Alkotói módszere – amely egyfajta művészetterápiaként is értelmezhető – mondhatni, védjegyévé vált és egyre kifinomultabb, érzékenyebb módon képes a lelke mélyére hatolva felhozni és kifejezni az elakadásait, megélt traumáit. Az akvarell, akril és tus festékek egymásba-folyatásával, a vékony, lazúros, áttetsző rétegek létrehozásával a lélek rezdüléseit, mélységeit, az érzelmek áramlását is érzékeltetni tudja.
Képein sosem találkozunk élettelen tárgyakkal, részletekkel, mert az élő organizmusokkal való kapcsolódásokon át tudja leginkább kifejezni a mondanivalóját. Öndefiniáló, önreflexív, a saját énképével dolgozó művészete megismertet az alkotó személyes benső életével és vízióival, részben azzal a gyermeki világgal, amelyet felépített magának. A művész a saját valóságába lépteti a nézőt, mesél az árnyoldaláról, valamint pszichoanalitikai szempontból a sématerápia által használt megküzdési módok szimbolikáját felhasználva, különböző mentális állapotokat is ábrázol, amelyekkel a néző is azonosulni tud, és képes kapcsolódni hozzájuk. Ilyen önsorsrontó érzelmi és kognitív mintázatok alakulhatnak ki például abúzus és az elszenvedett csalódások kapcsán, de vannak köztük tanult, a túlélésért kialakult ösztönös cselekedetek is. Festményeire önarcképként, érzéseinek tükörképeként tekint, amelyeken olyan szimbólumokat, testhelyzeteket, gesztusokat jelenít meg, amelyek leginkább kifejezik pillanatnyi lelki- és érzelmi állapotát. Művészetén keresztül lételméleti és metafizikai kérdésekkel, jelenségekkel foglalkozik, transzcendentális és emberi vonatkozásokat is vizsgál.
Hermann Zsófia művészet- és pszichoterápiás foglalkozásokon keresztül is dolgozik önmagán. Rajzterápiával vagy képekkel való vizualizációs meditációk révén ugyanis a belső szorongások, vívódások, elakadások kioldódhatnak, megindulhat a gyógyulási folyamat. A kétdimenziós alkotások, táblaképek mellett rendszeresen készít installációkat, videókat és ad elő performanszokat – bevonva a nézőket is –, amelyek összetettebb gondolatok kifejezésére is alkalmasak. A mostani kiállítás fény- és hangeffektekkel is kiegészül, amelyek révén mélyebb, erőteljesebb hatást élhet meg a néző.
Öt szekcióra tagolódik a kiállítás. A Köztes terek alkotásain a művész a határokat vizsgálja, azt, amikor a személyes kitárulkozás más kulturális viszonyokkal, helyekkel, emberekkel találkozik. Felhívja a figyelmet, hogy az önmegismerés, identitáskeresés és önkifejezés fontossága mellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a természet, az univerzum részei vagyunk, ahol minden és mindenki Egy. Énközpontú társadalmunkban érdemes gyakorolni a valódi egymásra figyelést, az empátiát, elfogadást és az előítéletmentes hozzáállást is. Az áttetsző, üveg szív az őszinteség fontosságának, a tisztaságnak, a tiszta jóindulatnak és az ego feladásának szimbólumaként jelenik meg művészetében.
Néma üvöltés a ki nem mondott, elfojtott érzelmek, gondolatok feszültséggel teli tere, ahol a néző is szembesülhet saját korlátozó megéléseivel. A Szemfedőcímű képsorozaton keresztül a művész külvilágból és sokszor a saját gondolataiból származó túl sok információra adott reakcióit ismerhetjük meg. Ebben a zűrzavarban kell meghallani és meglátni a saját igazságunkat. A testtartások, mozdulatok mutatják a különböző reakciókat, például a bizonytalan, még „sötétben” tapogatózó attitűdöt, az elvonuló, önmagába forduló magatartást, vagy a már önazonosabb, magabiztosabb hozzáállást, amikor már „lehull a lepel”, és tisztán lát, hall, érzékel a művész.
Zsófia festészete, elsősorban elméleti szinten, de rokon a szimbolizmussal. A szimbolista festők úgy vélték, hogy a mű kizárólag az alkotója képzelőerejéhez illő és formateremtő szándékának megfelelő elvekre épülhet. A hangsúlyt a spiritualitásra, a létezés titkaira helyezték. Intuíció, befelé fordulás és ihlet voltak a jelszavaik. A művészi alkotás metafizikus szentséggé vált. Hodler arra törekedett, hogy megmutassa a dolgok valódi megjelenése mögött rejtőző eszmét, és feltárja azok mélyebb valóságát. A naturalizmus és a materializmus ellenében a maga misztikus-szellemi motívumainak felfedezésén dolgozott. A szimbólumok e törekvésében kifejezési eszközként szolgáltak számára, és lehetővé tették, hogy olyan kontextusokat teremtsen, amelyekben a kozmosz magasabb rendű törvényeit ábrázolhatja.
A Hasadék című teremben – amely egyben a kiállítás címe is – figurabeállításokon, mozdulatokon és szimbólumokon keresztül vázol fel a művész olyan traumákat, elakadásokat, lelki problémákat, illetve tesz fel kérdéseket, amelyek az identitással, a családi gyökerekkel, valamint transzgenerációs mintákkal kapcsolatosak. Az útkeresés bizonytalansága, de az újjászületés, megújulás reménye is megjelenik a képeken. Korábban is volt már rá példa, hogy Hermann Zsófia művészettörténeti parafrázist alkotott. Ezúttal Ferdinand Hodler svájci szimbolista festőművész A nappal (1899–1900, Kunstmuseum, Bern) című képét idézte meg, gondolta újra.
Hodler A nappal című képén öt női akt kifejező gesztusaival ábrázolta az álom lerázását, és a felkelő nap üdvözlésében extázisig fokozódó elragadtatott áhítatot, a fény kozmikus energiájának diadalát. Az öt fiatal nőt a központi szimmetriának megfelelően rendezte el. Ők testesítik meg a hajnal egyes fázisait, az első sugaraktól a teljes napfényig. A növekvő fényesség tükröződik a különböző alakok testtartásában, végtagjaik úgy bontakoznak ki, mint a virág szirmai. A horizont íve és a felhők fényes sávja tükrözi mozgásuk menetét, amely a spiritualitást jelképező központi alakban éri el csúcspontját. Hermann Zsófia ugyanezt a kompozíciós elvet követte, kicsit módosítva a test- és kéztartásokon. A képet többféleképpen értelmezhetjük. Az én olvasatomban a művész lelkének gyógyulási folyamatát vagy személyiségfejlődésének stációit ismerhetjük fel a műben. Elképzelése szerint a nőalakok olyan tulajdonságokat testesítenek meg, amelyek alapvetően határozzák meg a személyiséget (alázatosság, hiúság, tudásvágy, megújulás képessége), középen az Időt/Bölcsességet szimbolizáló hölgyalakkal.
Egy másik, sok művészt foglalkoztató szimbólum is megjelenik ebben a térben, a maszk. Szeifert Judit írja az Országútban Gaál József művészetéről megjelent írásában, hogy „a maszk egyszerre elrejt és jellemez, individuális, ugyanakkor általános vonások hordozója. A rituális rejtőzködés és a vallomásszerű megmutatkozás eszköze is egyben. A szerepjáték médiuma, amelynek segítségével a választott vagy éppen determinált arc mögé rejtőzve az ember képes átlényegülni, s a karakter által rejtett, tudat alatt létező énjét képes felszínre hozni.” Gaál József művészete kapcsán említi továbbá, hogy Gaál „alapvető különbséget tesz a maszk és az álarc között. Míg a maszk csak a mitikus világlátás által létezhet, folytonosságot képvisel ebben a mítoszok nélküli világban és a kitárulkozás, a vallomás eszközévé válik, addig az álarc a megtévesztés, a félrevezetés és a hazugságok szimbóluma.”
Hermann Zsófia esetében is érvényes ez a különbségtétel. A Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Anna Margit-kiállításon is láthattunk maszkos kompozíciókat. Kopócsy Anna kutatásai alapján tudjuk, hogy a művészettörténészek sokáig úgy vélték, hogy a házaspár, Anna Margit és Ámos Imre birtokában lévő Ady-maszk közös képi motívumuk volt, amely mindkét művész alkotásain megjelent. Műtermükben azonban megtalálható volt még egy másik, Anna Margit arcvonásait megörökítő, 1936-ban készült élőmaszk is. Ámos az önarcképén látható Ady-maszkkal a költő iránti rajongását fejezte ki, Anna Margit esetében maszkjának kompozícióba, leginkább önarcképbe illesztése személyiségének megkettőzésére, illetve igazi arcának helyettesítésére szolgált. Hasonló motivációt érzek Hermann Zsófia művészetében is. A vásznon, a kezében tartott maszkra tekintve az önmagával, saját belső világával való kapcsolatfelvétel, önmaga vizsgálata jut kifejezésre, illetve az a gondolat, amely a saját testének ábrázolása esetében is visszaköszön, hogy festményeire önarcképként, érzéseinek tükörképeként tekint. A maszk is mint egyfajta önarckép, őt képviseli.
A negyedik szinten – Lebegés – a felemelkedés és az alásüllyedés közötti térben lebeghetünk, amely érzetet a fény és hanghatások is fokozzák. A képeken lebegő testek metaforikusan már a könnyed, zűrzavartól mentes állapotot jelentik, a nyugodt, derűs elme állapotát tükrözik. A „lebegés” egyfajta szellemi felszabadulást vagy a fizikai világtól való elrugaszkodást is jelenthet, ahol a tudat a fizikai test korlátaitól mentesen, szabadon mozog. A problémáktól való megszabadulás, a mindennapi nehézségeken és konfliktusokon való túllépés érzését is közvetíthetik a festmények. Ez lehet a belső béke elérésére tett erőfeszítések következménye, amelyben elengedünk minden olyan gondot, amely gátolja a nyugalmat és a harmóniát.
Mindezzel ellentétben a süllyedés szimbolikus jelentése gyakran a bukásra, a reménytelenség érzésére vagy a tudat alsóbb, zűrzavaros állapotába való visszatérésre utal. Ez lehet a spirituális fejlődés során előforduló nehéz időszakok vagy az életben való eltévedés metaforája, amelyből mindig van lehetőség kiemelkedni és elérni a felszabadulás állapotát, amelyben a lélek mentesül a materiális világ kötöttségeitől. Az indiai filozófiákban a felszabadulás a szenvedés körforgásának megszűnését jelenti. Ezt elérve a személy nem tapasztal többé fájdalmat és ragaszkodást, így elérheti a tökéletes belső békét, nyugalmat, a buddhizmusban a végső megvilágosodás, a nirvána állapotát, ahol a szenvedés, a vágyakozás és az újjászületés körforgása megszűnik.
A süllyedés és felszabadulás kettőssége, a szenvedéstől való megszabadulás vágya és az ezzel kapcsolatos belső munka egyetemes emberi élményeket tükröz, amelyek Hermann Zsófia művészetén keresztül jutnak el hozzánk, hogy segítse a mi gyógyulásunkat is.
Hermann Zsófia Hasadék című kiállítása február 9-ig tekinthető meg a Godot Laborban (1037 Budapest, Fényes Adolf utca 21.).
