Hogyan és milyen indíttatásból alapította meg a K.A.S. Galériát?
A hetvenes évek elején textilrestaurátorként dolgoztam a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központban. Akkoriban indult a Képzőművészeti Főiskolán az a levelező másodképzés, amelyen rajz- és művészettörténet tanári diplomát szereztem. Ezt követően a tanítás kedvéért otthagytam a múzeumot. Bár nem volt hosszú időszak, mégis szerettem oktatni, a diákjaim évtizedekkel később is örömmel köszöntek rám az utcán.
Galériám első helyiségét 1989. december 8-án, a rendszerváltás idején licitálás útján szereztem. Negyvenöt éves voltam. Akkor még magamnak kerestem műtermet, később született meg bennem a gondolat, hogy galéria legyen belőle. Taxival vittem az építőanyagot a tatarozáshoz, magam tettem rendbe egy idős kőművesmester segítségével. Ahogy épült-szépült, rájöttem, hogyha magamnak szervezek évente egy kiállítást, akkor a művészbarátaimnak is rendezhetek, akkoriban ugyanis Budapesten igen kevés, s csak állami intézményben nyílt kiállítási lehetőség.
A galéria hivatalos megnyitója 1991-ben volt. Híre ment a Képzőn a fiatalok körében, hogy magángaléria nyílt, ahol kiállíthatnak. Bejártam a diplomakiállításokra, kerestem a tehetséges fiatalokat. Menet közben jöttek az ismert, nagy nevek is… Harminc év alatt majdnem háromszáz kiállítást rendeztem.
Miért a kortárs művészet lett a galéria fő profilja?
A Főiskolán vizuális nevelés szakon végeztem, amely akkor indult Balogh Jenő mester vezetésével. Amikor Érdi Tamás interjút készített velem, azt nyilatkoztam, hogy tanítani szeretnék: a galéria lesz az én „tanszékem” – a látás iskolája.
Az volt a célom, hogy a kortársaimnak teremtsek kiállítási lehetőséget. Az itt és most érdekelt. Nem akartam műkereskedő lenni. Sokan kérdezték, miért nem régiségboltot vezetek. Meg sem fordult a fejemben, hiszen nem az anyagi
haszonszerzés motivált.
Miben változott a hazai műtárgypiac a rendszerváltás óta?
A rendszerváltás pillanatában boldogan vágtunk bele a galériaalapításba, mert ez nagy fellélegzés volt. Nem véletlen, hogy szinte egyszerre kezdtük a Várfok galériás Szalóki Károllyal. Ő híres művészek bemutatását tűzte a zászlajára. Én hittem a K.A.S. – vizuális tanszék létezésében, és kerestem az új gondolatokat és kifejezési formákat, elsősorban a fiatalokat.
Sokaknak voltam a dobbantója, ahonnan elrugaszkodhattak. 1990 elején indultak a művészeti vásárok Budapesten. A Budapest Art Expóra tódultak az emberek, mert előtte nem létezett ilyesmi. Az első expón B. Szabó Zoltán, Breznai András, Ferenczi Róbert, Gál András, Hollai Gábor, Jovián György, Koronczi Endre, Szilágyi László szerepeltek a standomon.
1992-ben, az akkor Svájcból hazatért Konok Tamás,
s mellette Haász István és B. Szabó Zoltán alkotásait mutattam be. 2002-ben a MEO-ban rendezett vásáron az akkori középgenerációt képviselte a K.A.S.: Elekes Károly, Jovián György, Lovas Ilona, Hermann Zoltán és Kiss Zoltán, valamint friss diplomásként Dobó Krisztina képei lógtak a falakon. 2007-ben a Műcsarnok adott helyet az éves vásárnak, ahol fiatalok: Bondor Csilla, Sinkovits Ede, Sipos Eszter és Koroknai Zsolt voltak túlsúlyban.
A rendszerváltás előtt nem volt igazi piac. Utoljára a második világháború előtt virult a magán-műkereskedelem Magyarországon, utána a BÁV bizományi áruházai működtek. Azóta a kereskedelmi galériák nemcsak hazai, hanem külföldi vásárokon is jelen vannak. Egymást érik az aukciók, az online értékesítési formák pedig általánossá váltak.
Az én kereső, felfedező attitűdöm nem volt igazán alkalmas brandépítésre, de természetesen vannak visszatérő művészeink: Koroknai Zsolt, Kecskés Péter, Freund Éva, Nagy Gábor György, Bondor Csilla, Bíró Sándor, Knyihár Amarilla, hogy néhányat említsek közülük.
Gatekeeper galéria maradtam, és ebben mindvégig nagy örömömet lelem, gyakorlatilag nonprofit galériaként léteztem. Ezen azonban a lányom, Kinga változtatni szeretne. Újra járunk vásárokba is.
Mi szükségeltetik ahhoz, hogy valakiből befutott művész váljon?
Az az együttállás, hogy a művész éppen ott tartson, amire éppen akkor megérett a társadalom, és elismeri a művészettörténet is, azaz kanonizálódik. Ez ritkán történik meg, mert legtöbbször a művész sokkal előrébb tart, korai szenzorként érzékeli a körülötte levő világot.
Úgy gondolom, ha professzionális művészekkel foglalkozunk, akik elvégezték az egyetemet, akkor a minőség nem kérdés. Mégis voltam olyan kiállításon, ahol hihetetlenül jó festőtudással rendelkező művész állított ki, ám mégsem tudta, mit akar elmondani.
Ezenkívül elengedhetetlen a lélek, a tehetség és a szorgalom, de a legfontosabb a kapcsolati tőke, a galériás szerepe. Számos galéria azt a gyakorlatot követi, hogy egy-egy művészre összpontosítva befuttatja őket, ami nagyon hosszú folyamat, ráadásul sok pénz kell hozzá, vagy legalább egy csokigyáros férj. Sok tőke és fanatizmus szükségeltetik ahhoz, hogy semmilyen hullámvölgy ne tudjon kizökkenteni. Hogy ne függjön az ember attól, hogy az alkotásokat éppen megveszik-e vagy sem, mert hisz a művész erejében.
Én nagyon befogadó voltam. Olyan „nehéz emberek”, akik máshol szóba sem jöhettek, nálam bemutatkozhattak, mert mindig a szellemiséget kerestem. Többször megtörtént, egy megnyitó után szinte könnyeztem a meghatottságtól, hogy mivel érdemeltem ki a művész kitárulkozását.
Hogyan lehetett fenntartani egy nonprofit galériát?
A kiállítások anyagi szempontból korántsem voltak mindig sikeresek. Én gyakorlatilag mecénásként vezettem a galériát, saját tőkéből, szabadságomat megtartva. Harminc éven át úgy tudtam fennmaradni, hogy kezdetben iparművészek által készített ruhákat forgalmaztam, amelyeket fiatal iparművész lányokkal az Alternáció nevű bolthálózatomban mutattunk be. Minden új kollekciót divatbemutató és kiállítás kísért. Ez párhuzamosan működött a K.A.S. mellett. Egy idő után sok lett a három iparművészbutik, s mert növekedni akartam a galériával, oda irányítottam a tőkét és az energiát. A galéria átköltözött a valamikori cipészüzletből a Klotild-palotába, amely a város egyik legszebb helye. 2011-ben ki kellett költöznünk, mert az épületet eladták. Három év múlva nyitottunk újra a Bartók Béla út 9. szám alatt, Újbuda kulturális főutcáján, egy hetvenöt négyzetméteres, hatalmas kirakatokkal rendelkező helyiségben.
Ragaszkodtam a galériás létformához, de nehéz volt nyereségessé tenni. Ezért eladtam a szép nagy lakásomat. Utána kisebbet, majd még kisebbet vásároltam. De egyáltalán nem bántam meg. A világot sem jártam be, csak művészeti vásárokra utaztam, ahol egész nap a műveket csodáltam, és tájékozódtam a nagyvilágban zajló művészeti folyamatokról. Bevallom, függő vagyok: művészetfüggő.
Galériatulajdonosként milyen feladatai vannak?
Ha ezt valaki komolyan csinálja, akkor éjjel-nappal ezen jár az esze. Ez egyfajta megszállottság. Nagy munka a tárlatok összeállítása, ami igazi alkotói folyamat. Én az a galériás vagyok, aki aktívan részt vesz a kiállítás rendezésében is. Fontos, hogy interjúk jelenjenek meg az alkotókkal, és jelen legyünk a legváltozatosabb online fórumokon.
Egy galériatulajdonosnak széles körű kapcsolati hálóval kell rendelkeznie. Korábban egyetemista lányok segítettek a napi feladatokban, pár éve viszont a lányom, Saás Kinga vezeti a galériát. Ügyvezetőként ő intézi a pályázatokat a megírásuktól az elszámolásig, ami segíti a működésünket, és mindent, ami az alapot adja.
Magyarországon nincs akkora művészeti közeg, amely fenn tudna tartani ennyi galériát, ezért sok be is zárt. Viszont az NKA pályázati rendszere jól működik, ami sokaknak nyújt segítséget a kiállítások megrendezéséhez.
Milyen hatással van a pandémiás helyzet a K.A.S. Galériára?
Nem tartottunk szünetet, úgy folytattuk a munkát, mintha mi sem történt volna, bár sok művész lemondta a kiállítását. Kerestünk helyettük másokat. Kiállításmegnyitókat tartottunk vendégek nélkül, vagy csak tíz vendéggel. Ez természetesen nem ugyanaz, mint amikor ötven-nyolcvan ember együtt örül. Számos galéria már a pandémia előtt is használta az online tér adta lehetőségeket, és úgy működtek, akár egy webshop. Ez nem igazán az én világom, de a lányom már elkezdte ezt a gyakorlatot. Minden kiállításmegnyitót online közvetítettünk, a művészeink tárlatvezetést tartottak. Művészportrék készültek a kiállítások kapcsán, amelyek által betekinthettünk az alkotói folyamat izgalmas világába. Ügyeltünk a médiamegjelenésekre, hogy az alkotókkal interjúk jelenjenek meg, és jelen legyünk a legváltozatosabb online fórumokon is.
Idén ünnepelték a GALÉRIA, alapításának harmincéves évfordulóját. Mivel jár egy ilyen készülődés?
Harmincéves a K.A.S. Galéria, és a vele szoros kapcsolatban létrejött K.A.S. Gyűjtemény. A pandémiás időszak alatt jutott idő a visszatekintésre is. Nagy raktárkipakolást rendeztünk, rengeteg műtárgyat befotóztunk, regisztráltunk. Az évek során – bár eleinte nem ez volt a szándékom – több száz darabos gyűjteményem lett a kortársaim és a kiállítóink munkáiból. Ezekből válogattam össze egy kiállításra való anyagot az 1980-as, 1990-es évek kiemelkedő, számomra fontos és egymással jól kommunikáló munkáiból.Tárlatvezetéseket, beszélgetéseket tartottunk, visszaemlékező videó is készült Sebők György vezetésével.
A galéria melyik kiállítása volt a legemlékezetesebb az Ön számára?
A rengeteg különleges tárlat közül az egyik legcsodálatosabb egy tajvani művész, Buch Wang Csing kiállítása volt, akinek a műveit először 1999-ben a Velencei Biennálén láttam, és teljesen lenyűgözött. Átadtam neki a névjegyemet, és meghívtam kiállítani a galériámba. Egy év múlva beállított kis bőröndjével. Bár nagyobbnak képzelte a helyet, mégis megoldottuk a kiállítást. Varázslatos volt, egy autót is beépítettünk a Váci utcai galériába. Lois Viktor képzőművész segített az installálásban. Az autóból bújt ki egy csőháló, egy égi röppálya, amelyben tizenkét élő pinty röpködött. Még az utcafrontra is vágtunk egy lyukat, hogy kikanyarodhasson a cső. Gyönyörű és egyben zseniális volt! Soha nem ismertem lehetetlent.
Többek között éveken át Petőcz András íróiskolájának növendékei olvastak fel nálunk. Erről az időszakról is csodálatos élményeket őrzök, huszonévesek és nyugdíjas korúak is megosztották a műveiket. Számtalan könyvbemutatónak is otthont adtunk. Performanszok, zenei programok viszont jellemzően a megnyitókhoz kapcsolódnak.
A fotóművészet mindig is része volt a galéria programjának. Befutott művészek munkái mellett a fotóművészek köréből is elsősorban a fiatal generációnak nyújtok bemutatkozási lehetőséget diplomakiállításokkal, s egy ideig az FFS művészeinek évi négy kiállítással voltunk a galériája. Ezeknek az unokám, Ferenczy Bálint volt a kurátora.
Közösen dolgozunk egy könyvön, címként egy szójátékot képzelek el: Rend-Szer-Váltás (K.A.S. – Nyakas Ilona gyűjteménye. Válogatás: 1986–2021), amivel érzékeltetni szeretném, hogy a nyolcvanas évek végén a művészet szertára, eszköztára is alaposan megváltozott a régi rendhez képest. A gyűjtemény anyaga egy korszak lenyomata – az én válogatásomban. Szeretném, hogy a K.A.S. Gyűjtemény kiemelkedő műtárgyai – egy-egy életmű fő művei –, amelyek a gyűjteményembe kerültek, a nyilvánosság és a jövő számára reprodukálva megjelenjenek.
A gyűjteményben szereplő művek azt a közép-európai, folytonosan változó és kereső „jelenlétet” reprezentálják, amely az úgynevezett nagy kiállításokon egyáltalán nem, vagy csak ritkán volt látható.
