Mintegy ezerötszáz pasztell, olajfestmény, rajz, szobor fémjelzi Degas művészetének ezt az oldalát. A balettben – csakúgy, mint a lovak körül – a mozgás pillanatainak megragadását kereste. Édouard Manet „a tánc festőjének” nevezte Degas-t, és ez a jelző rajta is maradt. Az elnevezés nem volt alaptalan, ő maga azonban pontosította, mit jelent számára a tánc. A neves műkereskedőnek, Ambroise Vollard-nak mondta egyszer: „A táncosnők festőjének neveznek, de nem értik meg, hogy számomra a táncosnő ürügy arra, hogy szép ruhákat fessek és mozdulatokat adjak vissza.” Ennek tudatában érdemes néznünk és élveznünk vásznain a táncosnőket.
Degas-nak éves bérlete volt az operaelőadásokra, így a próbákat is megnézhette. Jegyzetfüzetébe vázlatokat készített, amelyek alapján műtermében festette meg a képeket.
Az operaelőadásoknak a Salle Le Peletier épülete adott otthont. Itt tanulták a tánc művészetét a hét és tizennégy év közötti lánykák. Az Operaház balettnövendékeit Kis Patkányoknak nevezték. Az újságíró és maga is operaigazgató Nestor Roqueplan 1840-ben így írt róluk: „A helyes kifejezéssel az igazi Patkány egy 7–14 éves tánctanítvány, aki mások által már használt cipőben, kifakult sállal, koromfekete sapkában jár. Füstszagú, zsebében tartja a kenyeret és hat sou-ért könyörög, hogy cukorkát vehessen. A Patkány kilyukasztja a színfalakat, hogy láthassa az előadást, rohangál a díszletek között és a folyosókon játszik; esténként húsz sous-t keres, de a rendetlenkedései miatt kirótt büntetések után havonta mindössze nyolc-tíz frankot kap, meg harminc fenékbe rúgást az anyjától.” Az operaházi kis balett-táncosnők élete korántsem volt könnyű. Anyjuk vagy más nőrokonuk, aki elkíséri őket a próbákra és az előadásokra, azokra a vagyonos operalátogatókra vadászott, akiknek – bérletesek lévén – joguk volt a próbákra is ellátogatni, s kiszemelhettek maguknak egy-egy fiatal táncosnőt. Degas Balettóra című képén 1882-ben megfestette az egyik „anyát”, amint egy próbán újságolvasással tölti a várakozási idejét.
1874-ben az impresszionisták első Szalonjában állította ki Degas a balettnek szentelt első képét. A Balettpróba a színpadon című kép egyik felén kecsesen táncoló balerinák, a másikon pihenő pózban álló, cipőjüket igazító és ásító lányok, a háttérben pedig széken ülő cilinderes férfi látható. A kiállításon azonnal felfigyeltek a festményre. Az olasz festőművész Giuseppe De Nittis ezt írta róla egyik barátjának: „Biztosíthatom arról, hogy a kép nagyon szép: a muszlinruhák oly áttetszők, a mozdulatok annyira hűek, hogy látni kell ahhoz, hogy képet alkossunk róla; leírni lehetetlen.”
Degas 1872 és 1876 között alkotott festményein a balerinák mindennapi életét ábrázolja. Az 1873-ban keletkezett Tánciskola című képén az ismert táncos-balettmestert, Jules Perrot-t, Degas egyik barátját és növendékeit örökíti meg. A mester botjára támaszkodik, amellyel a ritmust üti a padlón. A balerinák különféle mozdulatokat gyakorolnak. A háttérben az anyák láthatók. A művész realista módon, ám humorral fűszerezve mutatja be a táncpróbát: a kép bal oldalán az egyik táncosnő gátlástalanul felül a zongorára, és elégedett arckifejezéssel vakarja a hátát, a kép előterében lévő lány sem a tánccal foglalkozik, hanem legyezi magát.
Az 1884/85-ben keletkezett Táncosok című pasztell azért is említést érdemel, mert az 1870-es években festett pihenő táncosok témáját veszi elő, ám mind kompozíciójában, mind technikájában eltér Degas előző periódusának táncosaitól.
A művészettörténészek kiemelik, hogy Táncosok című kép harmonikus csoportot ábrázol, s hogy a balerinák vállán és ruháin tükröződő fény teszi egyedülállóvá ezt az impresszionista remekművet.
A balett csillagainak témáját többször is megfestette Degas. Az 1876/77-ben készült képek tematikája azonos: a balerina köszönti a nézőket. Az Egy arabeszk vége című képen a táncosnő arabeszkben – fél lábon állva, szabadon levő lábát hátra nyújtva –, kezében virágcsokorral, fejét jobbra hajtva üdvözli a közönséget. Háta mögött balerinák csapata különböző pózokban mutatkozik. A Csillag című képen a lehelet finomságú tütü szoknya és a táncosnő karja-lába vonzzák magukra a néző tekintetét. A háttérben elnagyolt díszlet, néhány táncosnő és egy férfialak látható.
A csaknem vak Degas táncosai
Öregkorára Degas elveszítette látását, csakúgy, mint Claude Monet. 1870 körül kezdtek el jelentkezni a komolyabb tünetek. Ő maga katonai szolgálatának tudta be látásának romlását. Egy lőgyakorlaton, Vincennes-ben vette észre, hogy jobb szemével nem látja a célt. „Megfázott a szemem” – mondta később. 1873-ban Louisianában tett látogatása során már csak naptól védett helyen festette portréit. Visszatérve Párizsba, barátjának, a méltatlanul elfeledett festőnek, James Tissot-nak azt írta, hogy a rokkantak táborában él, mielőtt a vakokéhoz csatlakozna. 1880 és 1890 között már csak perifériás látása volt. Ugyanekkor veszítette el színlátását is, ami késői képei erős koloritját eredményezte. 1893 körül a Kék táncosnők megalkotásakor Degas vásznain már nem volt képes a korábbi festményein tapasztalt részletgazdaságot megjeleníteni. Az elnagyolt és elmosódott kulisszák előtt az élénk türkizkék tüllszoknyákba öltözött táncosnők négy különböző pózt próbálnak színrelépés előtt. A háttérben másik két, sárgaruhás táncos is látszik.
Egy botrányos szobor
Kevéssé ismert, hogy Degas viaszból és agyagból mintegy százötven szobrot is alkotott, mivel ezek az alkotások a művész haláláig ismeretlenek maradtak. Van azonban egy szobra, amely azonnal az érdeklődés középpontjába került: a Tizennégy éves kis táncoslányt először 1881-ben láthatta a nagyközönség, az impresszionisták hatodik kiállításán. A modell a tizennégy éves balett-tanítvány, Marie van Goethem volt. Az üvegkalitkában kiállított mű különlegessége, hogy a művész valóságos anyagokat használt fel szobrához. A pihenő pózban ábrázolt balerina kezét hátra téve, kihúzott derékkal, fejét hátra vetve áll. Öltözéke selyemblúz, s valódi tüllből készült tütü és tánccipő. Haját szaténmasni fogja össze. A viasz testszínű. Még a szobor haja is igazi paróka, amely az akkori neves parókakészítő, Madame Cusset munkája. A minden idealizálást nélkülöző szobor a kritika heves támadását váltotta ki. Ma nemritkán állítanak ki szobrokat üvegvitrinekben. A XIX. században csak az ókori egyiptomi és más eredetű szobrok kerültek üveg mögé. Degas szándékosan szegte meg a szabályt, ráadásul több héten át csak az üvegkalitkát láthatták a kiállítás látogatói, a szobor csak később került bele. Azóta sem derült ki, hogy a művész szándékosan késleltette-e a szobor kiállítását, vagy nem készült el időben a mű. Tény, hogy a késés jelentősen befolyásolta a szobor megítélését. Paul Mantz a Le Temps 1881. április 23-i számában hosszasan értékelte Degas szobrát. Írását ezzel kezdi: „Valljuk be rögtön, hogy az eredmény csaknem rémisztő. – Majd így folytatja: – Egyfajta arcátlan szemtelenséggel tolja előre arcát vagy inkább kis pofáját, és itt a szó teljesen helyénvaló, mert ez a szerencsétlen lányka valóságos patkány. Miért ilyen csúf? Miért van az, hogy hajával félig takart homloka, csakúgy, mint ajkai ennyire parázna kifejezésűek (…) Helyezzék el egy zoológiai, antropológiai, fiziológiai múzeumban, de egy művészeti múzeumban, ugyan már!” Az elutasító kritikusok számára a XIX. század végén ilyen arca csak egy prostituáltnak lehet, olyannak, akiről nem illik szobrot mintázni. A kiállítás után Degas hazavitte művét és több mint harminc éven át senki sem láthatta. Csak 1917-ben, a festő halála után került újra nyilvánosságra, amikor hagyatékának gondozója, a műkereskedő Paul Durand-Ruel megtalálta a festő műtermében a szobrot és a galériatulajdonos A. A. Hébrard huszonkét példányban bronzba öntette. Ezek a szobrok ma Párizs, Washington és Koppenhága múzeumaiban láthatók. Miután a szobor világhírnévre tett szert, több író, kutató is nyomozni kezdett a modell kiléte után. Az írónő Camille Laurens A tizennégy éves kis táncoslány című könyvében írja meg, hogy a belga származású Marie Geneviève van Goethem 1865. június 7-én született Párizsban, és a párizsi Operában statisztaként kereste a szűkös megélhetést biztosító kenyerét. Tanulatlan anyja azért küldte az Operába, hogy ott pénzes emberekkel találkozzon, akik majd kitartják. Mivel a táncórák sokba kerültek, a lány prostituáltként szerezte meg a tandíjra valót. 1882-ben, nem sokkal Degas szobrának bemutatása után elküldték az Operából, mivel hiányzott az órákról. Ezután nővérével, Antoinette-tel együtt prostituáltként élt. Húga, Louise azonban komoly balett-táncosi karriert futott be, s az 1890-es években tánctanárként működött az Operában.
