Gaál József művészetéről a pandémia idején.
Felvetődik a kérdés, van-e összefüggés a betegség ellen védő maszk, illetve az ősi, rituális álarcok világa és a képzőművészeti ábrázolások között? Mi a különbség maszk és álarc között? Mennyire éles az a határvonal, amely az elrejtőzés és a feltárulkozás között húzódik? Mindezekre a kérdésekre Gaál József művészetén keresztül is válaszokat találhatunk. A maszk egyszerre elrejt és jellemez, individuális, ugyanakkor általános vonások hordozója. A rituális rejtőzködés és a vallomásszerű megmutatkozás eszköze is egyben. A szerepjáték médiuma, amelynek segítségével a választott vagy éppen determinált arc mögé rejtőzve az ember képes átlényegülni, s a karakter által rejtett, tudat alatt létező énjét képes felszínre hozni.
Szembetűnő a párhuzam: napjainkban a vírusjárvány miatt kötelezően viselt maszkokat mindenki úgy próbálja a személyiségéhez leginkább illőn kiválasztani, mint ahogy az előbb leírt ősi, rituális arc- vagy testmaszkok esetében megfigyelhető.
A maszk egyszerre forma és metafora, lehetőséget ad arra, hogy eljuthassunk általa a múlt (amikor a maszk még azonos volt az ábrázolttal) és az emlékezet legtávolabbi pontjaira. A maszkban egyesülhet az álom és az éber állapot, a túlvilági és az e világi. A maszk lehet a kint és a bent, a lent és a fent között húzódó igen keskeny választóvonal.
Gaál József művészetében alapvető különbséget tesz a maszk és az álarc között. Míg a maszk csak a mitikus világlátás által létezhet, folytonosságot képvisel ebben a mítoszok nélküli világban és a kitárulkozás, a vallomás eszközévé válik, addig az álarc a megtévesztés, a félrevezetés és a hazugságok szimbóluma.
Gaál műveinek szereplői soha nem öltik az alakoskodó rejtőzködés vagy az arcnélküliség álarcát, amellyel felcserélhető szerepjátékok passzív résztvevőivé válnának. Minden esetben maszkot viselnek, amely által a rombolás démoni alakjaivá vagy áldozatra kész héroszokká lesznek. Szerepük e maszkok által egyértelmű és soha nem öncélú vagy céltalan.
Az 1995 és 2007 közötti időszakban Gaál József életművében szegecselt, bandázsolt fejplasztikák sora született. Ezeken a fából kifaragott alapra bőrcsíkok simulnak, és az őket tartó szögek himlőszerűen borítják be az egész fejet. Az egyes plasztikák létállapotok leképeződései. Az üres szemgödrök kifejezéstelenül ásítoznak. Ez nem csak a művek maszkszerűségét hangsúlyozza, de a drámai hatást is fokozza. Hátborzongató, tragédiákat megidéző arcokba nézünk. A hosszú, csőrszerű orral ellátott fejek egyértelműen idézik meg a néppusztító járvány, a pestis egykori maszkjait. Ezzel az emberiség egyik konkrét tragédiájára is utalnak.
Ugyanakkor ez az utalás a maszk védelmező funkciójára is felhívja a figyelmet, hiszen ez a bizonyos „hosszúorrú álarc” az orvosokat védte a különböző fertőzésektől. Pestisdoktor maszk néven vonult be a maszkkészítés történetébe. A maszk csőrének speciális funkciója volt. A csőr alakjának köszönhetően nem csak ijesztő megjelenést kölcsönzött viselőjének, amelyről úgy tartották, hogy elűzi az embereket megbetegítő gonosz démonokat és ártó szellemeket, hanem különböző gyógynövényekkel meg is tudták tölteni a belülről üreges csőrt, így az orvosok a gyógyfüves levegővel megerősíthették immunrendszerüket.
A pandémia idején napjainkban hordott maszkok ugyancsak megvédenek, de el is takarnak a külvilág elől, tovább fokozva a járvány miatt még erősebben jelentkező izolációt. Védelmi funkciójuk miatt hasonlítanak Gaál József most említett plasztikai sorozatainak darabjaira, különösen a pestisdoktor maszkot megidéző fejeire.
A 2007-es Herma és a Bello Brutto sorozatok szintén bőrrel borított büsztjein új elemként abroncsos kiegészítések jelennek meg az arcokon. Ez az eltérés nem pusztán formai, hanem alapvetően tartalmi. Gaál József 1985-től készítette a már említett Prothesis című kollázssorozatot, amelyhez tartalmilag közvetlenül kapcsolódnak ezek a plasztikák. A kollázsokon szereplő, összerakott figurák, már csak megidézik az élőt. Elemekből rekonstruált perszónák, s görög szertartásra utaló címük is megerősíti, hogy Gaál számára a művészet valójában a köztes lét világa, az élő és a holt közötti harmadik világ. A bábszerű lények színpada már nem e világi, hanem mitikus közeg, rituális életre keltés.
Ezek a mindennapjainkban most viselt „vírusvédő” maszkok is protézisekké válnak, azaz olyan kiegészítések lettek a mai ember számára, amelyek nélkül jelenleg nem mehet közösségbe, de még az utcára sem.
Gaál korábbi plasztikai műegyütteseiben a maszk vagy álarc helyettesítette az arcokat, majd a Phantasma (2011) és a Transhuman Fetish (2012) című sorozatokban a maszkok és álarcok szorosan az arcokhoz kapcsolódva, mintegy velük „összenőve” zárják kalodába viselőiket. A legalapvetőbb különbség, hogy míg a korábbi sorozatokban megjelenő maszkok és álarcok a kitárulkozást segítették, addig ezekben a szériákban a szájkosár vagy zablarátétek a megfékezés eszközeivé válnak. Ebben is a jelenlegi pandémiához hasonlóak.
Gaál József későbbi munkáin a maszkok általánosító absztrakciója helyett az egyéni jegyek kerülnek előtérbe. A mimika szétroncsolta és élővé, egyedivé változtatta az ábrázolt arcokat. Ha nincs is kézzel fogható fordulat a művek sorában, a jelentésbeli változás a 2010-ben készített Vésett arcok sorozattal elkezdődött. Itt Gaál elmozdult a maszkok világától, és mint korábbi sorozatain, bizonyos archetípusokból táplálkozik, azokra vissza-visszautal. A „megszenvedett vésetek” rétegeiből elővillanó arcok a „képzelet életre kelt lenyomatai”. S a művész végül már nem formáz, hanem „elfelejtett arcokat rekonstruál”.
Az első világháború centenáriuma alkalmából elkezdett, Holtvilág című plasztikai sorozatában (is) a maszkok mögé tekint. Itt elpusztult, roncsolt gázálarcokat használ arra, hogy megmutassa, feltárja a mögöttük rejlő egyéniségeket, a háború borzalmaitól rettegő, vagy éppen az ölés rutinjába belefásult arcokat. Ezzel személyessé teszi a visszaemlékezést, ugyanakkor a pusztulásnak is emlékművet állít. A kollektív és a személyes emlékezet határmezsgyéjén egyensúlyozva alakjai egyszerre az egyetemes kegyelet és a privát veszteség fájdalmának megszemélyesítői. Legújabb festménykollázsain szintén az egyén és a társadalom léptékei váltakoznak. Egyrészt a széthulló identitás, a fragmentált modern ember többszörös, de nem egységes létét, rejtett lelki zavarait perszonális szinten mutatja be (Corpus Hystericum, 2020). Másrészt a Trianon heraldikákon (2020) mindez társadalmasítva érzékelhető, ahol a közösségi ember közösség nélkül, vagy szétszóródva, málló közegben – identitásában sérülten, széthullott állapotában, mégis bezárkózva jelenik meg.
Napjaink töredezett világának izolációjában a maszkok éppúgy elválasztanak, mint ahogyan össze is kötnek minket egymással. Ugyanúgy az állandóságot képviselik számunkra, mint a művészet változó világában konstans tényezőként jelen lévő maszkok. Fogságukban szabadon rejtőzködve, de létezünk.
