A bemutatott ötven mű nemzetközi köz-, illetve magángyűjteményekből érkezett a bécsi tárlatra, amely rendező elve szerint újfajta betekintés nyújt a művész egyedülálló vizuális nyelvezetébe. A kurátori koncepció fő célja, érthetővé tenni Basquiat szimbólumainak és a képein használt motívumoknak mögöttes jelentéstartalmát.
Basquiat a huszadik század végének egyik ikonikus alakja, személye, élete, művészete mind-mind alkalmassá teszi az örök ikonná válásra. Mert egyszerre szól egy korszakról, miközben örök érvényű archaikus törvényszerűségeket fogalmaz meg. Az Albertina kiállításán a következő idézet is szerepel tőle: „Azt gondolom, magamnak csinálom a művészetet, de aztán meg azt, hogy végső soron a világnak.”
A nyolcvanas évek neoexpresszionista géniuszának kikiáltott művész hétköznapi megfogalmazásban mindent megtestesít, ami az alternatív New York volt ezekben években; személye, művészete és a korszak nagyon egybevág. Ismert mindenkit, aki akkor a Nagy Almában élt, alkotott és a művészeti életben mozgott. Kortársai akkor is tudták, hogy kivételes tehetséggel van dolguk, s nem véletlen, hogy már 1996-ban filmet forgattak az életéről, amelyben David Bowie játszotta Andy Warholt. Bowie halála után elárverezték a műgyűjteményét, amelyben egy fontos Basquiat-munka is szerepelt, az Air Power című festmény, amely 7 millió fontért talált gazdára.
A film kezdő belső monológja szerint nem szabad, hogy még egyszer előforduljon, ami Van Goghgal történt, tudniillik, hogy egyetlen egy képet adott el egész életében, pedig kora legmodernebb művésze volt, aki teljesen megreformálta a művészetről alkotott vélekedésünket. Valamint nincs is rosszabb annál az érzésnél, ha az ember lemarad valamiről. Basquiat nem maradt le a nyolcvanas évek undergroundjának nagy történéseiről, de a kiállítótérben olvasható minden magabiztos mondata ellenére sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a saját sikeréről és arról, hogy belőle faragták az első afro-amerikai szupersztárt, mégiscsak lemaradt. Huszonnyolc évesen halt meg drogtúladagolásban, a korszakalkotó rocksztárokhoz hasonlóan, úgyhogy most már semmi nem áll a sikere útjába, maga sem tudja lerombolni az imázsát.
Az egyes számú afro-amerikai képzőművész, aki nemzetközi hírnévre tett szert – ezt a mondatot szinte minden róla szóló cikkben leírják. Tény, hogy a Black Lives Matter mozgalom hatására (is) erős igény van a korábbi, fehérek uralta művészeti kánon újraértelmezésére, mégis úgy tűnik, Basquiat esetében árnyaltabb a kép. Ő maga egy interjúban úgy fogalmazott, hogy nem fekete művész, hanem művész szeretne lenni.
Foto: Studio Tromp © Estate of Jean-Michel Basquiat. Licensed by Artestar, New York
New Yorkban, pontosabban Brooklynban született 1960 decemberében, haiti apa és Puerto Ricó-i anya fiaként, négygyermekes családban. Másodszülöttként érkezett, de bátyja, Max, nem sokkal az ő születése előtt meghalt. Két húga, Lisane és Jeanine, akik most is csak az ötvenes éveikben járnak, aktívan részt vesznek az életmű gondozásában. Jean-Michel gyermekkorában is kitűnt kortársai közül kreativitásával, tehetségével és zabolátlanságával. Kitűnő nyelvérzéke volt, kisiskolásként már három nyelven beszélt, angolul, franciául és spanyolul. Hatéves korában elütötte egy autó, és olyan szerencsétlenül tört el a karja, hogy több helyreállító műtétre volt szükség. A hosszas kórházi tartózkodást megkönnyítendő édesanyja, Matilde, megajándékozta egy híres, XIX. századi orvosi tankönyvvel, Gray Anatómiájával, amelynek inspiráló hatása kimutatható Basquiat műveiben. Testvérei szerint ez a gesztus nagyon jellemző volt édesanyjukra, aki úgy vélte, minden megtanulható, és érdemes is kutatni az összefüggéseket, mert csak tudással és műveltséggel lehet kitörni és beilleszkedni a többségi társadalomba. Anyja volt az is, aki rendszeresen vitte fiát New York múzeumainak tárlataira, támogatta művészi ambícióit, és beíratta a Brooklyni Művészeti Múzeum foglalkozásaira.
Jean-Michel tizenhét évesen már tudta, hogy egyedül az autonóm művészpálya képzelhető el számára, szemben apja elgondolásával, aki ’fehérgalléros’ életpályát, üzleti karriert szánt neki. Basquiat viszont eltökélt volt abban, hogy egyszer híres művész lesz. Szembeszállt apjával, elszökött otthonról, haveroknál húzta meg magát, és képeslapok készítéséből, pólófestésből teremtette elő a létminimumot. Beiratkozott a School of Visual Artsba, ahol Keith Haring és Kenny Scharf lettek a legjobb barátai. Graffitizni kezdett, bár sosem tartotta magát street art művésznek. 1978-tól SAMO (same old shit) szignóval barátjával, Al Díazzal ketten együtt alkottak: rövid, társadalomkritikus epigrammákat fújtak falakra, redőnyökre, vasúti kocsikra. Cikket közölt róluk a The Village Voice, Annina Nosei, a kor egyik befolyásos műkereskedője pedig festéket és vásznat vett, műtermet bérelt Basquiat-nak, azzal a feltétellel, hogy álljon neki és fessen valódi képeket. Nekilátott, és nem is hagyta abba haláláig. Ahhoz képest, hogy csupán alig tíz év az aktív alkotópályája, és rengeteg munkája szó szerint az utcán, házfalakon, ajtókon maradt, így is döbbenetes mennyiségű alkotást ölel fel az életmű. (Akad még bőven dolog az életmű feldolgozásával, értelmezésével – csupán az a három átfogó tárlat is, amelyet az elmúlt négy évben Európa különböző nagyvárosaiban láttam, mind hozzá tudott tenni valami újat a Basquiat-ról kialakult képhez. Számtalan további szempont szerint lehetne újabb és újabb tárlatokat rendezni a műveiből.)
A nagy áttörés 1980 júniusában következett be, amikor Basquiat részt vett egy elhagyott belvárosi épületben rendezett radikális csoport kiállításán, a The Times Square Show-n, többek között Kenny Scharf, Jenny Holzer, Nan Goldin és Keith Haring társaságában. A kiállítás egyértelmű és osztatlan sikert aratott, bekerült a médiába, és elindította Basquiat igazi karrierjét, ami akkor kapott még egy nagy lökést, amikor megismerkedett Andy Warhollal. Felfedezője, Bruno Bischofberger műkereskedő vitte el Basquiat-t a Factoryba, és szinte azonnal szimbiotikus kapcsolatba kerültek Warhollal, folyton „együtt lógtak”, és elkezdtek együtt dolgozni. A korabeli rosszmájú kritikák nem szerették közös munkáikat, mert gyengének találták őket. Szerintük Warhol használta a fiatal festő életenergiáját, ám az biztos, hogy Basquiat is profitált ebből az együttműködésből. 1983 és 1985 között több közös festményt is készítettek, s 1985-ben közös kiállítást rendeztek.
Azonban 1982-es év volt kétségtelenül Basquiat nagy éve. Minden idők legfiatalabb résztvevőjeként állított ki a kasseli Documenta 7 művészeti kiállításán. Nem véletlen, hogy az a képe is, amely elsőként átlépte a százmillió dolláros álomhatárt, 1982-ben készült.
© Estate of Jean-Michel Basquiat. Licensed by Artestar, New York
2017 májusában a Sotheby’s New York-i árverésén 110,5 millió dollárért vette meg Untitled című művét Yusaku Maezawa, a japán rocksztárból lett divatipari üzletember-gyűjtő, akinek nagy szerepe volt abban, hogy Basquiat műveinek ára az egekbe szökött a műtárgypiacon. Ebben természetesen az is közrejátszott, hogy Basquiat életműve aktuálisabb, mint valaha, és máig meg tudta őrizni a nyolcvanas években felvett úttörő és látnok szerepét. Munkái reflektálnak az afro-amerikaiak problémáira, az afrikai örökségre, az amerikai társadalom rejtett, de minduntalan akadályként előbukkanó merev hierarchiarendszerére és a mindenütt jelen lévő rasszizmusra.
És még mindig 1982. Ez év márciusában galériása, Annina Nosei önálló kiállítást rendezett Basquiat munkáiból, és már a megnyitón minden képet eladott. A művész maga is úgy tartotta, hogy legjobb képeit 1982-ben készítette. Ebben az évben Madonnával, a feltörekvő énekesnővel járt, és megismerkedett Larry Gagosiannal, akinek Los Angeles-i galériájában később ki is állított. De még mindig Nosei galériájának pincéjében lakott, egyfolytában festett, miközben a fehér és gazdag gyűjtők bejártak hozzá, és nézegették, hogyan dolgozik. Az egyik róla készült dokumentumfilmben hangzik el, hogy a fekete festő a gazdag fehér gyűjtők előtt performanszot adott elő: némán festett. Miközben ő maga is úgy nyilatkozott, hogy az emberi létezés alapkérdései mellett egyetlen téma érdekli: mit jelent feketének lenni fehér környezetben.
Az első koronák a Vörös királyok (1981) képen jelentek meg. A festmény bal oldalán maga Basquiat látható, sokatmondóan, B, Q és S kezdőbetűkkel, a vászon jobb oldalán pedig Pablo Picasso koponyáját helyezte el, akit mestereként tisztelt. Mindkettőjük fején korona, de nem egyforma. Basquiat a festményein királyként, esetleg szentként ábrázolja a fekete férfiakat és saját magát is. A fekete figurák fején a korona felemeli őket és egyben utal a szenvedéstörténetükre, a töviskoszorúra. A koronamotívum rendszeres használatával a művész kitünteti saját (és a fekete közösségek) hőseit, nagy hatású tagjait, művészeket, sportolókat, zenészeket. Basquiat koronájának változó designja függ az adott festmény üzenetétől, és megmutatja, ki milyen hatással volt rá. Saját megkoronázásával pedig azt is kifejezi, hogy ezeknek az elődöknek a munkásságát folytatja, az ő törekvéseiket viszi tovább.
Abban mind egyetértenek az életművel foglalkozók, hogy Basquiat a koronát három fő céllal használta: önmagát kiválasztottnak és tehetséggel megáldottnak ábrázolja vele, elismeri azokat a személyiségeket, akik nagy hatással voltak rá, és kifejezi a naggyá válás ambícióját. Barátai arról beszélnek, hogy lehetett bármilyen szegény és junkie, úgy tudott létezni, mint egy király.
A csontváztéma inspirációját a már említett Gray Anatómiája atlaszban látják, mondván, zavaros gyermekkorának emlékei köszönnek vissza ezeken a képeken, amikor kortárscsoportja királya akart lenni. A koponyák az önértékelésnek és a kiközösítettség érzésének ellentmondását tárgyiasítják, a földi élet nyomorúsága és az éteri világ közti mély küzdelmet jelentik.
A képein megjelenő koponyákat, csontokat, nyilakat egyszerre társíthatjuk a naiv afrikai ábrázolásokkal és hallucinációkkal vagy jazzimprovizációkkal. Sokáig lehet állni egy-egy „sűrű” kép előtt, érzékelve energiájukat és sok jelentéssel terhes szimbolikájukat, elgondolkozva a szemünkbe ötlő részleteken is. Mindazonáltal sűrű, személyes, erőteljes és titkokkal teli képeinek ereje és hatása árulkodik Basquiat történetmesélő és kompozíciós képességeiről.
Különleges tehetségét jól mutatja, hogy már a nyolcvanas években sikeressé tudott válni a túlnyomórészt fehérek uralta művészeti világban, és mi ugyan csak most kezdjük felfedezni, Amerikában már sokakat megihletett. Nemcsak képzőművészekre hatott, hanem irodalmárokat, költőket, zenészeket is inspirált, ő maga is írt verseket és játszott zenekarban. Személye és munkássága hivatkozási pont a popkultúrában is. Példakép a fekete művészeknek, mitikus zseninek tartják, aki megkerülhetetlen örökséget hagyott maga után. Szerencsések vagyunk, hogy a szomszédunkban működik egy olyan múzeum, amely a legprogresszívebb művészetet a közelünkbe hozza.
Jean-Michel Basquiat Szimbólumok és Jelek című kiállítása 2023. január 8-ig tekinthető meg naponta 10-től este 6-ig, szerdán és pénteken este 9-ig az Albertina Museumban (Albertinapl. 1, 1010 Wien, Ausztria)
