A megnyitón elhangzott, hogy egy százéves terv valósult meg azzal, hogy Budapesten egyszerre látható Gulácsy- és Csontváry-kiállítás. Honnan származik az elgondolás?
Eredetileg 2022-re gondoltunk, mert éppen száz évvel azelőtt jelent meg Lehel Ferenc egy-egy könyve Gulácsyról és Csontváryról. 1922-ben tervezték a két művész közös kiállítását az Ernst Múzeumban, amelyet azonban nem sikerült megvalósítani, mert addigra Csontváry már meghalt, Gulácsy pedig elmegyógyintézetben élt. Végül 1922 szeptemberében sikerült Gulácsynak kiállítást rendezni, mi pedig ennek a századik évfordulójára készültünk. Mindkét életművet olyan súlyosnak és izgalmasnak tartom, hogy nem is lehetne egymás mellett bemutatni őket, de így, két fontos múzeumban egy időben, lenyűgöző látni őket.
Meglepett engem, hogy igen rövid időszak alatt milyen sok művet hozott létre Gulácsy. Mekkora ez az életmű, mik a jellemzői, vannak-e kiemelkedő korszakai? Hol találhatók a képek, okozott-e nehézséget összegyűjteni, felkutatni őket?
1900 és 1918 között született ez az életmű, azaz kevesebb mint húsz év alatt. A forrásokból, kiállítási katalógusokból körülbelül ezer műve rekonstruálható, zömében rajzok, grafikák. Bár lehetnek átfedések, magam is tapasztaltam, hogy ugyanaz a kép két különböző kiállításon más és más címen jelent meg. Nagyságrendileg az életmű feléről tudjuk, hogy hol van, a másik fele elpusztult vagy lappang. Az ötszáz ismert műből sikerült itt, a Magyar Nemzeti Galériában kétszázat bemutatni, ami igen jó arány.
A saját gyűjteményünkből ötven alkotás származik. Sokat kértünk kölcsön a pécsi Janus Pannonius Múzeumból, a Petőfi Irodalmi Múzeumból, a salgótarjáni Dornyay Múzeumból, a miskolci Herman Ottó Múzeumból, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumból, és végül rengeteg kép érkezett magángyűjtőktől. A dokumentumok nagy részét az Országos Széchényi Könyvtár bocsátotta rendelkezésünkre.
Az említett ötven mű miként került a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe?
Az első képet még magától Gulácsy Lajostól vettük 1903-ban. A tízes évektől kezdve minden évtizedben került be hozzánk Gulácsy-mű. 1919-ben, a Tanácsköztársaság direktóriuma vásárolt néhány képet Gulácsytól, a harmincas években Gulácsy barátaitól jutottunk hozzá gyűjteményekhez. A háború előtti akvizíciós, azaz szerzeményezési elvek szerint, akik erről döntöttek, nemcsak a saját ízlésük szerint vásároltak, hanem bizonyos történeti előrelátással. Cél volt, hogy minden valamirevaló festőtől legyen mű a múzeumban.
Változott Gulácsy megítélése az évtizedek alatt?
Voltak gyűjtői, akik rajongtak a képeiért, ehhez képest egzisztenciálisan mégis nagyon küszködött. Gyakori a panasz a leveleiben, hogy nincs pénze, részletre adja el, nem túl drágán a képeit. Gulácsyról a korszak minden nagy kritikusa írt, Lyka Károlytól Elek Artúron át az írókig. Jó barátságot ápolt egy sor fontos íróval, olyanokkal, mint Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Juhász Gyula vagy Nagyváradról Dutka Ákos.
Kifejezetten nagy művésznek látták Gulácsyt, izgalmas, teremtő alkotónak és szívesen írtak a művészetéről. Az 1922-es nagy kiállítást követően, halála után, 1936-ban rendeztek neki először nagyobb kiállítást Budapesten, majd 1947-ben egy kisebbet, de a főművekkel. Írtak a művészetéről, megemlékeztek róla, síremlékszobrot állítottak a sírja fölé, de az igazi nagy áttörést az 1966-os székesfehérvári kiállítás jelentette, amely nagy, összefoglaló életmű-kiállítás volt. A hatvanas évektől sorra jelentek meg könyvek, tanulmányok, monográfiák róla, s ekkor foglalta el méltó helyét a magyar művészettörténeti kánonban.
Személyesen Ön melyik korszakot, műcsoportot tartja a legfontosabbnak az életműből?
Mindegyiket érdekesnek tartom, pontosabban mindegyikben látok feladatot, kutatnivaló problémát. Nem is kell nagyon mélyre ásni, az egyik legfontosabb feladatnak a művek azonosítását tartom. Az idők során új címeket kaptak a képek, ma sokat közülük olyan címen ismerünk, amelynek alapján Gulácsy talán rájuk sem ismerne. Ezt érdemes lenne tisztáznunk, tudnunk kellene egy képről, vajon szerepelt-e valamilyen kiállításon, mert ha azonosíthatnánk, mi micsoda, visszakövethetnénk a képek eredettörténetét.
Merthogy magukról a képekről nem sokat tudtunk mostanáig. Születtek nagyon szép elemzések Gulácsy festői világáról, szimbólumairól, de kevesen tették fel a műveket illető alapvető kérdéseket. Ismerünk Gulácsy jegyzékeiből ezer címet, de ezek között például nem szerepel a jól ismert Extázis, amely a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található. Ezért kérdés, milyen alapon mond bárki bármit arról a képről, ha gyakorlatilag nem tudjuk, hogy az életműben hol helyezkedik el? A stílusából következtethetünk valamire, a témavilága, a férfi–nő kapcsolat ábrázolása alapján nagyjából el tudjuk helyezni, mégis nehéz elképzelni, hogy egy ilyen műnek nincs története. Azt tudjuk biztosan, hogy az ötvenes évek végén egy nagy magyar magángyűjteményből, Tompa Kálmánéból került a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdonába, csakhogy akkor még más címe volt. 1962-ben kapta az Extázis címet, 1911-ben, Nagyváradon még Epedő szerelem címen szerepelt egy kiállításon. Ma már mindenki Extázis címen ismeri ezt a képet, mi sem változtattunk ezen, mert érvényes, hiteles, szerethető cím, azonban nem árt történetileg rendbe tenni.
A Nakonxipánban hull a hó festményt mindenki ismeri, ám Gulácsy valószínűleg nem tudta volna, melyik festményéről beszélünk, mert ezt a címet is halála után találták ki. Eredetileg Egynapos hó, majd később Padovában hull a hó címen állították ki. 1933-ban, halála után egy évvel, amikor reprodukcióban megjelent, viszont már a Nakonxipánban hull a hó címet viselte.
Az egykorú sajtóban megjelentek reprodukciók, ismerünk feljegyzéseket, amelyek alapján szép lassan összeáll a kép. A képek hátoldalán is vannak címkék, feliratok, amiket nem nagyon nézett meg senki, és sok alkotás egészen más címen éli az életét, holott pontosan azonosítható lenne. Én Gulácsyban elsősorban ezeket az azonosítási problémákat látom és szeretem.
Volt olyan kép, amelyet nagyon kerestek a kiállításhoz?
1902-ben Gulácsytól kaptunk ajándékba egy nagyméretű, majd másfél méteres tájképet. Ez volt az első múzeumi Gulácsy-kép. Be volt leltározva, van róla leírás, csak nincs meg a kép. Tudjuk, hogy 1956-ban még a Földművelési Minisztériumba volt kihelyezve. Az utóbbi években többször megpróbálkoztunk felgöngyölíteni az egykor kihelyezett képeink sorsát, de egyelőre ezt a képet nem találjuk. Majdnem biztos, hogy itt van valahol Magyarországon, a legrosszabb esetben valamelyik minisztériumi tisztviselő hazavitte. Erre a képre nagyon vágytam, már 2019-ben elkezdtük a keresését – sikertelenül. Ezek a legérdekesebb történetek.
Amikor Gulácsy beköltözött a Lipótra, kinél maradtak a művei?
Nagyon sok képe maradt íróbarátjánál, Keleti Artúrnál, és valószínűleg a családtagoknál is. Két nővére és leszármazottaik minden bizonnyal birtokoltak műveket. Azt is tudjuk, hogy az egyik legnagyobb budapesti gyűjteménye a második világháborúban égett el egy Báthory utcai lakásban. Bombatalálat érte és a források szerint minden odaveszett, de ismerünk olyan képet, amelynek el kellett volna ott égnie, és most mégis megvan.
Gulácsy autodidakta festő volt, szorgalmasan festett, de rövid ideig. Mi az, ami miatt végül ilyen ismert és elismert művész lett. Hogyan lehetne összefoglalni, miként van benne az életműben a kor esszenciája?
A megtanult festői, technikai tudáson kívül szerencse kell ahhoz, hogy valaki jó művész legyen, és egy bizonyos hitelesség, az a fajta belső eredetisége az alkotásnak, ami rátapint az adott kor lényegére, vagy valami fontosat mesél el róla. Gulácsyra jellemző a saját korához való roppant kritikus és feszültségekkel teli viszony, a vágy, hogy jobb lett volna máskor születni. Ma úgy tekintünk Gulácsy korára, hogy az milyen kellemes, stabil és biztonságos világ volt, nem szoktunk belegondolni, hogy akkoriban is éltek olyanok, akik úgy érezték, túl gyors a fejlődés és valami nincs rendben a világgal.
A mai elviselhetetlenül gyors világból visszanézve ez a gondolat valóban nem magától értetődő.
Pedig nem mindenki bírta idegileg, de Gulácsynál sem ez a lényeges, hanem a múlttal kialakított különleges hangulati viszony. A múlt szépségét sugallta és formálta meg egy jellegzetes, csak rá jellemző világgá. Nem voltak stíluspreferenciái, egyforma élvezettel merült el a középkor, a reneszánsz, a rokokó vagy a biedermeier világában, nagyon erős történelmi hangulatokat tudott közvetíteni. Ha az ember ránéz egy képére, olykor azt érezheti, hogy olyan, mintha Watteau korában készült volna, az 1700-as évek elején. Gulácsy ezeket nagyon finoman tudta. Képcímei pedig külön történetet rajzoltak a vászon mögé.
Amikor megnézzük A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek festményét, már ez a cím egy világot nyit ki előttünk. A képen a parókás öregemberek, mintha a rokokó világából érkeztek volna, valóságos időutazás közepében érezzük magunkat. A stílusjátékok, a történelmi hangulatokat megidéző képek mellett van még egy képzeletbeli világa: Na’Conxypan, Gulácsy kitalált országa, amelyet a saját maga által kitalált figurákkal népesített be. Külön univerzum, tele humorral, szertelen ötletekkel és leleményekkel, valamint még egy író számára is különleges teljesítmény, amit Gulácsy íróként a Na’Conxypan-i történetekben megfogalmazott.
Mi az, ami Önt személyesen a leginkább érdekli Gulácsy életútjában, életművében?
Gulácsy érzékeny idegzetű ember volt, elszegényedő polgárcsaládja gyorsan eljutott a viszonylagos jólétből egy VIII. kerületi szoba-konyhás lakásig. Lajoska édesanyjának első gyereke volt, az apjának pedig a harmadik. Anyja elkényeztette, két nővérét pedig elüldözte otthonról a beregszászi rokonokhoz. Gulácsy is jó viszonyban állt velük, sokat járt Beregszászra. Kicsi korától kezdve a művészetek izgatták és attól kezdve, hogy húszéves korában megérkezett Rómába, Itália lett a mindene. Szinte minden évben elment Itáliába, hosszabb-rövidebb időt töltött ott, legjobb korszaka Itáliához kötődik. Fantasztikusan lelkes szavakkal írta leveleit, üzeneteit az anyjának és a barátainak.
Az érdekel legjobban Gulácsyban, amire korábban senki más nem fordított figyelmet. Mert a régi monográfusok mit írtak róla? Egyrészt észrevették a sokoldalúságát, elvágyódó karakterét, az önarcképeiben testet öltő szerepeket, szerepjátékokat, érzékeny idegzetét, a nőkhöz való furcsa viszonyát, a szépség iránti mély elkötelezettségét, de egy dolgon mindig átsiklott az ő figyelmük: Gulácsy nemcsak álomképek festője volt, hanem szenvedélyesen szerette a valóságot. Ezt le is írja, a leveleiből is többször kiderül, milyen izgatottan keresett témákat és motívumokat Itáliában. Nagyon sokat rajzolt kocsmákban, munkások között, egyszerű embereket, és ezek a portrék, fejtanulmányok nagyon szépek. Ő maga is írja, hogy egyik szemével az álomvilágban él, a másik szeme viszont a valóságot figyeli. Engem az ő valóságot figyelő szeme érdekel igazán, festészetének a hétköznapi világot ábrázoló képeit szeretném egyre jobban megérteni.
Képek a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából
A kiállítás kurátorai: Plesznivy Edit, Bellák Gábor
GULÁCSY. Na’Conxypan hercege. Gulácsy Lajos (1882–1932) életmű-kiállítás
Látogatható: 2023. augusztus 27-ig.
