Tézisük szerint ugyanis egyre halványabb határvonal húzódik természet és társadalom, illetőleg emberi és nem emberi szférák között, ám ennek megértéséhez ki kell billenteni magunkat antropocentrikus komfortzónánkból, és nyitottabbá kell válnunk az emberi létezésen túli poszthumán világokra. Lovászék könyve barokkos bőséggel ontja magából a különféle „gondolatbuborékokat”, mint egy kiapadhatatlan bőségszaru. Ám a polifónia nem csupán a szövegek gondos felépítésére vonatkozik, magát az életet tekintik polifonnak, ami csupán a maga kaotikus teljességében érthető meg. A címben szereplő határsértés az egyes történelmi korszakok határaira is vonatkozik. Jelenleg az antropocén korában élünk, egy olyan időszak valószínűleg utolsó óráiban, amelyben az emberiség még az ősi fosszilis erőforrások égetéséből nyeri a szükséges energiát, ám nem sokáig, a karbonalapú ipart ugyanis hamarosan megújuló energiaforrások fogják felváltani. Csakhogy Horváthék szerint ez annyi, mint halottnak a csók, mivel a klímakatasztrófa nem értelmezhető elszigetelt jelenségként. A probléma komplexebb voltának megértéséhez bevezetik a hipertárgyak Timothy Mortontól származó fogalmát. A hipertárgyak olyan nagy jelentőségű objektumok, amelyek elemi erejű hatással vannak környezetükre. Hipertárgynak minősülhet a Nap, az időjárás, a zajszennyezés stb. Lovászék alapvető tézise, hogy az egyes szférák hálózatait alkotó „buborékvilágok” működése csak a hipertárgyak relációinak ismeretében érthető meg. Nincsenek zárt világok: minden faktor vagy objektum, így az emberi létezés is, alá van rendelve számos hiperobjektumnak, míg más objektumok tekintetében ő maga is a hipertárgy szerepét töltheti be. A második fejezetben az állati létezés határai kapcsán különféle szörnyfilmekből ismerős keveréklények morfológiájáról olvashatunk. Egy farkasember képzeletbeli metamorfózisa révén az állati „leendésbe” nyerhetünk bepillantást, míg egy húsevő virág esetében a növényi és állati lét közti határvonal mosódik el, ám egyes növényfajok képesek lehetnek fémes anyagok felvételére és feldolgozására is, így esetükben teljesen összemosódnak szerves és szervetlen dolgok határvonalai, végső soron a növény („plant”) egy talajba ágyazott ipari erőmű („plant”) képzetét kelti.
A poszthumán filozófia alapvetően sötét tónusú, pesszimista. Az emberfaj eltűnése a Földről eleve kódolva van az élet nevezetű folytonos áramlásban. Horváthék könyve abban különbözik a humanista filozófiák hasonlóan pesszimista hangvételű alkotásaitól, hogy mindezen nem sokat kesereg, félszemmel inkább örvendezik, hiszen a földi élet szempontjából az emberfaj csupán egy igen kártékony szereplője az evolúciónak, a földi ökoszisztéma pedig csak az ember eltűnése után állhatna helyre ismét. A könyv 112. oldala említi meg az Exodus lehetőségét a teljes kihalás elkerülése érdekében. Az „Exodus” értelmében az evolúció célja olyan intelligens fajok létrehozása, amelyek technológiai fejlettségük révén képesek elhagyni a bolygót, és más égitestek felszínén terjeszkedni. Véleményem szerint kihalás helyett az emberi élet valamelyik bolygó holdjának felszínén folytatódhatna, egy-egy buborékformájú űrbázisban. Ez ismét tökéletesen antropocentrikus időszak lenne, hiszen új otthonunkat – lévén teljesen élettelen – nem tudnánk tönkretenni, megszűnne az Ember vs. Anyatermészet szembenállás. Ám a poszthumanizmus sem merülne teljesen feledésbe: a Földről származó, génmódosított növényi és állati létformák extrém szűkössége megteremtené a maga sajátos ökonómiáját, ami minden bizonnyal a természetközeli népek holocén kultúrájához lenne hasonlatos. Ennek az új korszaknak pedig a Határsértés technológiái lehetne legfőbb kézikönyve.
