Esztétikai hipertárgyak: a Nap

 

A Nap az emberi civilizáció legősibb szimbóluma, a földi életet tápláló kozmikus és kiapadhatatlan erőforrás. Jelentőségével minden emberi kultúra kezdettől fogva tisztában volt. Az egyiptomi művészetben a Nap az élet születésének és folytonosságának szimbóluma. A gízai piramisok meredek ívei vélhetően a napsugár íveit utánozzák, ahogyan a fáraók fejdíszén is felfedezhetjük ezt a lépcsőzetesen, fentről lefelé ereszkedő motívumot. Tutanhamon halotti maszkján – amely Nicholas Reeves brit régész szerint eredetileg a fiatal fáraó anyjának, Nefertitinek készült, ezért vannak kilyukasztva a fülcimpái – ezek az aranyból készült „lépcsők” türkizkék „lépcsőfokokkal” váltakoznak. Az egyiptomi és a közép-amerikai kultúrákban a Nap-szimbólum anyagi és spirituális értelemben is az aranyhoz kapcsolódott. Művészi telitalálat ez, hiszen a Földön rendelkezésre álló véges mennyiségű aranykészlet kozmikus eredetű: csillagok méhében fejlődött ki. A gízai piramisok és Tutanhamon halotti maszkja olyan közismertek és művészi hatásuk olyan erős, hogy egyaránt jogot formálhatnak az esztétikai hiperségre.

 

Ehnaton fáraó központosító reformjai révén a Nap rövid időre az egyetlen istenség (Aton) rangjára emelkedett, ám ez kérész életű királyság volt. A tőle származó sztélén (1. kép) a napsugaraknak aprócska „kezei” vannak, amelyek éppen „életjeleket” adnak egy újszülöttnek. Platón filozófiája szerint a Nap a Legfőbb Jó szakrális szimbóluma is, hiszen látásunkat a Napnak köszönhetjük, miközben közvetlenül nem tudunk belenézni a Napba, csak úgy, ha egy spirituális vezető segítségével kiszabadulunk az anyag árnyakat rejtő börtönéből, és elindulunk e Legfőbb Jó irányába a Tudás szintjeit jelző, felfelé vezető lépcsőfokokon, miközben szemünk egyre jobban hozzászokik a fényességhez. Platón idealista filozófiája sokat merít az egyiptomi mitológiából, a keresztény kultúra pedig Platón műveiből: a napfény útja így töretlenül haladva ragyogja be az európai esztétikát. A keresztény vallásban a napkorong ismét „csupán” a Teremtés részeként jelenik meg, mint Jehova egyik legfőbb alkotása. Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetén – ezen a monumentális esztétikai hiperobjektumon – egyforma jelentőséggel ábrázolja a Genezist és az újplatonizmust.

 

Vincent van Gogh nem csupán napraforgókat festett kiválóan, de a Napot magát és a többi csillagot is számos alkalommal megfestette. A Csillagos éj című képén kozmikus drámát látunk: talán egy napfogyatkozást, és további 11 csillagot az égbolt távolabbi részén, melyek közül jól azonosítható az Esthajnalcsillag és a Göncölszekér. E kozmikus dráma árnyékában a földi házikók olyan szerényen húzódnak meg, hogy szinte teljesen jelentéktelennek és kiszolgáltatottnak tűnnek. Bár Van Gogh mélyen hívő emberként élt, a képei mégis brutális emberi és kozmikus tragédiákat ábrázolnak, csak elvétve jelenik meg művészetében Krisztus és az isteni Gondviselés. Ám a 12+1 égitest – mint a „12 napraforgó” – talán bibliai utalás a 12 tanítványra, a napfogyatkozás a tanítványok megfogyatkozását ábrázolhatja, amikor Júdás holdsarlóként takarja el Krisztust, a napkorongot. A központi örvénylés egyaránt lehet a Tejút és Krisztus halotti leple, míg a templomtorony a lándzsa hegye, amely Krisztus oldalába hatol. Mindenesetre a festő ezen a közismert képén nagyon közel került a Morton-féle fizikai hipertárgyakhoz is, olyan sötét kozmológiát alkotva, ahol a csillagok csakugyan „elementáris hatással” vannak az emberi környezetre.