Ahhoz, hogy egy műalkotás képes legyen színre vinni a nonhumán fordulat megannyi árnyalatát, egyszerre kell a hibridtermészet-kulturális viszonyokat megjelenítenie, miközben egyúttal felmutatja a transzhumanizmus technológiai utópizmusát, a kritikai poszthumanizmus dekonstruktív, posztmodern attitűdjét, valamint a spekulatív poszthumanizmus szertelen sokszínűségét.
Szöllősi Géza több darabból álló KITIN projektje a kortárs nonhumán vagy hibrid esztétika olyan, figyelemre méltó alkotása, amelynek felszínébe egymásnak látszólag ellentmondó narratívák vésődtek be. A szuperhőskarakterekre és játékos szörnyekre emlékeztető, bogarak páncéljaiból készült figurák egyszerre vannak a lebomlás és valamilyen hibridizált felépülés fázisában úgy, hogy látszólag nem elkülöníthető a két folyamat egymástól. Szöllősi élettelen, önmagukban is esztétikus bogarak páncéljaiból különös kollázstechnikáján keresztül egy új, hibrid narratívát hoz létre, amelyben keresztezik egymást élő és halott, valós és fantasztikus elemek. Az élő anyag aprólékos és pontos, műgyantával tartósított és preparált darabjai új elrendeződéseket és alakzatokat hoznak létre egy természetkulturális átmeneti zónán belül.
A linearitás és az egyértelmű temporális egymásutániság helyett az anyag rizomatikus burjánzásban van, amely során az építkezés és az összeadódás fázisát a szétesés és a káosz állapota követheti. A KITIN projekt darabjain végbemenő ellentétes technomediális folyamatok kapcsán eszünkbe juthat Catherine Malabou „destruktív plaszticitás” fogalma. Malabou szerint a plaszticitás egy olyan átalakulás, amely a forma „felrobbanásán” keresztül felszabadítja az alteritás általi elárasztódást, telítődést. A destruktív plaszticitás pedig olyan másság, amely feloldja, felszámolja a másikat, amelyből teljesen hiányzik minden transzcendencia vagy túllépés, azaz jóvátehetetlen hasadásnak, törésnek tekinthető.
A felszín alatt ott rejlik a végtelen káosz, amely mégis az anyagba vésődve a felszínen tűnik fel. Azt is mondhatjuk, hogy a természetes anyagokra alapozódó KITIN projekt a természet eredendő kaotikusságára és heterogenitására mutat rá.
Miközben Szöllősi művészi projektje kapcsán a szuperhősfilmek, a sci-fik, a gamification jelensége, a számítógépes játékok, valamint különös disztópikus, hibrid lények juthatnak eszünkbe – ezzel egyértelműen a jövő felé orientálódó alkotásokként tűnhetnek fel a KITIN figurái –, nem feledkezhetünk meg egy nagyon régi hagyományról, amelybe ezek a műalkotások illeszkednek. Ez pedig a szörnyekről és különböző mitológiai bestiákról szóló évezredes hagyomány, amely rámutat arra, hogy posztmodern korunkban a temporalitást is kellő körültekintéssel kell vizsgálnunk. A szörnyekről szóló narratívák sajátos jellemzője, hogy a világot változásban és váratlan átalakulásokban gazdag tartományként képzelik el, tele improvizációval. Massumi nézete szerint az improvizáció „egy olyan módosulás, amely az aktivitás mozgásából ered, és feltárulkozásával minőségi változást eredményez”. Azonban ez a változás nemcsak evolutív, hanem „involutív is lehet”. Ennyiben a szörny és a humánum érintkezése olyan improvizáció, amely involúciót, beomlást állít elő.
A KITIN projekt alkotásait az evolúciót és az involúciót egymásra torlasztó sajátos médiaarcheológiai leletekként is olvashatjuk, olyan do it yourself megoldásokként, amelyekben a technológiai fejlődés találkozik a beomlottságból építkező punk alkotási technológiával.
Az alkotó így vall minderről: „Az aktuális Kitin-szériám feleleveníti sanyarú gyerekkorom, mikor nem juthattam hozzá nyugati játékfigurákhoz, ezért összebarkácsoltam őket magam egyszerű alapanyagokból. A 80-as években nőttem fel a vasfüggöny keleti oldalán, persze így is sok nyugati termék szivárgott be az országba, de nagyon drágák voltak az akkori fizetésekhez képest. A hollywoodi filmeket is illegálisan másolt VHS-kazettákon néztük. Természetesen lenyűgözött az a vizuális világ. Ilyeneket szerettem volna tervezni, készíteni.” Azonban az egyre több darabból álló projekt megbontja a konzumerizmus egyszerű működési elvét, és egy sajátos médiaarcheológiai barkácsolásba kezd, amely magas fokú experi-mentalitásával felidézi a genetikus tervezés hibrid kísérleteit, valamint a komplex adatbázisok virális növekedését, és létrehozza a poszthumán kor játékfiguráit, amelyre Evan Cal-der Williams „újrakitermelő punk” kifejezése illik leginkább. A természet eredendő heterogén szépségét és kaotikus kapcsolódásait gondolja újra alkotásaiban Szöllősi, eljutva egy különös poszthumán esztétikához. A sorozatban a pontos kezdet és a végpont is összeolvad, mintha a klasszikus narratívák végén egy sajátos anarchista esztétikai játék teljesedne ki, amely azonban megidézi a kaotikus természeti lét eredendő szépségeit. A KITIN projekt az összeomlásban lévő környezet által meghatározott antropocén kor jövőtlen temporalitásának apokaliptikus fantáziáit sűríti össze a destruktív plaszticitáson keresztül. Nemes Z. Márió a sajátos újrahasznosításra alapuló roncsmentő punk ikonokra a barkácsrobotok kifejezést alkalmazza, amelyek szembeszegülnek a blockbusterekből kiinduló mainstream fantáziákkal.
Eddig két központi állítást fogalmaztunk meg Szöllősi biomechanikus rovarjai kapcsán. Egyfelől a különböző – amúgy roppant széttartó – kortárs poszthumanista filozófia irányzatainak egyszerre történő, egymást mégsem kioltó burjánzását vetettük fel, amelyet azonban nem zártunk egyértelműen egy utópikus vagy disztópikus jövőbe, hanem sokkal inkább a monster studies perspektívája felől egy szörnyszerű hibriditásként közelítettünk meg. Második kijelentésünk pedig egy sokkal szűkebb, személyesebb narratívába kívánta elhelyezni a KITIN alkotásait. Ez a roncsmentő punkra épülő do it yourself-játék/alkotás posztmodern gesztusa, amely azonban nem elvonatkoztatható komplex technológiai jelenünktől.


/Kitin projekt: Adonis (trópusi bogarak), 2019. Fotó: Horváth Gábor/

De vizsgáljuk meg a konkrét alkotásokat ahhoz, hogy felfedjük ezen tendenciákat és művészeti felvetéseket a KITIN projekt egyes művein. A 2019-es KITIN-Adonis című alkotás egy különös, egyszerre robusztus és kocsonyás állagú figura, amelyet mintha részlegesen valamilyen páncélszerű kiegészítés takarna. Azonban a páncél betekintést enged az egymástól éppen elváló belső szervek felé, mintha azok kifordulnának a testből. A zömök nyakon nyugvó fej tekinthető védősisaknak vagy valamilyen rituális fejfedőnek és idegen, rovarszerű fejszerkezetnek is. A talapzaton gyökerekre és furcsa kitüremkedésekre figyelhetünk fel, amelytől alig válik el a különös játékfigura. A természetkulturális viszonyok érzékletes bemutatása Szöllősi több művében is megjelenik: nem tudjuk eldönteni, hogy természeti létezőkről van szó, rovarokról vagy valamilyen különös, szárnyas idegen fajról, esetleg technológiai alkotásokról, netalán rosszul sikerült genetikai vagy biológiai kísérletek végeredményéről. Nem vagyunk képesek könnyen megfejteni az alkotások keletkezését sem, hiszen párhuzamosan érezzük azt, hogy egy apokalipszis utáni beomlottság maradványai véletlenszerűen álltak össze, és érezzük a technológiai kísérletezés utópizmusát vagy gyermeteg játékosságát.


/Kitin projekt: Annunaki No2. (Bugs screen), (trópusi bogarak), 2015 Fotó: Horváth Gábor/

Az Annunaki No 2. tekinthető ezen poszthumán állapot technomediális archívumának, amelyet – a játéknarratívánál maradva – sajátos kirakósjátékként is értelmezhetünk. Szárnyak, levedlett rétegek, áttetsző testrészek, különös szövetek keretezik a furcsa szárnyas lényt. A roncsoltság itt egy sajátos, kísérteties kíváncsisággal találkozik, mintha – egy kaotikus kurátori munkát követően – egy laboratóriumban vagy az ismeretlen dolgokat összegyűjtő jövőbeni múzeumban az Idegenség internalizálódna.

A KITIN-Ejaculator című alkotásban is egy sajátos archiválási mechanizmus tűnik fel, azonban itt a természetkulturális skálán inkább az előbbi érvényesül elsőre, hiszen a jégbe fagyásra asszociálhatunk a széttárt karokkal és lábakkal megőrződött lény kapcsán. Azonban a lefagyasztás, a jégben való tárolás eszünkbe juttathatja a leolvadást is, a globális felmelegedés hatására a jégmezőkből előbukkanó megannyi ismeretlen vírust és fenyegető idegenséget. Az antropocén geológiai időtávjai és nehezen felmérhető fenyegetései játékos konkrétságukban jelennek meg ezen az alkotáson, utalva az ökológiai válság mögötti hibrid természetkulturális viszonyokra.

Szöllősi művei különös technomediális archívumok, és egyszerre elkülönülő, szétszedhető játékok, amelyek egy privát fantáziába illeszkednek, miközben a szörnynarratívák több ezer éves hagyományához kapcsolódnak. A transzhumanista testet felfegyverző és továbbfejlesztő maszkulinista fantázia és a roncsoltságból új, furcsa mechanikus szerkezeteket alkotó szubverzív alkotási mód nem zárja ki egymást. A KITIN projekt fő érdeme az, hogy képes megannyi narratívát és értelmezési keretet egyszerre megmozgatni, miközben mégis végtelenül egyedi marad. Úgy látszik, a játékosság és a szörnyhagyomány kiapadhatatlan tradíciója képes felülírni a kortárs nonhumán diskurzusok teoretikus vitáit, miközben újabb, még nem létező, furcsa fantáziák felé terelik az értelmező esztétikai közösséget.

/Indulókép: Kitin projekt. A "TOP 10 - Magyar kortárs" című kiállításon, Vaszary Galéra, Balatonfüred, 2020. Fotó: Kázsmér Máté/