A tárlat művészi pályájának elmúlt húsz évét három egységre bontva mutatja be. Hogyan fér meg egymás mellett a családtörténet és az aktfestmények témája?

Húsz éve diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, és véletlenszerűen alakult úgy, hogy a Békéstáji Művészeti Társaság beajánlott a Munkácsy Mihály Múzeumnak, hogy végre szeretett városomban is méltó körülmények között mutathassam be az elmúlt húsz esztendőt összefoglaló munkáimat. A tárlat három nagy egységből épül fel. Az egyik sorozat az Emléktöredékek címet viseli, amelyet már az egyetemi éveim alatt elkezdtem. Dédszüleimtől egészen a lányom történetéig a családom száz évét öleli fel. A fotódokumentáció alapján készült festmények által megelevenedik a történelem, bemutatom, hogy min ment keresztül a magyar társadalom.

Az én családom története bárki családjának a krónikája is lehetne az első világháborútól, Trianonon keresztül, a második világháborún és a kitelepítéseken át napjainkig. Családunk a Csallóközből, Nagymegyerről származik. Gazdag kutyabőrös nemesi család voltunk, akik büszkén vallották magyarságukat. 1948-ban sokakkal együtt az én családomat is bevagonírozták, és Nagymegyerről Mezőmegyerre kerültek. Az őseim iránti tisztelet okán vettem fel húszévesen a Megyeri előnevet. A szüleimet tavaly veszítettem el, az ő hiányuk még inkább felerősítette bennem, hogy folytassam az Emléktöredékek sorozatot.
 

Tájképblokk a kiállítás következő sorozata, amely szorosan kötődik az Emléktöredékek szériájához, mert a szüleim házát és kertjét öntöttem emlékezésképekbe. A tájképek madártávlati perspektívája pedig az Alföldet és Békés vármegyét jelenítik meg.

Készítettem egy barlangsorozatot is, amely a koronavírus-járvány alatt született, ez átvezet a harmadik blokkhoz, a női aktokhoz, amelyekkel idestova huszonöt éve foglalkozom. A látogatók válogatást láthatnak abból, miként alakul át a Covid után az ember, miután találkozott a vírushelyzettel. Ezáltal a transzhumanizmusig jutunk el, mert amikor elzárták az embereket, sokan öngyilkosok lettek, összeomlottak, befelé és a technika felé fordultak.

A kiállítás plakátján is látható, hogy világunk a teljes digitalizáció irányába tart. Viszont a női test Gaia vagy Vénusz istennőket szimbolizálta, jelenítette meg a korábbi művészettörténeti korokban, akik a természettel teljes összhangban éltek, ezt ütköztetem a képeken a digitalizációval és a mikrochipek világával. Tulajdonképpen az aktokon keresztül szeretném a társadalomban zajló történéseket kifejezni. Keresem az örök kérdésekre a válaszokat, hogy tulajdonképpen mi az ember, miért vagyunk és hová megyünk ebben a világban. Ezt a női testtel próbálom meg kifejezni; visszamegyek az alapokhoz, a lemeztelenített igazsághoz.

Tehát a látogatók nemcsak egy életmű-kiállítást tekinthetnek meg, hanem utazást tehetnek a múltba és a jelenkor problémáira reflektálva benézhetnek a jövő függönye mögé is.

Igen, tulajdonképpen az elmúlt száz év története elevenedik meg hazai és globális szinten is. Azt látom, hogy sajnos ugyanazokat a hibákat követjük el, amelyeket a múltban is. Ezért ezzel a kiállítással próbálom felhívni a figyelmet, hogy számomra a család és az emberség a legnagyobb érték, amelyekkel a családképeken találkozhatunk. A tájképek a természethez való viszonyulásunkat, az aktképek viszont globálisan, illetve művészettörténeti aspektusból nagyobb megközelítésben próbálják értelmezni jelenkorunkat.

Elmondható, hogy egész életpályájára jellemző, miszerint a múlt tisztelete nélkül nincs jelen és nincs jövő?

Igen, pontosan így gondolom.

 

Milyenek az eddigi visszajelzések? Eljutott a látogatókhoz az üzenet?

Nagy termet kaptam a Munkácsy Mihály Múzeumban. Az intézmény művészettörténésze, Gyarmati Gabriella volt a kurátor, aki nagyon ízlésesen és izgalmasan rendezte meg a kiállítást. Rengeteg gratulációt kaptam telefonon és levél formájában. A megnyitón tömeg volt, sokan eljöttek Magyarországról és külföldről is Békéscsabára, ami nagyon jólesett. Sok pozitív visszajelzést kapok, a látogatók értik és átérzik a festményekből áradó üzeneteket.

 

Mik a tervei az elkövetkező időkre?

Helsinkiben van tervben egy nagyobb kiállítás, amelyre talán a békéscsabai tárlat Emléktöredékek sorozatát viszem ki. Részt veszek a Hódmezővásárhelyi Őszi tárlaton, majd Szegeden állítok ki csoportos tárlaton, mindezek után Budapesten a Műcsarnokban, a Gyermelyi Művésztelep csoportos kiállításán is részt veszek. Közben természetesen folytatom tovább a munkámat, egy új sorozatot szeretnék festeni Tátra címmel, ugyanis nemrég jártam ott, és döbbenetes élményeket szereztem.

A tanítás fontos pillére az életemnek, művésztanár is vagyok Békéscsabán a Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnázium, Művészeti Technikum és Szakgimnáziumban. Nagyon büszke vagyok a tanítványaimra, akik egymás után kerülnek be a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, a MOME-ra, a szegedi, a pécsi, az egri, a soproni és a kaposvári egyetemek művészeti szakjaira. Óriási örömmel tölt el, hogy sokan már a kortárs művészet legjobbjai között vannak nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is.
 

Megyeri-Horváth Gábor Örökség című kiállítása szeptember 24-ig látható Békéscsabán a Munkácsy Mihály Múzeumban (5600 Békéscsaba, Széchenyi utca 9.)