Fonódó vonalak

Színes, gomolygó, ködszerű formák jelentik a képmező belső, központi részét, amelyek kitűnnek a munkák alapját képező, raszterezett, dörzsölt hatású, pasztelles színű alaplayerekből. Az erőteljesebb vagy halványabb, melegebb vagy hidegebb, örvénylő színes foltok hangsúlyozzák a rajtuk feltűnő, amorf vonalakat és íveket, melyek a képek bensejében teremtenek kapcsolódásokat. A gyakran párba vagy triptichonszerűen hármas egységekbe rendezett festmények önállóan is megállják a helyüket, ám sajátos párbeszédbe lépve, kiegészítik, teljessé teszik egymást. A festményeken megragadott pillanatok a kimozdulás, a szétrebbenés élményeit mutatják, sajátos dinamikus folyamatok közben. A képeken feltűnő alakzatok olyan, a természetben is felelhető organikus formákat mutatnak fel, amelyek akár szabad szemmel látható élőlényeket vagy azok bizonyos részleteit, akár parányi, csak mikroszkóppal érzékelhető egysejtűeket is szimbolizálhatnak.

Eszünkbe juthat a munkák láttán az a hétköznapi jelenség, amikor szemünket becsukva, apró fonalak, vonalkák úszkálnak előttünk. Ezt a tudomány latinul muscae volitantesnek, azaz szó szerint repkedő legyeknek vagy lebegőfoltoknak nevezi. A szem áttetsző üvegtestén feltűnő vonalacskák akkor jönnek létre, amikor a fénytörés miatt sajátos árnyékhibák keletkeznek bennük. A vonalkák, foltok követik a szem mozgását, így azok mindig folyamatukban észlelhetők. Ennek a folyamatosságnak a dinamikája, valamint a transzparencia élménye még inkább hasonlóvá teszi őket a Romvári festményein található alakzatokhoz, amelyek mindig egymás kiegészítésére igyekeznek.

Képépítő, összekapcsolódó motívumok pulzáló tendenciái keltik a szétszabdaltság élményét. A vonalak töredékekre esnek szét, a darabokból felépülő részletek azonban az egység megteremtésének újbóli lehetőségét hangsúlyozzák. Az ezekből kialakuló formák diskurzusba lépnek a művek befogadóival, bevonva őket az alkotás folyamatába, hogy sejtetni engedjék a formákból kialakuló fonódásokat. Így a festményeken feltűnő alakzatok képzeletbeli meghosszabbításai és összeköttetései mindig a nézői interakciók során születnek meg, fenntartva velük a feszültséget és a játékosság élményét. A festmények faktúrák általi rétegzettsége mellett jelen lévő transzparencia láttatni engedi a már említett különféle layereket, rasztereket, amelyek mélységeket, valódi belső világokat nyitnak meg.

A vizualitás adta szabályok egyfajta időbeliséget is feltételeznek, így a különböző dimenziók együtt értelmezhetők, azok szinkronicitásban tűnnek fel. A múltból előtörő, a jelenben, a szemünk előtt kibontakozó alakzatok a jövőben létrejövő csatlakozásoktól lesznek teljessé. A szétáramló, végtelenséget is megjelenítő formákból az emberi dimenziókba való visszatérés mindig humánus gesztusként értelmezhető. A képek örök érvényű, soha nem múló értékeket, élményeket közvetítenek. A megjelenő alakzatokat vonatkoztathatjuk az emberi kapcsolódásokra, interakciókra, melyek azok teljes történéseit is leképezhetik, az első találkozás élményétől az elválásig, majd az újbóli viszontlátásig vagy a végleges búcsúzásig.

Sajátos univerzumot teremtenek a belső képmezőkben megszülető vonalak, pontok és ívek, amelyek között létrejövő viszonyok gyakran arcokat, antropomorf gesztusokat sejtetnek, közelebb hozva a befogadókat a festményekhez. Az erőteljes grafikai, sőt kalligrafikus jegyeket hordozó felületek mégis egyértelműen festészeti hatásúak, amelyeket az absztrakció kifinomult eleganciája jellemez.

Romvári Márton 1975-ben, Budapesten, többgenerációs művészcsaládba született. Az örökké kíváncsi, kísérletező és folyamatosan megújuló művész 2001-ben végzett a budapesti Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Az organikus és geometrikus absztrakt hagyományaiból indulva mind a hazai, mind a nemzetközi festészet eredményeiből építkezik. Folyamatosan keresi a képzőművészet különböző műfajai közötti átjárás lehetőségét, rendre kitekintve a szobrászat és a plaszticitás felé is.

A mostani kiállítás a festészet műfajában maradva mutat be újdonságokat, nemcsak Romvári saját életművében, hanem a kortárs festészet történetében is. A művész néhány évenként festészeti módot és stílust vált, a maga szabályai szerint megalkotva friss szemléletű műveit. Az absztrakt expresszionizmus hagyományát követve a redukciós és expresszív kifejezési módokból, a korábbi sejtszerű formákból jutott el mostani munkáihoz, amelyeken az idomok mellett vonalakat, nyugtalan íveket ábrázol, hogy szétbontsa azokat, és megalkossa a köztük fennálló lehetséges újbóli csatlakozásokat. A festmények olyan kozmikus tereket hoznak létre, amelyek egyszerre értelmezhetők mikroszkopikus egységekként vagy a végtelenséget felmutató távlatokként. A Kahán Art Space-ben kiállított munkáinak harmonikus látványa olyan szenzuális élményt nyújt, amelyet nemcsak saját tapasztalásainkon keresztül vizsgálhatunk, hanem az örök, egyetemes értékek fényében is értelmezhetünk.