Vincent van Gogh: Önarckép, bekötött füllel, 1889

Paul Gauguin: Golgota, 1896

Paul Gauguin olyan szintetikus „színfóniákat” festett, melyeken a színek és formák teljesen elszakadnak a valóságtól, szuggesztiókat lopnak belénk, zenei mintákat közvetítenek, szisztematikusan használva fel minden vallási és világi motívumot a legkülönfélébb kultúrákból. Csakhogy sajátos esztétikája sajnos nem talált túl sok követőre, így egyre nagyobb nyomorba süllyedt, és egyre gyakrabban festette meg magát a művészet megváltójaként, krisztusi pózban, jelezvén, hogy festészete a művészet oltárán vállalt önkéntes mártíromság. Az utolsó évek Golgotáján a tahiti Paradicsomnak semmi jele: halálra készülő, elgyötört művészt látunk a háttérben lopakodó rembrandti árnyakkal viaskodni, olyan festőt, akinek egyetlen vallása a művészet volt, s akiből valóban lehetett volna sikeres festőművész, amennyiben megtagadja saját művészi hitvallását, és Tahitin olyan realista képeket alkot, amelyek például korai tanulóéveit jellemezték.
Van Goghtól viszont semmi sem állt távolabb, mint egy efféle messianisztikus önarckép, hiszen vallási tárgyú festmények terén szigorú „képalkotási tilalom” jellemezte, ugyanakkor a rituális öncsonkítással végződő arles-i időszak után festett legelső önarcképe bizonyos fokú „vallási-stigmatizációról” árulkodik, mintha magáévá tette volna Gauguin hitvallását, és azt üzenné: e kafkai értelemben vett teljességgel jelentéktelen életet élő Vincent van Gogh nagyon is komolyan veszi saját művészi hivatástudatát.  

Vincent van Gogh: Éjszakai kávézó terasza, este, 1888 

Van Gogh alapvetően „realista” festőművésznek készült – Millet nyomán –, mindig természet után festett, tehát a közhiedelemmel ellentétben nem volt „modern”, és nem különösebben szeretett elszakadni a valóságtól. Ám Gauguin, Toulouse-Lautrec és mások hatására képei egyre komplexebbek és rejtélyesebbek lettek, és mind jobban elszakadtak az úgynevezett valóságtól. Olyannyira, hogy Jared Baxter művészettörténész szerint az Éjjeli kávéház című közismert festmény valójában Leonardo Utolsó vacsorájának modern parafrázisa, akárcsak az általam korábban elemzett 12 napraforgó. A kávéház teraszán nagyjából tucatnyian ülnek, a hófehér pincérben valóban felismerhetjük „Krisztust”, míg az ajtóban álló sötét alak, aki már szinte menni készül, könnyen lehetne Júdás. Működik tehát a Van Gogh-i számmisztika, továbbá kétségtelen, hogy létezett valamiféle „önkéntes képalkotási tilalom” Van Gogh elméjében, ami miatt szinte sohasem festett vallási képet, s amit kódolt formában esetleg képes volt kijátszani. De ha a pincér csakugyan Krisztus, akkor három óránál vajon egy „karácsonyfa” ágait látjuk? (A XIX. században még nem vált tömeges népszokássá karácsonyfát állítani, de már létező jelenség volt.) A kép világraszóló hírnevét mindenesetre sokkal inkább a csillagos égbolt keskeny sávjának köszönheti, s e csillagok földi mását látjuk az ellipszis alakú asztalokban. A kávéház tornácának asztalai tehát metaforák: távoli naprendszerek vagy galaxisok. 

Vincent van Gogh: Csillagos éj, 1889

A fenséges Csillagos éj nem feltétlenül éjszakai tájkép. Véleményem szerint inkább kozmikus drámát jelenít meg: talán egy nap- vagy holdfogyatkozást, és további 11 csillagot az égbolt távolabbi részén, melyek közül jól azonosítható az Esthajnalcsillag és a Göncölszekér. A 12+1 égitest szintén lehet bibliai utalás a 12 tanítványra, a napfogyatkozás pedig talán a tanítványok megfogyatkozását ábrázolja, azt a pillanatot, amikor az eltávozó Júdás holdsarlóként takarja el Krisztust mint Napkorongot. A központi örvénylés egyaránt lehet a tejút és Krisztus halotti leple, míg a templomtorony talán a lándzsa hegye, amely Krisztus szívébe hatol. A képen még legalább két világvallás rejtett szimbólumait lehet felfedezni – az egyiptomi obeliszkekre emlékeztető ciprusfát és az iszlám félholdat – amelyek Gauguin szintetikus képeinek hatását jelzik. A Van Gogh által megfestett delejes áramlás viszont olyan kozmikus flow, amely áthatja az egész univerzumot és minket is képes beszippantani, nem véletlenül lett a világ egyik legismertebb képe. Rejtett áramlások és erőterek csapdájában élünk: gravitációs, mágneses és elektromos erőterek részecskéi bombáznak mindenfelől. Az alábbi kollázsban olyan kozmikus flow-kat rendeltem egymás mellé, amelyek ugyan függetlenek Van Gogh képétől, mégis emlékeztetnek a Csillagos éjre.  

 

Van Gogh: Csillag-kör (Csillagos éj, részlet)

Spirálgalaxis NBC 1300; Hubble-teleszkóp; 2004

Lieber Erzsébet: Körök; elektrográfia; kortárs

Gulyás Judit: Örvénylések; gyapjú; hand-tufting; kortárs

A Nagy Buddha című kép Gauguin egyik kevésbé ismert remekműve. Utolsó éveiben többször felidézte a Van Goghgal töltött arles-i időszakot. A Nagy Buddhán szintén az Utolsó vacsorát látjuk más világvallások szimbólumaival keresztezve. A hatalmas szobor egyaránt mutat buddhista és „primitív” vonásokat. A színek sejtelmesek, puhák és gyönyörűek. A csonka hold itt is a „világhiányhoz” kapcsolódik, hiszen a tanítványok is eggyel kevesebben lettek, miután Júdás eltávozott. Van Gogh és Gauguin kozmikus „világhiányát” leginkább Ady segítségével érthetjük meg: „Milyen csonka ma a Hold, / Az éj milyen sivatag, néma, / Milyen szomoru vagyok én ma, / Milyen csonka ma a Hold. // Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” (Kocsi-út az éjszakában)

 Paul Gauguin: A Nagy Buddha; olaj-vászon, 1899