A galéria egyik alapítójával, Tomas Opitzcal beszélgettünk a kezdetekről, a célokról, a szemléletmódról, a fotográfiai kiállítások fogadtatásáról, a valódi érték és a tömegcikk közötti különbségről és legújabb kiállításaikról. Interjú Tomas Opitzcal.
Hogyan és milyen indíttatásból alakult meg a TOBE Gallery?
Venezuelában születtem, és ott is szereztem építészmérnöki diplomát. Az évek során a szenvedélyemmé vált a fotográfia. A társam és egyben kedvesem, Puskás Bea érdeklődése – bár eredetileg geológusként diplomázott – a művészetek felé fordult, ezért beiratkozott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kultúramenedzsment szakára. Az ismerőseink 2013 októberében egy kis üzlethelyiséget ajánlottak nekünk, amely tökéletes volt kezdésnek és tapasztalatgyűjtésnek.
Azért indítottuk el a galériánkat, mert hiányoltuk a kortárs fotóművészetet a galériás közegből és a kultúrafogyasztásból. Eleinte főleg az én munkáimat mutattuk be, majd szép lassan összeállt a galéria portfóliója és az arculata.
Mivel Venezuelában rengeteg szakmai kapcsolatra tettem szert, azt a koncepciót találtuk ki, hogy új arculatot, új hullámot hoznék be dél-amerikai látásmóddal, ami új színt jelent Budapesten. Erre építettük fel az arculatunkat.
Művészeink elsősorban Mexikóból, Argentínából, Brazíliából, Spanyolországból és Venezuelából származnak, de természetesen a kiváló magyar fotográfusoknak is teret biztosítunk. Az utóbbi két és fél évben főleg fiatal, frissen végzett fotográfusokkal működünk együtt, akikben igen nagy potenciált látunk. Ők azok, akik nemcsak itthon, hanem külföldön is sikeressé válhatnak.
Miben különbözik a dél-amerikai fotográfusok szemléletmódja magyar társaikétól?
A dél-amerikai társadalmak minden téren színesebbek és vegyesebbek. Így az ő fotóművészeik is általában nyitottabbak, többet utaznak, érdeklődőbbek, ami meghatározza a látásmódjukat, és meglátszik a munkájukon is.
Bizonyos külföldi fotográfusokban azt is felfedezzük, hogy erősebben kötődnek a helyi történetekhez vagy dolgokhoz, mégis képesek azokat olyan formában bemutatni, hogy univerzálisabb olvasatuk legyen. Ezt kicsit hiányoljuk a magyar művészeknél, ezért is vonjuk be a latin-amerikai fotográfusokat, mert úgy érezzük, hogy munkáik a világ bármely pontján élő embereket meg tudják szólítani.
Eddig ötvenhat kiállítást tartottak a galériában. Milyen a fogadtatása Magyarországon a fotográfiai kiállításoknak?
Az embereket egyre jobban érdekli a fotográfia, sokan jönnek el a kiállításokra. Viszont mi kereskedelmi galéria vagyunk, tehát abból szeretnénk megélni, hogy el is adjuk a képeket. Itt kezdődik a probléma! Külföldön más szemléletmód uralkodik, itthon viszont még mindig az él a legtöbb ember fejében, hogy egy fotót akár ő is meg tud csinálni. Sajnos sok gyűjtőt pedig az tart vissza, hogy a fotográfia sokszorosítható, ezért nem teljesen egyedi tárgyat visz haza. Külföldön már nem így gondolkoznak, évek óta léteznek fotográfiai vásárok, ahol az emberek örömmel vásárolnak.
Visszatérve a kérdésre; nagyon jó a fogadtatás, sokan jönnek, de kevesen kérdezik meg, vajon megvásárolhatják-e a kiállított képek valamelyikét. Ez nem a közönség hibája. Sokakban még nem tudatosult, hogy egy galériának, amellett, hogy támogatja a művészt, és együtt dolgozik vele, az is a szerepe, hogy értékesítsen.
Ezen dolgozunk, ezért is próbáljuk népszerűsíteni a fotográfiát, hogy minél közelebb kerüljön az emberekhez és bemutassuk sokszínűségét, hiszen nemcsak természet- vagy sajtófotográfia létezik. Az alkalmazott fotográfia és művészi fotográfia két különböző út. Nyilván ugyanazzal az eszközzel készülnek, de a művészi fotográfiának nagyon más a mondanivalója és az üzenete.
Hogyan lehet megváltoztatni az általánosan uralkodó szemléletet, és megismertetni az emberekkel, hogy a fotográfia igenis egyedi művészeti ág, amelynek az alkotásait érdemes megvenni?
Sok munkával. Például olyan tárlatvezetéseket tartunk, amelyeken a művészek is jelen vannak. A közönség közvetlenebbül kapcsolódik a kiállított anyaghoz, ha a művész maga mondja el fotográfiái történetét. Igyekszünk minél több sajtómegjelenést szervezni a tárlatoknak, amelyekkel eljuttatjuk az emberekhez a kiállítások szellemi értékét.
Ezen kívül részt veszünk kortárs művészeti vásárokon, valamint csoportos kiállításokat is szervezünk más művészeti ágak alkotásaival. Ezekre azért van szükség, hogy megerősítsük és bemutassuk, hogy egy fotográfiának helye van, mert élni tud egy olaj-vászon kép, egy üvegszobor vagy egy grafika mellett. Itthon főleg edukatív munkát végzünk, mellyel igyekszünk elérni, hogy a nézők olyannyira megszeressék a fotográfiát, hogy haza is akarják vinni a számukra kedves darabokat.
Igen is, meg nem is. Én nem szeretném ugyanazt nézni egy orvosi rendelőben, mint amit otthon is látok. A kék-sárga színű áruházak mellett vannak olyan galériák, ahol szintén sorozatgyártás folyik, ráadásul sok pénzt is elkérnek értük. Egy képből akár százötven példányt is gyártanak, és több száz ezer forintos áron kínálják őket. Ezáltal ezek is tömegcikké válnak, sokszor csupán dekoratív célt szolgálnak.
A TOBE Gallery viszont valódi értéket jelentő, egyedi alkotásokat mutat be. Nagyon fontos a kép tartalma, mondanivalója, ezért sokszor inkább sorozatokban gondolkodunk, vagy sorozatokat mutatunk be, amelyekben a képek közötti kapcsolódási pontok és az alkotói folyamat is nyomon követhető. Bizonyára sokan a könnyű utat választják, és letöltenek egy-egy képet az internetről. Viszont az a kép nem teremt és nem tartalmaz értéket.
Minden nehézség ellenére igyekeztünk talpon maradni. Nem tartottunk online kiállításokat és aukciókat, mert úgy gondoljuk, hogy a művészetet élőben kell látni és fogyasztani. Egy monitor előtt ülve korántsem kapjuk meg azt az élményt, amelyet személyesen lehet átélni.
Milyen kiállításokkal várják a közeljövőben a fotográfiát kedvelő közönséget?
Mióta újra kinyitottunk, sokan eljöttek, és örülnek, hogy élőben láthatják Bede Kincső Három színt ismerek a világon című kiállítását. A művész diplomamunkája reflexió a Ceaușescu-korszak Romániájára. Ez a kiállítás május 15-ig tekinthető meg, tíz nappal később pedig a magyar származású Anthony Marchetti Paul című tárlatát nyitjuk meg. Eredetileg a sosem látott nagyapa alakját akarta megidézni képeivel, időközben azonban ez új jelentésréteggel gazdagodott: a hiányt próbálta a fényképezés segítségével betölteni – Pault fiktív alakként maga teremti meg újra, saját narratívái szerint.
