremti meg a kapcsolódást a művekkel, talán mégis szükség van rá, hogy röviden vázoljuk a tárlat munkáit és a köztük feszülő dinamikát. A kiállítás témája a művésztelepi munka megteremtése volt. Ez mindig egyedi, semmi mással össze nem téveszthető hangulat folyományaként születik meg, különösen, ha egy új, kezdeményezésről van szó, amikor a résztvevők a közös alkotás szabályait maguk fektetik le, miként a megújított megnyitó ceremónia protokollját is, amely íratlan szabályok talán az elkövetkező időszakra is meghatározók lesznek.

 

Jákotpuszta tanya vagy ahogyan a művészek nevezik, a Villa környezetét nagyban meghatározza maga a hely, annak fekvése, a Cserhát dombjai, a civilizációtól való fizika vagy még inkább eszmei távolsága. A nyüzsgő fővárosban élő és alkotó (illetve ott végzett) művészek számára (talán) újdonság a világtól való ilyen mértékű elzártság, a térerő és az internet hiánya, illetve a megszokottól különböző lakhatási körülmények. Az elzártsággal egyidejűleg jelentkező közösség élménye válik fontossá, amikor az egymást megtermékenyítő és vitába szálló gondolatok indukálnak teremtő energiákat, inspirálnak újabb munkákat.

 

Mindig érezhetők az aktuális trendek, a külföldi és hazai eseményekre reagáló gesztusok a tizenhárom művész alkotása mögött, de a világ zajától távol, ahol nem tompítják az érzékeket a civilizációs infrastruktúra nyújtotta lehetőségek, a természet erői, a táj jellegzetességei hatnak mindenek felett.

 

Bagi Attila és Wertán Botond videóinstallációi megmutatják a viszonylagosan érintetlen tájat, annak állandóan romló épített örökségét, illetve az ott legelésző állatok, egy birkanyáj természetes szépségét. Valamennyi jelentés, mely ezekhez az élményekhez kapcsolódik, a vidék Magyarországának egyfajta sajátos, értelmiségi attitűdből fakadó értelmezése. A táj épített installációként Balázs Nikolett és Pál Bella változatos anyagú és szerkezetű munkáiban bontakozik ki.

 

Menyhárt Norbert hétrészes sorozata és akrilfestménye is Jákotpuszta természeti értékeiről beszél. Murányi Mózes Márton egyszerű anyagokból épített térképe, makettje leképezi a sokat látott tájat. Kárádi Mónika textilzászlójával mintha a hely sajátos lobogóját alkotta volna meg, utalva a jellegzetességekre. Lőrincz Áron a környék rejtett mondavilágát dolgozza fel Witch című sorozatában, amely már a tájról az emberre irányítja a figyelmet. Dér Adrienn Ecce homo című installációja az egyes testrészek külön-külön való bemutatásával a legismerősebb humánus tájat ábrázolja. Rózsa Luca Sára batikolt muszlinja mintha a hajdanában itt élt emberek életmódját, sajátos világrendjét eleveníti meg.

 

Németh László festett giclée printje életképeket ábrázol, az ott töltött napok hangulatát idézve fel. Füredi Tamás ötdarabos Marseille kollázs-sorozata izgalmas nemzetközi összművészeti kalandot ígér. Papp Sándor Dávid installációja helyspecifikus, ready-made módon használja fel az üzletek hőpapírját. Az ajtót lezáró nagyméretű nyomtatott X utalhat a vidéki üzletekben még fellelhető, elválasztó, legyeket elűző szalagfüggönyökre is, amely a Join cím jelentésével szemben épphogy kizárja a csatlakozás lehetőségét. Mintha ezzel a kettősséggel is üzennének Jákotpuszta művészei (miként a talányos címmel is), hogy a csatlakozás, a művekhez való kapcsolódás leginkább csak itt, a kiállítótérben lehetséges, nem pedig a világtól távoli Jákotpuszta tanyán, ahol a művészek a világtól elzárva élhetik meg az alkotás folyamatát.