Gaál József művészetéről a pandémia idején.

Felvetődik a kérdés, van-e összefüggés a betegség ellen védő maszk, illetve az ősi, rituális álarcok világa és a képzőművészeti ábrázolások között? Mi a különbség maszk és álarc között? Mennyire éles az a határvonal, amely az elrejtőzés és a feltárulkozás között húzódik? Mindezekre a kérdésekre Gaál József művészetén keresztül is válaszokat találhatunk. A maszk egyszerre elrejt és jellemez, individuális, ugyanakkor általános vonások hordozója. A rituális rejtőzködés és a vallomásszerű megmutatkozás eszköze is egyben. A szerepjáték médiuma, amelynek segítségével a választott vagy éppen determinált arc mögé rejtőzve az ember képes átlényegülni, s a karakter által rejtett, tudat alatt létező énjét képes felszínre hozni. 

Katona III 2014
 
A testre, illetve arcra festett (tehát nem elkülönülő) maszk még közvetlenebbül szemlélteti a test képpé változtatását, illetve a választott maszkkal való azonosulást, átlényegülést. Így a test, a maszkot viselő személy változik médiummá, míg a levehető maszkok esetében maga a maszk a hordozó médium. Ahogy Gaál József műveiben is az általa teremtett lények nem csupán viselik a maszkot, hanem ők maguk a médiumok, a maszkok. Azonban, ahogy arra Thomas Macho több tanulmányában is rámutatott, a maszk és az arc kölcsönös egymásra vonatkoztatása nem redukálható az elrejtés (arc) és a felfedés (új arc vagy maszkosított arc) puszta körülményére. Macho nyomán Hans Belting is kifejti Test – Kép - Médium című írásában, hogy a valódi arc nem az, amelyet az álarc rejt, hanem az, amely a maszkot előállítja. A maszk éppen ezért a természetes arc megregulázásának kezdete, amely azért stilizálja magát álarcszerűen, hogy megfeleljen a ráhelyezett maszkban rejlő kódolásnak. A maszk nélküli arc ebben az értelemben álarcszerűen ábrázolja önmagát, miközben maga is álarccá válik, méghozzá „az arc álarcává”.
Szembetűnő a párhuzam: napjainkban a vírusjárvány miatt kötelezően viselt maszkokat mindenki úgy próbálja a személyiségéhez leginkább illőn kiválasztani, mint ahogy az előbb leírt ősi, rituális arc- vagy testmaszkok esetében megfigyelhető.
A maszk egyszerre forma és metafora, lehetőséget ad arra, hogy eljuthassunk általa a múlt (amikor a maszk még azonos volt az ábrázolttal) és az emlékezet legtávolabbi pontjaira. A maszkban egyesülhet az álom és az éber állapot, a túlvilági és az e világi. A maszk lehet a kint és a bent, a lent és a fent között húzódó igen keskeny választóvonal.
Gaál József művészetében alapvető különbséget tesz a maszk és az álarc között. Míg a maszk csak a mitikus világlátás által létezhet, folytonosságot képvisel ebben a mítoszok nélküli világban és a kitárulkozás, a vallomás eszközévé válik, addig az álarc a megtévesztés, a félrevezetés és a hazugságok szimbóluma.
 

 

Harcos 2013
 
Az 1985-ben készült Meddő bálványok gólemfigurái között a Hamisjátékos esetében az álarc a valós én elrejtésének eszköze (címe is erre utal). Az ugyanebben az évben elkezdett Prothesis I. kollázssorozathoz hasonlóan ez az álarc egyben pótvégtag (protézis), akárcsak a Hamisjátékos jobb lábát meghosszabbító lépcsősor. Ugyanakkor a „prothesis” szónak van egy másik jelentésrétege, amely a pasztofóriummal kapcsolja össze. A pasztofórium az ókori Rómában istenképpel ellátott fülke volt, tehát az áhítat és a személyes kitárulkozás helye. Ilyen értelemben, ebben az egyértelműen az elrejtést szimbolizáló maszkábrázolásban is benne rejlik, ha csak távoli utalásként is, a maszk feltáró attitűdje: a Hamisjátékos igazi énjét adja akkor, amikor becsap másokat.
Gaál műveinek szereplői soha nem öltik az alakoskodó rejtőzködés vagy az arcnélküliség álarcát, amellyel felcserélhető szerepjátékok passzív résztvevőivé válnának. Minden esetben maszkot viselnek, amely által a rombolás démoni alakjaivá vagy áldozatra kész héroszokká lesznek. Szerepük e maszkok által egyértelmű és soha nem öncélú vagy céltalan.
Az 1995 és 2007 közötti időszakban Gaál József életművében szegecselt, bandázsolt fejplasztikák sora született. Ezeken a fából kifaragott alapra bőrcsíkok simulnak, és az őket tartó szögek himlőszerűen borítják be az egész fejet. Az egyes plasztikák létállapotok leképeződései. Az üres szemgödrök kifejezéstelenül ásítoznak. Ez nem csak a művek maszkszerűségét hangsúlyozza, de a drámai hatást is fokozza. Hátborzongató, tragédiákat megidéző arcokba nézünk. A hosszú, csőrszerű orral ellátott fejek egyértelműen idézik meg a néppusztító járvány, a pestis egykori maszkjait. Ezzel az emberiség egyik konkrét tragédiájára is utalnak.
 
Macula 1996
 

Ugyanakkor ez az utalás a maszk védelmező funkciójára is felhívja a figyelmet, hiszen ez a bizonyos „hosszúorrú álarc” az orvosokat védte a különböző fertőzésektől. Pestisdoktor maszk néven vonult be a maszkkészítés történetébe. A maszk csőrének speciális funkciója volt. A csőr alakjának köszönhetően nem csak ijesztő megjelenést kölcsönzött viselőjének, amelyről úgy tartották, hogy elűzi az embereket megbetegítő gonosz démonokat és ártó szellemeket, hanem különböző gyógynövényekkel meg is tudták tölteni a belülről üreges csőrt, így az orvosok a gyógyfüves levegővel megerősíthették immunrendszerüket.
A pandémia idején napjainkban hordott maszkok ugyancsak megvédenek, de el is takarnak a külvilág elől, tovább fokozva a járvány miatt még erősebben jelentkező izolációt. Védelmi funkciójuk miatt hasonlítanak Gaál József most említett plasztikai sorozatainak darabjaira, különösen a pestisdoktor maszkot megidéző fejeire.
A 2007-es Herma és a Bello Brutto sorozatok szintén bőrrel borított büsztjein új elemként abroncsos kiegészítések jelennek meg az arcokon. Ez az eltérés nem pusztán formai, hanem alapvetően tartalmi. Gaál József 1985-től készítette a már említett Prothesis című kollázssorozatot, amelyhez tartalmilag közvetlenül kapcsolódnak ezek a plasztikák. A kollázsokon szereplő, összerakott figurák, már csak megidézik az élőt. Elemekből rekonstruált perszónák, s görög szertartásra utaló címük is megerősíti, hogy Gaál számára a művészet valójában a köztes lét világa, az élő és a holt közötti harmadik világ. A bábszerű lények színpada már nem e világi, hanem mitikus közeg, rituális életre keltés.
Ezek a mindennapjainkban most viselt „vírusvédő” maszkok is protézisekké válnak, azaz olyan kiegészítések lettek a mai ember számára, amelyek nélkül jelenleg nem mehet közösségbe, de még az utcára sem.

CorpusH II , Corpus hystericum III
 

Gaál korábbi plasztikai műegyütteseiben a maszk vagy álarc helyettesítette az arcokat, majd a Phantasma (2011) és a Transhuman Fetish (2012) című sorozatokban a maszkok és álarcok szorosan az arcokhoz kapcsolódva, mintegy velük „összenőve” zárják kalodába viselőiket. A legalapvetőbb különbség, hogy míg a korábbi sorozatokban megjelenő maszkok és álarcok a kitárulkozást segítették, addig ezekben a szériákban a szájkosár vagy zablarátétek a megfékezés eszközeivé válnak. Ebben is a jelenlegi pandémiához hasonlóak.
Gaál József későbbi munkáin a maszkok általánosító absztrakciója helyett az egyéni jegyek kerülnek előtérbe. A mimika szétroncsolta és élővé, egyedivé változtatta az ábrázolt arcokat. Ha nincs is kézzel fogható fordulat a művek sorában, a jelentésbeli változás a 2010-ben készített Vésett arcok sorozattal elkezdődött. Itt Gaál elmozdult a maszkok világától, és mint korábbi sorozatain, bizonyos archetípusokból táplálkozik, azokra vissza-visszautal. A „megszenvedett vésetek” rétegeiből elővillanó arcok a „képzelet életre kelt lenyomatai”. S a művész végül már nem formáz, hanem „elfelejtett arcokat rekonstruál”.

 

Trianon heraldika II, Trianon heraldika I
 

Az első világháború centenáriuma alkalmából elkezdett, Holtvilág című plasztikai sorozatában (is) a maszkok mögé tekint. Itt elpusztult, roncsolt gázálarcokat használ arra, hogy megmutassa, feltárja a mögöttük rejlő egyéniségeket, a háború borzalmaitól rettegő, vagy éppen az ölés rutinjába belefásult arcokat. Ezzel személyessé teszi a visszaemlékezést, ugyanakkor a pusztulásnak is emlékművet állít. A kollektív és a személyes emlékezet határmezsgyéjén egyensúlyozva alakjai egyszerre az egyetemes kegyelet és a privát veszteség fájdalmának megszemélyesítői. Legújabb festménykollázsain szintén az egyén és a társadalom léptékei váltakoznak. Egyrészt a széthulló identitás, a fragmentált modern ember többszörös, de nem egységes létét, rejtett lelki zavarait perszonális szinten mutatja be (Corpus Hystericum, 2020). Másrészt a Trianon heraldikákon (2020) mindez társadalmasítva érzékelhető, ahol a közösségi ember közösség nélkül, vagy szétszóródva, málló közegben – identitásában sérülten, széthullott állapotában, mégis bezárkózva jelenik meg.
Napjaink töredezett világának izolációjában a maszkok éppúgy elválasztanak, mint ahogyan össze is kötnek minket egymással. Ugyanúgy az állandóságot képviselik számunkra, mint a művészet változó világában konstans tényezőként jelen lévő maszkok. Fogságukban szabadon rejtőzködve, de létezünk.

Macula sorozatból 1995-98
 
Nyitókép: Gaál József festőművész Vezeklés kora című kiállításán a Műcsarnokban 2018. szeptember 20-án. MTI Fotó: Czimbal Gyula