A művészet örök, be nem teljesülő kísérlet az ember önmagán túlmutató lényének megragadására. Örök kísérlet; levelek hullonganak alá, rátapadnak a növendékek fehér, hol már zöldre színeződött, a szobortemetőben rendezetlenül, mégis – talán éppen ezért a rendezetlenség miatt – szívszorító némaságukban megragadó emberkísérleteire.

Jönnek a szobrásznemzedékek a hatodik kerületnek ebbe a kerítésein túláradó ihletkertjébe

– prózai módon a Képzőművészeti Egyetem szobrászképzésének helyszínére –, hogy majd ők megmutatják az embert. Gyönyörű, örök kísérlet kertje.

1921 óta tartozik az őspark – a területén lévő épületekkel együtt – a mai Magyar Képzőművészeti Egyetemhez. A ránézésre négyzet alaprajzú kertet-parkot négy utca határolja: a Bajza, a Szondi, a Munkácsy Mihály és a Kmety György utca. A magyar történeti és szellemi múlt öleli körül ezekkel a nevekkel a vésővel, fúróval, kalapáccsal, bronzöntéssel folyamatosan önkifejezést kereső ifjúi művészi akaratot.

Bronzöntés (Fotó: Szalai Dániel)

 

Fontos dátumként szerepel a kert történetében az 1882-es évszám. Addig – mint egyes leírásokban olvasható – elvadult eperfaliget ágait lengette a szél ezen a helyen. De vessük tekintetünket még korábbi időkbe. A Rákos-patak menti homoktalaj megkötésére alkalmasnak bizonyult (az akác mellett) az eperfa, azzal az előnnyel, hogy levelei a selyemhernyólárvák táplálékául szolgáltak. A Valero család ugyanis 1776-ban selyemgyárat alapított a közelben, amely majd csak 1851-ben szűnik meg, és ölti a kert a következő évtizedek során az „elvadult eperfaliget” képét.

A fák… Kő Pál, a mindenki által Lujosként szeretett és tisztelt szobrászművész 1978-tól évtizedeken át volt az egyetem (korábban a többi művészeti felsőoktatási intézményhez hasonlóan főiskola) tanára. Műtermében a betérő vendéget mindig várta jóféle hevesi kolbászfalat és rá kívánkozó kortynyi ital. Lujos vendég- és életszerető lénye messziről harsogott. Nyakán körbevetett sál, széles karimájú kalap, ovációval elegyes öröm minden találkozáskor, ha a legutóbbi óta akár csak egyetlen nap telt is el. S aligha múlt el alkalom, hogy – legyen bár akármilyen évszak – föl ne tekintsen a fákra:

„Nézd, a világ legtökéletesebb szobrai. Ilyet ember nem tud alkotni.” A teremtő képzelet és a világ teremtettsége így ölelkezett nála harmóniává.

Az elvadultságában is szépséges kert, amely mai, négy utca által korlátozott méreteit jóval túlhaladta egykoron, kiterjedt a szomszédos utcákra is, az 1880-as évektől új arculatot öltött. A Sugárút (ma Andrássy út) és a Hősök tere kiépülése, a városfejlődés természetes igénye kihatott az Epreskertre is. Műteremházak épültek a környéken, Zala György itt faragta ki Schickedanz Albert segítségével a Hősök tere nemzeti panteonjának szoboralakjait. Schickedanz elsősorban építészként tette ismertté a nevét, a Millenniumi emlékmű, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok az ő tervei alapján épült meg.

Epreskertet az állam átadta a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde számára az 1880-as évektől, ahol akadémiai oktatást biztosító műteremházak létesültek. Ma már kívül esik a szorosan vett Epreskert területén az a barna tónusú villa, amelynek oldalán az érdeklődő, ha akad még ilyen érdeklődő a „múltat végképp elsöpörni” akár marxista, akár liberális ideológiai vasalógőzölgésében, azt olvashatja:

vejével, Feszty Árpáddal és nevelt leányával néhány évig itt élt Jókai Mór.

Az 1880-as évektől kezdve néhány év alatt egymás után épültek a műteremházak. A szobrászok mellett – Zala György, Szécsi Antal, Donáth Gyula – festők telepedtek meg, Aggházy Gyula, Pállik Béla, Konek Ida, Feszty Árpád. Mára csak Pállik Béla és Feszty Árpád műteremháza áll – írja Révész Emese minden részletre kiterjedő nagy tanulmányában.

A Lotz Károly műteremház

 

Sétálok a park-kertben, egyszer csak mintha lódobogást hallanék. Önkéntelenül hátratekintek, senki. A megelevenedő emlékezés játékosan kacérkodik velem. A legendákkal övezett nagyszerű mester, Strobl Alajos alakja tűnik fel. Szerette a historikus díszleteket, ízlését követte a ma is álló, a szobrásznövendékeknek kiállítótérként szolgáló Parthenón-fríz Terem.

Strobl Alajos lovon érkezik, megfújja a kürtjét,

s így lépdel be tanítványai közé. Egy alkalommal – mint mesélik – a szobrásztanoncok paddal torlaszolták el a bejáratot, ezzel akarván megállásra késztetni a mestert. Mire ő dacos-hetykén átugratott az akadályon.

Odaképzelem az ifjú Marton Lászlót. Egy alkalommal említettem neki: „Laci, te kívülről olyan vagy, mint egy gesztenyeburok.” Pedig aki közelebbről ismerte, a szeretetre méltó zsenit látta. Amikor a főiskolára került, már régen megalkotta Pásztorfiú című szobrát, egy tizenhat éves gyerektől csodaszámba menő letisztultsággal. A főiskolai évek nyilván hozzájárultak a későbbi gondolati tisztázáshoz: „Az igazán jó szobor azt fejezi ki a világból, amit más módon nem, csak általa lehet elmondani.”

Művészi szabadság és művészi erkölcs – mintha ezt üzenné a mai hallgatóknak,

megtoldva azzal az általa is a régiektől örökölt szentenciával: az esztétikum első és legfontosabb sajátossága a tisztesség.

Más módon nem lehet elmondani

 

Odébb Somogyi József Rőzsehordó nő című, Rudnay Gyula síremlékére szánt szobra. Amikor Somogyi mesterről esik szó, senki nem hagyja el a tisztesség említését. Nemzedékek szelleme lebeg. Somogyi József tanára Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt, aki mestere, Strobl Alajos tiszteletére vette fel a nevét, Kő Pál mestere pedig Somogyi József volt 1963 és 1968 között – emlékeztet Révész Emese. Az egymás kezét fogó mesternemzedékek egész évszázadot ölelnek fel. Somogyi Józsefről mesélik, amikor valaki lovat ábrázoló szobrával kapcsolatban anatómiai ellenvetést tett, a mester, otthonról hozott tájszólással ekként válaszolt: „De hiszen ez nem lú, hanem szobor.”

A mogorva történelmi időkben is

egyfajta menedékhelynek számított az Epreskert. A szellemet ott nem kötötte (annyira) gúzsba a kerítésen kívüli világ.

A reneszánsz márványtisztaságát nyújtják egy másik egykori növendéknek, Melocco Miklósnak a szobrai. Mintha most is ott sétálna mélyen ülő szemével, okos tekintetével, fiatalos hevületével és a diktatúra áldozatául esett édesapja kihallgatási jegyzőkönyvében olvasott mondattal

az egész korszakot jellemzi: „Művelt, tehát veszélyes.”

Azt már én gondolom hozzá, a műveltség a hatalom szempontjából minden korban kellemetlen tényező. Aki valóban művelt, az őrzi autonóm és szuverén személyiségét. Nem lehet bármilyen sekélyes morális célra fölhasználni.

Szobortemető

 

Nemrégiben a szoborlomtárból előkerült egy Sztálin-fej, s azt olvasom, nemigen tudják, mit kezdjenek vele. Kultúrember nem tör szobrokat. Szállítsák el a levitézlett világ alkotásait gyűjtő szoborparkba, s az értő elme azt lássa benne, amit Radnóti így fogalmazott: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, – / hordozd szivedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen.”

A kert közepén kálvária emelkedik. A Mayerhoffer András által 1744–1749 között gyönyörű barokk stílusban készített építmény valaha a róla elnevetett Kálvária téren állt, mígnem a tizenkilencedik század végén a városrendezés áldozatául esett volna, ha Strobl Alajos növendékeivel kövenként át nem hordja mostani helyére. A három kereszt és a stációk azonban hiányoznak. Csak remélni lehet, hogy egyszer valamely növendék – vagy akár végzett művész – indíttatást érez a kálvária szakrális helyreállítására.

Elképzelem, amint az 1970-es évek második felében Törley Mária, a maga bájos dinamizmusával tekint mesterére, Somogyi Józsefre. „Figurális szobrász vagyok – vallja Mária. – Mondják: erőm az expresszivitásomban rejlik. Elementáris indulattal, gyorsan dolgozom. Az élet teljessége, ezen belül az ember érdekel a legjobban. A hős, a szent, az esendő, a bűnös, a hétköznapi, a szenvedő, a magányos és a boldog ember. Kutatom, mi benne a jó és a rossz. Miért lett olyan, amilyen?”

A szobor végül is az érzelmekben keresi a formáját, s ölt testet az ujjak segítségével. „Kényes egyensúly: a hittel telített érzelmek nem csordulhatnak túl, mert édeskéssé válik a szobor, de nem is szabad visszaszorítani őket, mert akkor az alkotás szárazzá válik, hiányzik belőle a mindenség vonzása.”

Újabb ismerős arcot látok közeledni az emlékezés segítségével. Zsin Judit az 1980-as évek művésznemzedékének tagja. Zsin Judit békéje – így jellemezte művészetét Kő Pál. S valóban:

kisplasztikái a megtalált – de mindenképpen remélt – békességet, harmóniát közvetítik,

akár a Csónakosok, a Gyíkleső vagy a Május. A gipszbe formálásig készült el az 1956-nak emléket állító, a földből keresztek formájában éledő életnek, a hitnek és a reménynek a műve. Szívesen látnánk ezt köztérivé nagyítva a Néprajzi Múzeum mellett.

Végre védetté nyilvánították

 

A szobrászok úgy látják az embert, mint mások nemigen, sétálok tovább. Gimnazista lehettem, nyári szünetben hozzácsapódtam a képzőművészeti szakközépiskolások csoportjához, tanáruk, Borbás Tibor szobrász elfogadott, azután az egyik este rám nézett: „Olyan vagy, mint a jéghegy, kifelé alig látszik belőled valami.”

Epreskertet 2016-ban – végre – műemléki szempontból védetté nyilvánították. A látogatónak feltűnik a Benczúr Gyula műterem külső falán a hatalmas Mátyás-dombormű. Strobl Alajosnak a magyar reneszánsz iránti hódolata hozatta ide a bautzeni, 1470-es években készült Hunyadi Mátyás-dombormű másolatát. Úgy mondják,

három alkalommal is elkocsiztatták Mátyás fejét német földről Budára, hogy a készülő portrét összevessék az eredeti királyi vonásokkal.

Ezért ezt tartják a leginkább élethű Mátyás-ábrázolásnak. De idekerült a Mátyás-templom átépítésekor az egyik kapuzat, odébb a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra látható.

A távolabbi műhelyekből hallik a véső, a fúró, a kalapács hangja, és a levegő mintha most is telítve lenne a művészi kifejezés gyönyörű akarásával. Hány fiatal lép be ide, azzal a vággyal, hogy ő majd megalkotja, amit előtte még senki. És ez így szép. Epreskert – szépségek és várakozások kertje.