Cezanne első pillantásra ösztönös festőnek tűnik, mivel kerülte az irodalmi narratívát és a szimbolizmust. Pedig Émile Zola barátjaként kifejezetten művelt férfiú hírében állt, akire jelentős hatást gyakorolt Homérosz, Vergilius, s aki latin nyelvű verseket írt. Képeivel azonban a festészet lényegét kutatta, így azok abszolút festmények lettek: a „festmények festményei”.
Mindezek fényében Cezanne képes volt bármit megfesteni sajátos stílusában, hiszen a témaválasztásnak csak marginális szerepet szánt. Ám a dél-franciaországi Provence tartományban mégis hatalmába kerítette a Nagy Motívum: a Mont Sainte-Victoire, e különleges formájú mészkőhegység, melynek csúcsa csaknem pontosan olyan magas, mint a Kékes (1011m), ám a Kékessel ellentétben e hófehér mészkőhegység lankáin nem tud megfoganni az élet, így abrosszal fedett üres asztalként emelkedik a zöld növények és sárga kősziklák fölé.
E tájképek lettek Cezanne leghíresebb művei. Hogy kortársai – Gauguint leszámítva – nem kellően értették és értékelték őket, az hihetetlen radikalizmusuknak köszönhető. Mintha Cezanne – mint a „modern festészet leendő fejedelme” – nem csupán a szépséget száműzte volna királyságából, de a tájképfestészet számos más elemének sem kegyelmezett, s mintha végtelen művészi hatalmában adta volna ki az alábbi (latin nyelvű) királyi pátenst:
Száműzök minden napszakot, évszakot, égitestet.
Száműzök minden emberi és állati lényt, és a hozzájuk tartozó minden mozgást.
Számüzök minden emberi gépet, tárgyat, eszközt, és a hozzájuk tartozó minden mozgást.
Birodalmamba egyetlen madár sem röppenhet be!
Kegyelmet csupán a felhők, a szél és a növények érdemelnek, illetve az üres, lakatlan épületek, melyek olyanok, mint a sárgásbarna sziklák.
Noha Cezanne nem volt szimbolista festő, e hegyről készült tájképsorozatot olyan radikális szuperszimbólumnak szánta, amely a valaha volt egyik legnagyobb művészi expedícióra csábítja szemlélőit. E szuperszimbólum első pillantásra síkszerű képekből áll, melyeken három alapszín – ibolya, zöld, sárga – ismétlődik szinte megszállottan. E síkszerű térben nem is beszélhetünk valódi domborzatról, helyette inkább csak hanyagul elszórt pigmentekről. A geológiai redőket, rétegeket és rizómákat – a szerkesztett képeken jelölt módon – csak hosszas szemlélés után fogjuk felfedezni. Ugyanis minél tovább nézzük őket, szemünk annál „edzettebbé” válik. A hideg zöldek és kékek alázatosan hátra húzódnak, míg a melegebb színek, a vörösek és a sárgák előre nyomulnak, a kép szerkezete így átalakul, térhatásúvá válik. Hamarosan annyi hegyet, völgyet és kaptatót fedezünk föl, hogy térdfájást kapunk a puszta látványtól is! Az első ránézésre egysíkúnak tűnő tájkép így olyan „rétegzett” lesz, akár a teraszairól híres Machu Picchu. Ám ezt a perspektívát nem valamiféle vonalhálózat hozza létre, hanem kizárólag a színek térhatása.
A Mont Sainte-Victoire viadukttal című képen 6-óránál lagúnaszerű képződményt fedezünk fel, az egyetlen kék színű festékfoltot az előtérben. E sajátos „enyészpont” Cezanne „kőfejtője”. E XIX. századi Minecraftból származnak a képet alkotó atomok: a hasábok és kockák. Képzeletbeli expedíciónkat érdemes innen indítani, egyre feljebb és feljebb hágva a geológiai teraszokon, egészen a gúlaszerű hegyig, amely szintén rétegzett, s akként rejti a geometriai „hasábokat”, mint Michelangelo márványtömbje a benne szunnyadó márványszobrot.
Talán még e kubista illúziónál is radikálisabb a képsíkok egymásba csúsztatása mechanikus óramű fogaskerekeihez hasonló módon és pontossággal, melynek működését legkönnyebben a kép tengelyében álló fatörzs segítségével érthetjük meg. E „világfa” alacsonyabban fekvő ágai kinyúlnak saját képsíkjukból, és összefolynak a háttérben kanyargó szerpentinekkel: nem tudjuk pontosan eldönteni, hol kezdődik a faág és hol érnek véget a szerpentinek. E képsíkok olyan finoman modulálnak, hogy a középső faág valósággal ráhajol, ráheveredik saját mögöttes képsíkjára, így nem látjuk, hogy még a faág lombkoronájával van-e dolgunk, vagy már a takaros bokorral a fatörzs hátterében. A lombkorona lobogó ágai felhőkké bomlanak, ám a legköltőibb az ember építette viadukt (híd) modulációja: lényegében e viadukt-faág tartja az imént említett faág-bokrot! Nincs többé tisztán ember alkotta geometriai forma, sem teljesen „természetes”, a határok elmosódnak. E csupa mmmmmmmmm vasúti viaduktot a római akvadukt (vízvezeték) sajátos formája inspirálta. Cezanne a rajta robogó vasúti kocsiból pillantotta meg először a Mont Sainte-Victoire-t. (E csupa mmmmmm betű bennünket a Magyar Parlament homlokzatának végtelen mmmmmmm-jeire is erősen mmm-lékeztet).
Cezanne: Mont Sainte-Victoire viadukttal; 1885 Paul Cézanne, Public domain, Wikimedia Commons
Cezanne: Mont Sainte-Victoire, Nagy Fenyővel; 1887 Paul Cézanne, Public domain, via Wikimedia Commons
Machu Picchu teraszai; inka művészet; Christian Morales Callo, CC BY-SA 4.0 Wikimedia commons
Budai várnegyed (a szerző felvétele)
A cezanne-i síkok jobb megértéséhez mellékelem saját készítésű, amatőr és véletlenszerű fényképemet a Budai Várnegyed egyik részletéről. Ezen a képen bejelöltem azt a pontot, amikor az egyik szürke faág „átcsúszik”, „átmodulál” a mellvédet alkotó síkba. Az illúzió tökéletes. Cezanne teljesen más szemmel értelmezte a valóságot, mint előtte bárki.
A Nagy Fenyőről készült tájkép sajátossága a légmozgás, amit Cezanne a képet keretező fenyőágak hullámzó táncával érzékeltet, s amibe a hegygerinc hullámzó ívét látjuk bele, így válik rajta minden égi és földi objektum egyetlen teremtőerő azonos értékű visszhangjává. Cezanne hierogli-fáit szó szerint „olvasni” kell, hiszen azok olyan szakrális szimbólumok, melyeken keresztül képesek lehetünk szembesülni egy magasabb rendű valós-ággal.
Nyitókép:
Montagne Sainte-Victoire, fénykép (részlet) Islami, CC BY-SA 3.0 Wikimedia Commons
