Mint a könyv végén, a Múzeumok, művészeti helyszínek, épületek mutatójából kiolvasható: Földényi F. László az elmúlt huszonhét évben a világ majd százötven híres múzeumában megfordult, némelyikben többször is. Az ott megtekintett számtalan kiállítás inspirálta futó benyomásait kerekítette esszékké és szerkesztette egybe könyvvé. Az írások némelyike már olvasható volt a Balkon 2004/11–12., az Alföld 2005/1. számában, illetve Földényi F. László Veronika kendője című kötetében (1998), de jó részük most jelenik meg először. Az első mintegy négyszáz oldalas fejezethez, a múzeumi sétákhoz kapcsolódik második részként a szerző húszoldalas tanulmánya, a Visszatérhet-e az intimitás a kortárs múzeumokban?, amely a 2011 tavaszán a spanyolországi Pamplonában Mi a teendő a múzeumokkal? című nemzetközi szimpóziumon elhangzott előadásának szerkesztett változata.
Hogyan is fejlődtek ki a reneszánsz stúdiókból, fejedelmi dolgozószobákból a barokk kor kaotikus Wunderkammerjain (Csodakamráin) át a napjainkban ismert múzeumi struktúrák? Földényi F. László is utal rá, hogy a felvilágosodás rendszeralkotó hajlama teremtette meg ezt a még ma is használatos múzeumi szerkezetet. Úgy kezdték el osztályozni, csoportosítani, korszakonként, iskolákként, festőkként a francia forradalom után a Louvre-ba bekerült alkotásokat, akár röviddel korábban Linné tette azt a botanikában. A gyűjteményeknek pedig az antik templomok (a klasszicista Nemzeti Múzeum vagy a neoklasszicista Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok) vagy paloták (a bécsi neobarokk Kunsthistorisches és Naturhistorisches) mintájára emeltek impozáns épületeket.
A szakrális terekké növelt múzeumok pedig „eredendő bűnként” kiölték az éltető erőt a műalkotásokból. Ezért nevezte Thomas De Quincey a múzeumot kopár sivatagnak, amely egyszerre emlékeztet templomra, szalonra, temetőre és iskolára, később El Liszickij pedig a temetői hasonlathoz kapcsolódva koporsónak. S idézhetnénk Jamrik Levente Néprajzi Múzeumot bemutató cikkének címét, amely jól láttatja, hogy az épület belső térében olyan érzésünk támadhat, mintha egy piramis belsejében bolyonganánk: A kiirtott civilizációk tárgyait gyűjtő Predátor halálhajója a Városligetben épült meg. A Napur nem életeket, fajokat megmentő Noé bárkája, hanem a Pokol bejárata. (Index, 2022. 05. 26)
Nagy kérdés, ki tud-e törni a modern múzeum a történetiség börtönéből? Képes-e szakítani a felvilágosodás tanító jellegével, az időrendiség csapdájával, a ráerőltetett korszakolás szigorú rendjével? Hogy a múzeum ne a tárgyak temetője legyen, hanem megteljen élettel. Földényi F. László pozitív példaként emeli ki a Staatsgalerie Stuttgart (1977–1981) új szárnyának létrejöttét. James Stirling Picasso és Braque kubista kollázsaitól inspirált posztmodern épülete tökéletes összhangban illeszkedik a régi klasszicista épületrészhez. Régi és új együttélése pedig a kurátorokat is arra ösztönzi, hogy időről időre átrendezzék a gyűjteményt, vegyítsék a különböző korok művészetét.
De nem minden esetben sikerül ezt a célt megvalósítani. A Daniel Libeskind által tervezett, széttört Dávid-csillagot formázó berlini Zsidó Múzeum ugyanis addig működött hibátlanul, amíg egyetlen nagy üres tér volt. Ám miután múzeumként kezdett funkcionálni, kiderült, hogy ez csak az épület rovására történhet. Maga az épület testesíti meg az autonóm műalkotást, amelybe már nem férnek bele a kiállított tárgyak.
Paradox módon a múzeumok egyre jobban törekszenek szakrális tér helyett szórakoztató intézményekké válni. Napjainkra a híres múzeumok agyonreklámozott megakiállítások hatalmas tömegeket vonzó turistaeseményeinek helyszínei, hogy csak a legutóbbi Bosch-kiállítást említsük. A konjunktúra hatására pedig egyre gyarapszik a múzeumok száma. Ahogy ennek mi is tanúi lehetünk, a Liget projekt múzeumcunamija kapcsán.
Ám azt, hogy mi kerül a múzeumba, legkevésbé sem a művészek, hanem a kurátorok, múzeumi vezetők, művészettörténészek, nem utolsósorban a vagyonos gyűjtők, neves galeristák döntik el, akik saját gyűjteményük értékét kívánják megtámogatni a múzeumi háttérrel. A közelgő El Greco-kiállítás kapcsán érdemes emlékeztetni: a XX. század elejének „Greco- láz”-át a máig vitatott megítélésű Nemes Marcell műgyűjtő indította el. Neki köszönhető, hogy a Prado után a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van ma a legtöbb El Greco-festmény. Csak irodalmi érdekesség, hogy Passuth László A lombard kastély című művészeti krimijének alapötletét is a Greco-láz története adta.
Hol marad akkor az intimitás, amely a képek befogadásához szükségeltetik, és amely nélkül nem lehetünk képesek a műtárgyakkal való párbeszédre? Diderot a Louvre évente megrendezett Szalonok kiállításain a képeket szemlélve hagyta magát lenyűgözni a csodától, engedte, a képek párbeszédet folytassanak vele. Úgy tudta megőrizni józan ítélőképességét, hogy eközben nem áldozta fel érte a látvány varázsát. Földényi F. László a francia filozófus-író szellemében hasonló utazásra hív bennünket. Esszéit olvasgatva vele együtt sétálhatunk a múzeumokban, vele együtt szemlélhetjük a képeket. Megtudhatjuk, mely műalkotások szólították meg őt, s azok milyen érzéseket, gondolatokat váltottak ki belőle. Ám ami a legfontosabb, elleshetjük tőle a titkot, hogyan kerülhetünk mi is bensőséges viszonyba a képekkel, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. „Egy festményt nézve két rejtély beszélget egymással: a festmény, amely falra akasztott tárgyként, festékkel befedett és keretbe helyezett vászonként olyan idegen, megszólíthatatlan tárgy, mint egy távoli bolygó, valamint a titkos énem, az ösztönszerkezetemnek abban a néhány percben sajátosan összeállt felfejthetetlen hálója. Ez is olyan, mintha egy távoli bolygóként keringene bennem. S ha ennek a két bolygónak a pályája érintkezik egymással, akkor egyfajta bolygóközi rövidzárlat keletkezik.”
