Amíg Leonardo, Michelangelo és Raffaello az eszményi szépség megalkotásán fáradoztak, addig Tiziano festészete már jóval nagyobb figyelmet szentelt az élet érzéki oldalának, ám Tiziano minden életigenlése is eltörpülni latszik amellett a féktelen jókedv és feneketlen habzsolás mellett, ami Brueghel vásznaiból árad. Szinültig töltött boroskancsók és degeszre tömött erszények, bendők meg gatyapöcök jellemzik e németalföldi festő szinte valamennyi képét, ám mind közül kiemelkedik egyetlen festmény, az Eldorádó. 

Brueghel: Eldorádó; olaj-fa; 1567 (Alte Pinakothek, München) 

Eldorádó eredeti jelentése „Aranyváros”, és akkoriban, az indián legendákból annyit lehetett tudni róla, hogy valahol az Andokban van, ám a korabeli „médiában” keringtek hírek olyan Eldorádóról is, amelynek „kolbászból van a kerítése”. Brueghelt ez utóbbi ihlette meg: a feje tetejére állított abszurd világ, ahol még az arany is elveszíti jelentőségét, hiszen nem kell megdolgozni semmiért sem. Brueghel festményén kiválóak a színek: teltek, fénylők és „zsírosak”. (Cseppet sem lennék meglepve, ha Brueghel egy kis disznózsírt is kevert volna a festékébe.) Pieter van der Heyden sokszorosított metszetén viszont jobban kirajzolódnak a számunkra lényeges motívumok. A kompozíció egészen zseniális. A kép tengelyében három jóllakott alakot látunk heverészni egy fatörzs körül. De micsoda alakokat és micsoda fatörzs körül! A díszes ruhájú alak egy pap, mellette hever becsukott imakönyve. Az alatta fekvő parasztot terebélyes potroháról és cséphadarójáról ismerjük fel, a lovagot pedig eldobott kopjájáról. Ezek az egymásnak fejjel lefelé heverő, mulatságos figurák a tótágast álló és cigánykereket hányó emberi értelem jelképei. Ejtsünk pár szót a fatörzsről is, amely körül e díszes kompánia forog. Mintha egy „bárpultot” látnánk, megrakva minden földi jóval, ám ez a bárpult sem emberi kezek fáradságos munkájának gyümölcse, hiszen itt nem kell dolgozni semmiért sem, sokkal inkább tűnik természetes képződménynek, egyfajta növényi mutációnak, ami a kupicákat termő ágakban folytatódik. 

Brueghel nyomán Pieter van der Heyden: The Land of Cockaigne; metszet; 1570 

Az ágacskák finoman irányítják tekintetünket, mintha csak dicsekedni szeretnének otthonuk mesébe illő szépségeivel, ami különösen a metszeten látszik: az ágak mutatják meg nekünk a kolbászból készült alacsony kerítést – ami még véletlenül sem akar kizárni senkit semmiből sem! – és a negyedik emberi alakot egy olyan házikó mélyén, amelynek lepényből vannak a cserepei, és aki nagyra tátott szájjal várja a feléje repülő sültgalambot… Hat óránál egy tojásból félig kibújt naposcsibe a saját lábán ajánlja saját magát: négyperces lágytojást a megfelelő evőeszközzel felszerelve. 3 óránál (ami a festményen 1 óra) frissen sült csirke készül saját tányérjába dőlni, s mellette már kocog is felénk kedvenc sült malacunk természetesen a saját csülkein és a hátába tűzött konyhakéssel. A 9 (vagy 3) óránál álló jellegzetes medvetalpkaktusz egyértelműen jelzi, hogy valahol a dél-amerikai kontinensen járunk, a kaktusz eléréséhez azonban fel kell kelnünk, mert rohanó kaktusz még Eldorádóban sincsen. Megéri viszont a fáradságot, mert tüskéket sehol sem látni rajta, és a jelek szerint színtiszta csokoládéból van. Csupa megmosolyogtató részlet, ami már önmagában is az intelligencia jele, ám Brueghel szinte minden szarkasztikus képe komoly filozófiai jelentést hordozó allegória vagy szakrális manifesztum. A hasonló jellegű képek rendszerint a Hét Főbűn egyikeként mutatják be az emberi Mohóságot, ám az Eldorádón nyomát sem látjuk ennek, torkosságunkat nem követi semmilyen vallási retorzió. Ez egy tökéletes világ, Utópia, amelyből Brueghel teljesen kizárja az emberi civilizáció két „rákfenéjét”: az erőszakot és a munkát. Az állatokat nem kell felhizlalni és levágni sem, így az emberek kezéhez nem tapad vér. Az egymás elleni erőszak eleve értelmetlen, hiszen mindenkinek jut bőven, elolvadnak a társadalmi kasztok és különbségek. Bár Brueghel nem ábrázolja a női nem képviselőit, az alakok testtartásából egyfajta szexuális kielégülést lehet kiolvasni. A „munka” kizárása legalább ilyen fontos, hiszen alapvetően ez vezet a javak előállításához, beárazásához és felhalmozásához, így a társadalmon belüli hierarchiához is, amit Brueghel egy korábbi metszetén már elképesztő zsenialitással ábrázolt. A lenti képen a Nagyobb Hal felfalja a kisebbeket, szinte látnoki módon előrevetítve ezzel a kapitalista jellegű fogyasztói társadalmak legfőbb problémáját, évszázadokkal a modern társadalomtudományok megjelenése előtt! Tehát nemcsak Leonardo és Michelangelo tudományos világképe előzte meg saját korát, hanem Brueghelé is! 

Brueghel: A Nagy Hal megeszi a kisebbeket; 1556; metszet (Albertina, Bécs) 

Eldorádó lakóinak idilli életét nem nehezíti semmilyen morális vagy anyagi válság. Csak kívülről jelentkezhetne fenyegetés, mondjuk az európai konkvisztádorok személyében, ám Brueghel ügyesen kizárja ezt. Bár látni a csodás tengeri panorámát, Eldorádó lényegében bevehetetlen buborékvilág, amelyet csupán úgy lehet megközelíteni, ha valaki szó szerint „átrágja magát” a hatalmas habcsók- vagy kásafelhőn. Mert Eldorádó sem mindenkié. Csakis azé, aki feneketlen bendője révén méltónak találtatik az „álompolgárságra”. Brueghel ezzel a mókás „beavatási rituáléval” a különféle vallási és szabadkőműves rituálék egyfajta antitézisét nyújtja.