A kortárs magyar grafika, abban is a fametszet, annyira gazdag, hogy nincs idő, amikor ne bukkanjon elő a feledés homályából egy-egy jelentős művész. Akit a sorsa tett szerencsétlenné, hogy ne tudjunk róla, vagy a saját krédójához ragaszkodó makacssága (önfejűsége?) ragadta ki a szakmai megbecsülés figyelméből? Ez is és az is közrejátszhatott abban, hogy Perei Zoltán (1913–1992) főképp a fametszetre épülő művészete mára szinte elfelejtődött. Méltatlanul.

Nem csupán igényessége, a fadúcot szálirányban vágó képi ereje teszi lapjait halhatatlanná – Megay László szerint ez a technika az „ősibb, férfiasabb eljárás” –, hanem az állandóan lázban égő, az életet, a történelmet, a művészetet saját, megannyiszor fájó, testi valósággá emelő képzeletének bilincstörő józansága is. Szabadságdalnak képzelvén a létezés és kitárulkozás eme formáját.

A természetbe burkolva (kertvalóság) is szinte szerzetesi életet él. Ürömhegyi magánya, a négy fal közötti cella kopársága (asztal, nagyítólencse, fametsző kések) jól jellemzi zárkózottságát. Ha Molnár Aurél nem látogatja meg a fősodortól nagyon is eltérő különcöt, riportja nélkül (Olvasó Nép, 1981) szinte semmit nem tudnánk Perei életrajzáról, életformájáról, gondolkodásáról. „Ma már csak ez a két dolog érdekel: a grafika és a kert. Nélkülük nem lenne miért élnem…”

Az Arad megyei Zarándnádas szülötte már iskoláskorában is mindig rajzolt, elég korán ismerte Rembrandtot és Van Goghot. Részt vett a második világháborúban („árkász voltam, fogságba estem”).
A Képzőművészeti Főiskolán, ahová félcipője nem lévén, bakancsban járt, Kmetty János (festészet), legkedveltebb tanárként Varga Nándor Lajos, valamint Koffán Károly (grafika) voltak a mesterei. Hiába jelent meg 1948-ban egy főiskolai kiadványban, Szinte Gábor, Diskay Lenke és Varga Hajdú István társaságában, igényes fametszete (Levétel a keresztről), 1950-ben kényszerből már („hogy legyen mit ennem”) macskát és majmot „csinált”.

Föladta volna? Aligha. Csak egy kissé megtántorodott.

Ahhoz, hogy alkotómódját tekintve igaza legyen – „a metszet elsőbbre a fejben készül el” – a könyvek szerelmese lett. Életformát jellemző magatartásnak is beillik a vallomása: „Olvasás nélkül nem tudok élni.”
S ezért is egész életében munkába, vagyis tanulásba, rajzolásba, művelődésbe ölte mindennapjait. 1954-ben például a Rézkarc Nyomdában dolgozott, ahol rendcsinálás után egy évig üzemvezető is volt.

A kíváncsiság vagy inkább az 1956-os forradalom leverésének a keserűsége vitte ki (disszidált) 1960-ban Angliába, Párizs érintésével Stevenage-be, egy London melletti kisvárosba? Pontosan nem tudhatni. A nyugtalan szellem az ott töltött nyolc év alatt talált rá, miként Molnár Aurélnak elárulta, saját hangjára. Egy rézkarcnyomdában dolgozott, száz év előtti technikával; maguk törték a festéket, és a galvanizálást is saját maguk végezték. Hagyományos angol metszeteket készítettek ausztráliai és új-zélandi exportra. Egy kiállításának, de már akkor jobbára a fametszet bűvöletében élt, sikere is volt. Bár munkáját megbecsülték, mindvégig idegen maradt. Noha ott ragadt rá az angol nyelv, szorgalmas lévén, Shakespeare minden művét szótárral elolvasta, és ajándékként a világlátás mint peregrinus adalék, hazajött.

Igaz, korai, 1948-as grafikái között már akadt remekmű (Madarak), de valójában csak itthon – szerete hangoztatni: cellamagányában – lett azzá, aki: a fametszet mesterévé. Noha az aránylag nagyobb méretű lapoktól sem idegenkedett (Hazafelé – 1976, Lovas szekér – 1974, Bivalyok – é. n. stb.). 1984 után már nem készített ilyen grafikát. „Őrültsége” táplálta a véráramot, mindent megnézni és elolvasni! A japán fametszetektől az aradi vértanúkig, az esztétikai kislexikontól az etruszk terrakottáig, a hazai kastélyoktól Wagnerig és Rahmanyinovig minden az áldott, saját maga csiszolta körtefából készült lapdúcra került. Az idők folyamán akarva-akaratlan a kultúra fennköltjének, alázattal viselt munkás történészének képezte ki magát.
Szakmáját is tudós módjára művelte. Többek közt bizonyítja A lapdúcmetszet (történet és technika) című kiadványhoz készült előszava. „A lapdúcmetszet kemény, szögletes, darabos, primitíven ható nyomatot ad.
Kerüli a térhatást, a fény és árnyék ábrázolását. Legfőbb kifejezőeszközei a vonalak és egy-egy sötétebb folt.” (Városi Könyvtár – Jász Múzeum, Jászberény, 1976) Ha úgy érezte, hogy a meglévő értékhez hozzá kell tennie valamit, bátran lépett. Arató Antal írja a Képes esztétikai kislexikonhoz készült, kilencvenkét darabos Lexikonkép-sorozatról: „Perei a választás során előnyben részesítette a képzőművészeket, írókat, fába metszette a lexikonban [mármint a könyv formában megjelent tárházban – Sz. L.] nem szereplő Dosztojevszkij, Goya, Holbein és Rubens arcvonását is.”

Mindmáig rejtély, hogy ez a különös, karakterében és kontúrjaiban kemény, a földszagú realitást valaminő sosemvolt szépségeszménnyel ötvöző világ miért nem ragadta meg a szakmai ítészeket. Viszont az a pár ember, aki tollat ragadott eme tollpiheként szállongó darabosan nehéz súly megértéséhez, csaknem ódákat zeng Perei műveinek elemzésekor.

Supka Magdolna, a magyar grafika nagyasszonya, számtalan érték fölfedezője többször is elemezte eme fölkavaróan furcsa grafikai világot. Telitalálat, amikor arról beszél, hogy a művész az ember és a világ iránti rokonszenvét „a pásztorfaragványok szűkszavú, tömör formáiba rejti”, vagyis Perei „megszemélyesített ősképeket vetít elénk az ember eredeti valójából, önkéntelenségéből”.

Ugyanitt, pontosabban a Csók István Galéria 1978-as kiállításának katalógusbevezetőjében olvasható: „Ha a művész ma az életérzés ősi és elemi kifejezésére nem irányzatok modorát keresi, s nem is a naivok módján törekszik, hanem náluknál tudatosabb, kiművelt eszközökkel, akkor a művészetek tanult nyelvét önmagának kell átírni az egyszerűség és erő megragadó formáira, éspedig hitelesen, ihletetten – nem színlelt sutasággal.”
S a végkövetkeztetés? „A csontja velejéig természeti ember művészete innen sarjad, s ettől olyan nyitott, mint maga a természet.” Nem véletlen, hogy a korábban már említett Megay László ehhez hasonló véleményre jut: „Amit Perei alkot, az számomra a törzsi művészettel rokon” (A rajzok vén bolondja – Perei Zoltán fametszeteiről, Kortárs, 1987).

Ha így van, márpedig szerintem így van, akkor ez a különös világ mind a klasszikusok, a tömör foltot érzelmi drámaként megjelenítő szegedi-londoni Buday György és a szellősebb líraisággal élő kolozsvári Gy. Szabó Béla, valamint a vonalfinomságot rajzi erővel a kifejezés szolgálatába állító budapesti König Róbert és a klasszikus ideált saját érzelmi ideáljaként közvetítő nyíregyházi Szepessy Béla fametszetarzenáljától jelentősen különbözik.

Görcsösen feszítettebb, durvábban sokkoló. A saját erejét grafikai erőként átörökítő dinamika hatja át.
S még valami: Supka Magdolna már utalt eme rajzi kozmosz egyik fontos jellemzőjére, a groteszkségre. Hadd fejlesszem tovább a megállapítását: a fametsző életműve nem más, mint karcos, groteszk létimádat.

Perei még az arcképeiben is a szokásos, az alany pontos hasonmását visszaadó vonalérzékenység helyett a megjelenítendő alak bensőjének, vagy a benső tartalmaknak, érzelmi toposzoknak vélt „rajzát” közvetíti. Ez a naivhoz és az avantgárdhoz egyként közelítő látásmód sokszor épp a lapok különös, elrajzoltan drámai szerkezete folytán válik egyedivé (Bivalyok –
é. n.; Halász szigonnyal – é. n.; Pisztolypárbaj – 1975).

A „monografikus” album talán legfontosabb adaléka, hogy közzéteszi a Tematikus sorozatok jegyzékét. Az alkotó ez irányú munkássága, hihetetlennek tűnik, belőlük tizennyolcat számlál. Első a Don Quijote (1949), utolsó a Római szobrok és sírtáblák (1990).
A kétszázhárom arcképből álló Zeneszerzők sorozatot a művész, nem egyedüliként, fametszettanulmányként értékeli. Ám a Szobrok és domborművek is száztizenegy, a Kovácsoltvas sorozat kilencvennégy, a Történelmi arckép sorozat kilencvenhét, az Operaház sorozat nyolcvanöt kisgrafikát tartalmaz. Egy nagyobb, kilencven-száz lapból álló sorozat három-négy hónap alatt készült el.

Honnan ez a munkaláz? Nyilván az önkifejezői képesség ébrentartásából. S mindehhez hozzásegíthet az innen-onnan gyarapodó kedélyvilág. „A fa színe, anyagának keménységi foka, rugalmassága, erezete, olykor még bütykei és illata is alkotói kedvre hangolták a művész képzeletét” (Supka Magdolna).

A csodálatos album (Hermész Német–Magyar Kulturális Egyesület, 2022) sohasem készül el, ha a művész mellett évtizedekig álló, őt gyakorta látogató, mappák kiadásaiban segítő barát, a könyvtárigazgató, kisgrafikagyűjtő, szerkesztő Arató Antal nem áll a talpára. Ezt a hatalmas anyagot összegyűjteni és rendszerezni ezer fáradsággal bíró munka volt. Köszönet érte.

 

A szerző irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus