Érkeznek is a világhíres feltalálók a szélrózsa minden irányából a habcsók formájú palotába, hogy a mesés pályadíjak láttán – „Szezám, tárulj!” – próbára tegyék szerencséjüket Ali úrnál. Még jó, hogy egy másik, magyarosabb meséből magunkkal hoztunk egy feneketlen zsákot, amelynek mélyén ott lapul a „Terülj, terülj asztalkám”-nak nevezett hófehér asztalkendő. Hoppá!, máris megteríthetünk Ali úrnak! Csak el ne felejtsük a varázsigét: Cézanne, tárulj! – Akarom mondani: Terülj! Csakhogy Ali basa igencsak nagyot nézne mesébe illő produkciónk láttán. Az asztal ugyanis fejtetőre állna, az almák szanaszét gurulnának a padlón, a borosüveg és tejesköcsög ripityára törne. – Ezúttal aligha fogjuk színültig megtölteni a feneketlen zsákot Ali úr kincseivel…
Meseszerű bevezetőnket akár Paul Cézanne (1839–1906) valódi életrajzával is folytathatnánk. A történettel egy kissé „színvak” fiúcskáról, aki világhírű festőnek készült, ám nem vették fel a Szépművészeti Iskolába, így autodidakta lett. Egy „elátkozott” festőről, akinek életében a párizsi szalonok és műkereskedők nemigen kapkodtak képei után, ám napjainkban, halála után százhúsz évvel, ezek a képek egytől egyig felbecsülhetetlenekké váltak. A Cézanne-mese tehát valamiféle groteszk happy enddel zárul, mint annyi más modern festőgéniusz életrajza.
Ám ahhoz, hogy igazán értékelni tudjunk egy „instabil” Cézanne-csendéletet, amelyen az asztal lapjáról minden üveg, korsó és gyümölcs a néző nyakába hullik, meg kell vizsgálnunk a képsíkok egymásba kapcsolódásának misztériumát a mester tájképein. A kubizmusról szóló alapvető ismereteinket most felejtsük el, a tájképben rejlő mértani formák helyett kizárólag a síkokra koncentráljunk! Nézzük a kép oszlopszerű tengelyét alkotó fatörzs szürkéskék lombjait: egyes alacsonyabban fekvő ágak kinyúlnak saját képsíkjukból és kanyargó utakká, szerpentinekké alakulnak a hegy lábánál. A magasban hullámzó ágaknak ugyanakkor sajátos ritmusa van: a hegygerinc íveit imitálják, míg egyes lombok „felhőkké” bomlanak szét. Így válik ezen a képen minden égi és földi objektum egyazon teremtőerő azonos értékű visszhangjává.
Ráadásul, minél tovább nézünk egy Cézanne-képet, szemünk annál „edzettebbé” válik. A hideg zöldek és kékek alázatosan hátrahúzódnak, míg a melegebb színek, a vörösek és a sárgák előrenyomulnak, a kép szerkezete így átalakul, térhatásúvá válik. Hamarosan annyi hegyet, völgyet és kaptatót fedezünk föl, hogy térdfájást kapunk a puszta látványtól is! Az első blikkre egysíkúnak tűnő tájkép így olyan „rétegzett” lesz, akár a Machu Picchu. Ám ezt a perspektívát nem valamiféle vonalhálózat hozza létre, hanem kizárólag a színek térhatása. A cézanne-i síkok jobb megértéséhez mellékelem saját készítésű, teljesen amatőr és véletlenszerű fényképemet a Budai Várnegyed egyik részletéről. A képen bejelöltem azt a pontot, ahol az egyik szürke faág „átcsúszik” a mellvédet alkotó síkba. Az illúzió, mondhatni, tökéletes. Cézanne teljesen más szemmel értelmezte a valóságot, mint előtte bárki.
A csendéletek sok hasonlóságot mutatnak a tájképekkel. Az almákkal, piskótákkal stb. meghintett fehér asztalkendőbe nem nehéz beleképzelnünk egy hófödte hegyi tájat – nevezetesen a Mont Sainte Victoire-t – a völgyben szunnyadó házikókkal. Az almák „almasága” ezúttal is a színek és formák rendhagyó kölcsönhatásának köszönhető, de a színek szimbolikája különbözik a tájképen látható házakétól, hiszen a hidegebb zöldek az almák „éretlenségére” is utalhatnak. A perspektíva is egyre merészebb játékot űz: a kancsók szája és a piskóták legfelső „emelete” már egy másik képsíkba ér, míg a „Cseresznyés” csendéletről minden szem cseresznye a néző nyakába hullik.
Cézanne diadalmenete immáron határtalan. Kártyázók című képe egyike a világ tíz legdrágább festményének. Csendéletei barokkos bőséggel ontják magukból az ínycsiklandozó művészi falatokat – mindent, mi szem-szájnak ingere –, míg tájképei olyan szakrális szimbólumok, melyeken keresztül képesek lehetünk szembenézni egy magasabb rendű valós-ággal.
