Pataki Tibornak – akinek már a neve is a csermelyt idézi – meghatározó gyermek- és fiatalkori élménye a víz. A Balaton partján töltött emlékezetes nyarak fontos tapasztalata a víz keltette hullámokban és annak tükröződéseiben való merengés, amelyet kedvenc kamaszkori hobbija, a dunai evezések tapasztalata erősített.

 

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és Isten lelke lebegett a vizek fölött – szól a Teremtéstörténet kezdő mondata, melynek egyik értelmezése feltételezi, hogy a víz már a teremtés kezdete előtt is létezett. Összecseng ez az evolúció elméletével, hiszen tudjuk, hogy valamennyi élő, sőt élettelen dolog létrejöttéhez (köveket, más természeti képződményeket értve rajta) is vízre van szükség. Bolygónk, sőt testünk hetven százaléka víz, nélküle pusztán néhány napig élhetünk.  A víz a négy őselem egyikeként legfontosabb archetípusunk, mely egyszerre saját valójában és szimbolikusan is az élet forrása. A víz végig­kíséri az emberi élet valamennyi állomását, a biztonságot jelentő magzatvíztől, a mindennapi mosakodáson és a szakrális bemerítésen át a halált követő rituális mosdatásig. Ezek a gesztusok összekötik egymással a szentet és a profánt, az életet és halált. A bibliai özönvíz egyszerre törli el a bűnt a földről, hogy a régi helyett újat teremtsen.

 

Megannyi hiedelem és népszokás is kötődik a vízhez.  A görög kultúrában az alvilág kapujában két folyó fogadja az átkelőt, a Léthé és a Mnémoszüné, amelyek egyike a felejtés, másik az emlékezés forrása. A vízről mint az emlékezés közegéről és annak információhordozó szerepéről eszünkbe juthat a tudósok és művészek által is kedvelt, A víz emlékezetének tézise, melyet Ladik Katalin verseiben fejt ki. Carl Gustav Jung a tudattala­nnal azo­nosí­totta a vizet. Talán ez a fajta megközelítés áll legközelebb Pataki munkáihoz, melyek valamiféle őstudásról, kollektív ismeretanyagról adnak hírt a vízi világ képeivel. A békés vízfelszíntől a viharos hányódásig a víznek minden formája felfedezhető a munkákban. A látható vízfelszínekhez kötődő színek és hullámmozgások mögött mindig felsejlik valami a víz hordozta tudásból.

 

A most látható, kisebb és nagyobb méretű, akrillal vagy olajjal, vászonra vagy papírra festett munkáiban különféle vízfelületeket és annak reflexióit transzformálja át. Színtiszta festészettel alkotott vásznainak installálási módja is segíti az értelmezést, ezzel is érzékelteti a víz mozgását; a felfeszített, lebegtetett vagy keretezett vásznak vagy papírok a különböző felszínek simaságát vagy annak lebegő mozgását érzékeltetik, erősítve velük a víz dinamikájának élményét. Természetelvű festményei közül van, amelyik konkrétabban jeleníti meg a vizet, van, amelyik ennél jóval absztraháltabban, átírtabban érzékelteti annak lendületes jelenségeit. A geometrikusan láttatott hullámmozgásokat imitáló fénytörések sajátos rendje tűnik fel a képeken, melyek a vízfelszínnel tipikusan azonosítható, kékes-zöldes-sárgás-barnás tónusokat mutatnak, rétegződéseik és a rajtuk megcsillanó fényjátékok pedig mindig különleges hatásokat indukálnak.

 

Kérdés, miért látjuk a természetben (és most a vásznakon is) a színtelen víz tömegét ilyen sokféle árnyalatban és tónusban. Mivel a különböző hullámhosszú fénynyalábok egy részét, különösen a hosszabb, tehát a vörös és narancs fényeket a vízfelszín elnyeli, ezért kékesnek érzékeljük azt. A nagyobb felületű, mélyebb vizek sötétebb kékek, míg a kisebb tavak, gyorsabb vízhozamú patakok, folyók a medertől és az időjárástól, tehát a fényelnyelési képességtől függően sárgásabb, barnásabb tónusúak lehetnek. A vízfelszín és a víztömeg színeinek érzékelése tehát erre a természettudományos tényre vezethető vissza, mégis a festményeken mindezt már az alkotó szubjektumán átlényegített, jelentésekkel gazdagított eredményeként vízionáljuk.  A művész komoly kutatásokat és kísérleteket végzett a színtan területén, amelyek eredményét vizes munkáiba kitűnően építette be. Johannes Itten Színtanának továbbfejlesztésével és a színek dominanciájának vizsgálatával fejlesztette ki egyedi színábrázolásait. Vásznakon és papírokon kísérletezte ki a sajátos színátmeneteit, hogy megjelenítse velük a fénytöréseket. Az egyes képeken belül tapasztalható formák és ritmikus ismétlődések a felszíneken végigfutó fénytörések leképeződéseivé válnak, így ezek olyan alapélményekhez képesek elvezetni, amelyek bennünket, embereket a legfontosabb elemhez kötnek.

 

Az a tudás, amelyet a művész hozzáférhetővé tesz munkái által, hasonlatossá válik ahhoz az ismeretanyaghoz, amelyet másik nagy témájával, könyvmunkáival közvetít számunkra. Vizes képeivel, miként sorskönyveivel, könyvinstallációival az emberiség hordozta tudást hozza közelebb. A földtörténeti korok gyűrt sziklarétegződéseit idéző könyvlapjai mintha most látható vizes munkáiban megismétlődnének, bennük ugyanazokat a fodrozódásokat fedezhetjük fel. A művész szerint a könyv története az emberiség története, s ugyanez igaz a víz történetére is, hiszen a földfelszínen jelen lévő víz mennyisége az idők kezdete óta állandó. Azóta hordozza információit és tudását a Kék bolygóról (amelyet a víz miatt nevezünk kéknek) és az emberiségről, miként a civilizált világban a könyv, hogy Pataki Tibor munkái által a kiállítótérben most mi is részesüljünk belőle.

 

Pataki Tibor Vízvilág című kiállítása az Újlipótvárosi Klub-Galériában (1136 Budapest, Tátra utca 20/b) 2024. március 8-ig tekinthető meg.