Gondolataink, mozdulataink és érzéseink mondatják velünk azokat az igazságnak vélt állításokat, melyekben a világról alkotott véleményünk is gyökerezik. Szurcsik József Elképzelt valóság című kiállítása környezetünk újraértelmezésére invitál bennünket. A megtekinthető képek mindegyike utazásra hív, az alkotó lelkét is formáló tájakra, melyeknek repedéseiben talán a saját arcunk egy darabja is visszaköszön.

Mi a szerepe a képek születése után a festőnek egy-egy műben? Milyen üzeneteket hordoznak a kiállított alkotások? Hogyan kapcsolódhatnak ezekhez a tárlatra látogatók? Ezeknek a kérdéseknek jegyében tekintjük meg a kiállítást és gondolkozunk róla a megnyitón.

 
 
Szeptember elején járunk, a kora esti órák nem hozzák el azt a lehűlést, melyre az ember szomjazik egy ilyen nap után. Emberek, barátok és tanítványok gyülekeznek a meredek budai utca alján. Lassan szállingóznak befelé, hogy megtekintsék a kiállítást még a tömeg előtt. Tömeg lesz. Nem is volt kérdés, mindenki ezzel számolt. Mitől is olyan természetes ez? Nem mintha a hosszú és gazdag életpálya nem lenne elegendő ok az ismertségre, mégis úgy érzem, több kell ahhoz, hogy ennyi ember együtt akarjon ünnepelni a művésszel. A hangulat a rengeteg résztvevő dacára is bensőséges. Mi sem igazolhatja ezt jobban, mint hogy a megnyitóbeszédet Szurcsik barátja, drMáriás festőművész vállalja. A közönség együtt énekli azt a dalt, amelyet Béci, azaz Máriás Béla erre a kiállításra költött. Az egyik művet készítőjétől teljesen elkülönítve is vizsgálhatjuk, s ebben a helyzetben érdekes megfigyelni a festő, a képei és a befogadók közötti háromszöget.
 
 
 
Bizonyosan jóleső érzés látnia a művésznek, hogy sikerült összehozni az embereket, hisz kiállított képei is kapcsolataink fontosságáról tanúskodnak. Hogy kapcsolataink inkább hátráltatnak minket, vagy szelet jelentenek a szárnyunk alatt, arra a nézőnek magától kell rájönnie. A képek narratívája erre hívja fel a figyelmünket: magunkban kell annak a lángnak égnie, amit másokban meg akarunk gyújtani. A magány itt nem szitokszó, sokkal inkább tér az Én megszületéséhez. Arra figyelmeztet, hogy az alkotó, az ember társas lény. A túlzó individualizmus, a nárcizmus hamar úrrá tud lenni rajtunk, ez később pedig káoszt szül. Ezeken az alkotásokon a tűz a fény, a láva mágikus erővel vonzza a tekinteteket. Folyik, áramlik, elönt, előtűnik, majd eltűnik.
 
 
 
Izzó szív tűnik fel az égen a kiállítás monumentális darabján. Ez olyan egyetemes szimbólum, amelyről nem kell rétegeket lehántani, hogy érthetővé váljon. A festő maga is megfogalmaz olyan általános értékeket, mint a szeretet, a természet iránti tisztelet vagy az egyén felelőssége a társadalomban. Indikátorai lehetünk megannyi dolog létrejöttének. Habár Szurcsik sokszorosító grafika szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán, a kiállított művek mégsem ezt az oldalát reprezentálják.
 
 
 
A tájképek részletgazdag megfestése nem csupán a rétegek sokaságában, az olaj- és az akrilfestékre jellemző testességben vagy a fák csendes mozdulatlanságban mutatkozik meg, hanem ahogyan a fény árnyékot vet a tájra és láthatóvá teszi a legsötétebbnek ható sziklát is. A realitás talaja ezekben a pillanatokban válik futóhomokká, amelyben addig süllyedünk, amíg észre nem vesszük, hogy saját magunk alkottuk ilyenné a világunkat. Így mi vagyunk azok is, akiknek a kezében a változás esélye is nyugszik.
 
 
 
A kurátori munkának és a rendezésnek köszönhetően a tárlat alkotásai kommunikálnak egymással, és habár a kiállított anyaggal bizonyos szempontokból rokonságot mutató művekkel korábban is találkozhattunk a Szurcsik-életműben, a jelenlegi válogatás mégis teljes világot mutat és történetet mesél el. A lények, akiket megteremt kis méretű képein, abban a világban játszanak, szeretnek és élik meg a halandókat sem elkerülő gyarlóságaikat, amelynek más képein a tájak üresen maradnak. Egy apró kép a sarokban valamiben mégis gyökeresen eltér a többitől. A kék megannyi finom árnyalatában játszó táj monokróm nyugalmát egy frizbi töri meg, melynek foszforeszkáló pirossága játékosságot, leheletnyi csintalanságot csempészik bele a képbe. Ez a még felfedezésre váró gyermeki könnyedség kedves kiegészítése a többi táj magasztosságának.
 
 
 
Szurcsik tavaszi, Műcsarnokban rendezett, A Varázsló kertje című monumentális kiállításához képest a mostani tárlat intim naplójegyzet. Ehhez nyilván a terek adottságai, illetve az intézmények arculatai is nagyban hozzájárulnak. Azonban azoknak, akik gyakorta látogatnak kiállításokat és figyelemmel kísérik a művész megjelenéseit, ez a fajta baljós nyugalmat árasztó tárlat üdítően hathat. Szemben a máskor nyíltabban megformált társadalomkritikájával, ami könnyen fellelhető jellemzője műveinek, ez a tárlat egy filozofikusabb, csendesen kritikus festőt mutat meg, aki most mondanivalóját a táj mélyebb rétegeiben rejti el, ezzel csak fokozva a látogatók kíváncsiságát. Elengedve kezüket, szólaljon meg a festmény a festő helyett, ő már mondott eleget.    
 
 
 
Beszélhetnék deizmusról, avagy arról a gondolatról, miszerint Isten megteremtette a világot, majd magára hagyta benne az embert, hiszen a tájak egyaránt mesélnek a kezdetről és a végről. A káosz egyszerre jelenti mindkettőt, vagy lehetnek éppen egymás következményei is. Rousseau az egyik képviselője a panteizmusnak, annak a hitnek, mely szerint Isten a természetben lakozik és sosem ment el. Mindig is itt volt a tájban. A festményeket elnézve, mi is fellelhetjük a transzcendenst, amennyiben nyitottak vagyunk rá.
 
 
 
Végül így vagy úgy feltesszük majd magunknak a kérdést: Mi választja el a képzeletet a valóságtól?

 

Szurcsik József Elképzelt valóság című kiállítása október 5-ig tekinthető meg a Godot Galériában (1114 Budapest Bartók Béla út 11–13.)