Földalatti lélekutak

Végigjárva a tárlat anyagát, ajtókat, ablakokat, lépcsőket és tükröket találunk, melyeket az alkotó mélyen, első pillantásra szinte láthatatlan módon rejtett el szobraiban, reliefjeiben és installációiban. Általuk olyan helyekre juthatunk el, amelyek három különböző, mégis szorosan összefüggő irányba; lefelé, felfelé vagy befelé vezetnek. A szobrokban megbújó, apró lépcsőkön virtuálisan kétféle irány közül választhatunk, miközben tudjuk, hogy a legfontosabb mindig a lélek legbensőbb magja, azaz a befelé vezető út, mely azonban soha nem adja könnyen magát.

Hardi Ágnes expresszív, üres tereket, minimalista módon bemutatott helyeket alkot; az épített tér emocionális kivetüléseit érhetjük tetten szobraiban, kisplasztikáiban, amelyeket főként fémekből, betonból hoz létre. Az Underground kiállítás munkáiban színes, mozaikszerű, homorú felületeket láttat, melyek mindig kissé futurisztikus, elképzelt terekre emlékeztetnek. Ábrázolt helyszínei legtöbb esetben ember nélküli, kiüresedett metrómegállók ívelt falait, jellegzetes tereit idézik, ezzel a tárlat címét is magyarázva.

Az underground kifejezés sokféleképen értelmezhető, hiszen utal a földalatti angol nyelvű megfelelőjére, de átvitt értelemben a kevesek által ismerhető vagy hozzáférhető művészeti irányzatokra – zenekarokra, színházra, filmekre vagy irodalmi művekre – is vonatkoztatható. A cím ezt a fajta kettősséget is hordozza, hiszen az apró lépcsők, tükrök és átjárók felfedezése csak azok kiváltsága, akik közel mennek a munkákhoz, akik megnyitják lelküket a befogadás gesztusa előtt.

Távolról talán fel sem fedezhető, hogy a lépcsők mögött, illetve a szobrok szélein apró tükröket találunk. Bizonyára emiatt is installálták a munkákat a szemmagasság felé, hogy a látogatóknak meg kelljen küzdeniük a teljes, lelkiséget is nyújtó élményért.

A minimalista plasztikák mérete és elhelyezése a magányos terekben egyedül vándorló voyager élményét nyújtja a befogadónak is, mivel a kiállítótér és a szobrok rendkívüli intimitása szinte csak ezt a fajta felfedezési és megismerési módot teszi lehetővé. A tükör Szent Pál óta fontos szimbólum, amelyen keresztül a világ, ha homályosan is, de valamiként megismerhető.

Ez a fajta önismeret, a végtelen lélek szimbóluma, mely egyben a lét különféle dimenzióiban átjáróként is szolgál, de rajta keresztül akár idősíkok közötti ugrások is lehetségesek. Némely szoborban a végtelenség élményét is átélhetjük az egymásban tükröződő felületek látványán keresztül. A tükör a képzőművészetben is gyakran használt, fontos motívum, elég, ha Jan van Eyck Arnolfini házaspár vagy Velázquez Les Meninas című festményére gondolunk, ahol mindkét esetben kulcsjelentőségű a tükröződő felületek megfestése, ábrázolása, melyen keresztül akár még az alkotó művész is feltűnhet. Az a kevés kiválasztott tehát, aki Hardi Ágnes kiüresedett művein keresztül megpillanthatja saját arcát vagy kezét a művekben, olyan helyekre juthat el, ahol mindig önmagával, saját lényének benső kiszolgáltatottságával, félelmeivel és magányával kell szembesülnie.

Valamennyi kiállított mű egyetlen installációként értelmezhető, ahol a falon vagy a földön helyet kapott szobrok és reliefek mindig újabb kiterjedéseket nyitnak meg. A mozaikokban, különböző fémes felületek lépcsői és nyílásai, úgy tűnik, nem vezetnek sehová. Mégis ezek képesek a Marc Augé-féle, úgynevezett „nem-helyekre” juttatni bennünket. A francia antropológus 1992-ben megjelent, Nem-helyek című nagy hatású munkájában – mely 2012-ben magyar nyelven a Műcsarnok gondozásában is napvilágot látott – definiálta először kulcsfogalmát. Az úgynevezett szürmodernitás korában, azaz jelen világunkban, az idő, a tér, valamint az ego mértéknélküliségével új típusú, átmeneti terek jöttek létre, amelyek nem felelnek meg a korábbi korok hagyományos antropológiai terei kritériumának.

Az úgynevezett nem-helyeken nem érezzük otthonosan magunkat, rajtuk csak áthaladunk, mint az aluljárókon vagy a metrómegállókon. A lélek nélküli, kiüresedett terekben soha nem lehetséges az önmagunkkal való igazi szembesülés. Hardi terei látszólag ehhez hasonló átmeneti terekként értelmezhetők, mivel éppen a „nem-helyek” érzetét keltik. Ám mégis a művészet expresszivitása által azok valós terekké válnak, hiszen a szobrokban identitásunk, létünk megértésének fontos belső helyszíneire lelhetünk. Mindezt a már említett tükrök és a mikrovilágokban megélt intimitás élménye erősíti.

 

Olyan különös világokba vezetnek bennünket Hardi Ágnes művei, ahol a külső és a belső, a felszín és a lélek elválik egymástól, noha azok értelmezhetetlenek egymás nélkül. Mindkettőre szükségünk van, így lesznek a szobrok és reliefek a terek, idők és dimenziók között a lélek valódi átjáróivá.