Arról, hogy a bronzszobrászat egyszerre ősi, ugyanakkor kortárs, figuratív és absztrakt, narratív és komplentatív, mi magunk is meggyőződhetünk, ha szemügyre vesszük a kilenc alkotónak azon munkáit, amelyek idén nyáron a százhúsz éves Szolnoki Művésztelep IX. Bronzszobrászati szimpóziumán születtek.
Ugyanolyan módon őrzik az ősi értékeket a néhány hónappal ezelőtt készült bronzszobrok, mint a több mint ötezer évvel ezelőtti első egyiptomi, majd görög és római alkotások. A bronzszobrászat sok ezer éves múltja a mai napig tartogat meglepetéseket, elegendő, ha a november elején, Olaszországban, a toscanai San Casciano dei Bagni városának termálfürdőjében felfedezett, a Krisztus előtti harmadik századból származó huszonnégy bronzszoborra gondolunk. Az isteneket – köztük Apollót, a művészetek és a gyógyítás istenét –, valamint uralkodókat és katonákat ábrázoló figuratív szobrok olyan kivételes leletanyagot jelentenek, amely akár az eddigi történelmi tudásunkat is felülírhatja, hiszen a szobrok környezetében etruszk nyelvű szövegeket is találtak, ami az ókori népnek hosszabb nyelvi jelenlétére utalhat, mint azt korábban feltételezték. Az, hogy a munkák égetett agyag helyett bronzból készültek, egyértelműen utalnak a térség és a hely fejlettségére, előkelőségére és jelentőségére.
Az itt és most, a Damjanich János Múzeum termében látható művek is ugyanolyan értékállók, mint a termálvíz tartósította római kori anyag. A szolnoki szimpózium jelentőségét mutatja, hogy 2014-ben, alulról jövő kezdeményezésként indult: három fiatal szobrász, a Szolnoki Művésztelepen élő és alkotó Baráth Fábián, valamint Boros Miklós János és Gilly Tamás kitartásának és elszántságának köszönhető. A most is kiállító, alapító művészek mellett ketten is, így Révi Norbert és Szabó György a nagy múltú Szolnoki Művésztelepen élnek, a többiek: Gergely Réka, Gálhidy Péter, Kotormán László és Kuti László pedig az ország más tájairól csatlakoztak hozzájuk. Az immár kilencedik nyári találkozón olyan hozzáadott érték született, amely teljességében itt, a műveket bemutató kiállításon tud feltárulkozni. Az együttlét és az együtt alkotás valamennyi résztvevő számára lehetővé teszi, hogy a művészek egymást inspirálva kiszakadjanak a megszokott műtermi magányból, felszabaduljanak a megrendelésre készülő munkák kötelezettségei alól, azért, hogy itt, a művésztelepen autonóm munkákat alkothassanak.
Bár a szobrok évezredek óta ugyanazzal az ősi technikával készülnek, mégis mindig más-más korszakok világlátását közvetítik. A korróziónak ellenálló, viszonylag alacsony hőfokon formálható, ónbronz ötvözethez évezredek óta egyéb adalékfémeket is adnak, hogy belőlük időtálló öntvény születhessen. Az öntés technikája hosszú, sokfázisú és komplex folyamat, amelyből talán a legizgalmasabb maga a viaszveszejtés, amiről az öntés ezen módja a nevét is kapta. A technikát már az egyiptomiak is alkalmazták, hogy maradandót alkossanak. E fázis során lágy, természetes anyag távozik a készülő műből, amelynek helyére szilárd fémötvözet kerül. Olyasvalami ’veszejtődik el’ tehát, ami mindig más minőséggé lényegül át, hogy végül erős és ellenálló szobor születhessen. A könnyen olvadó, részben elillanó, illetve újra folyékonnyá váló viasz ugyanúgy kitölti az öntőformát és megmutatja a szobor pontos mását, mint később a bronz, ám mégis másként. A természetes eredetű viasz hőre lágyuló, efemer anyag, ezzel szemben a bronz évezredekig is szilárd és változatlan. A nemrégiben felfedezett toscanai szoborlelet sem maradhatott volna másként fenn, csak úgy, hogy azok az emberiség által legrégebben ismert ötvözetből készültek.
A most kiállított munkák a bronz különböző felületeit, formáit és színeit mutatják meg. A fémötvözet mellett használt anyagok; a föld, a homok, a színes fonal vagy a titáncink lemez összessége sajátos harmóniát teremt a kiállítótérben. A szobrok látványában elmerülve sokféle, mégis hasonló, egymásba fonódó tematikát, a nonfiguratívból a figurativitás felé hajló formavilágot fedezhetünk fel. Az ősi kultúrák üzenetét közvetítő munkák között több a zsidó-keresztény vallás szent iratának, az Ó- és Újszövetségnek fontos kulcsmotívumait rögzítik.
Révi Norbert Testamentum című szobra Mózes Frigyládáját helyezi kerekekre, mely a hagyományos ábrázoláshoz képest izgalmas invenciónak hat. Az isteni kinyilatkoztatás két kőtábláját, a Tízparancsolatot őrző misztikus láda így újszerű helyzetbe kerül. Gergely Réka Ararát című munkája Noé bárkáját és megfeneklésének helyszínét, a szentté vált hegyet ábrázolja a bronz mellett használt természetes anyagok segítségével. Szabó György Csodálatos halfogás című alkotása az ismert újszövetségi történetet szimbolikusan értelmezi. Gergely Réka térbe helyezett, installált, Ume című munkája a japán kultúrában gyökerező, kimonó jellegű ruhát mutatja meg, amely női viseletként kapcsolható Gálhidy Péter patkó formájú Diadémjához. Az allegorikus értelmű alkalmi kiegészítő tematikusan Kotormán László Menyasszony című plasztikájához is kötődik. Az akár szimbolikus tájakként is felfogható alkotások Boros Miklós János Mélyfelszín című szobraival is rokoníthatók, amelyekben a homok könnyed anyagából jön létre az ellentétekre építő domborzati táj.
Baráth Fábián Két fél című nonfiguratív munkájának aranyozott, csiszolt felületei a teljesség, az egészlegesség érzését keltik, egy páros szervet vagy a férfi és női minőség kettősségét képviselve. Reliefjei a haiku tömörségével foglalják össze az élet esszenciáját. A visszafogott formavilág megfeleltethető a japán költészet sűrítettségének, amelynek valamennyi alkotása a létezés kérdéseire keres válaszokat. Ugyanez a tömörség olvasható ki Gálhidy Péter összeálló, lehullott faleveleiből is. Kuti László csavart formájú, részben nyitott szobrai enigmatikus sűrítettséggel beszélnek a lét végtelenségéről, mégis annak végességéről; a teljességről és az élet misztériumáról. Gilly Tamás Zsarátnok című munkája a belül izzó parázs belső tudásának esszenciájára mutat rá. A részben nyitott, csőszerűen kiszélesedő forma az élet örök áramlásának sajátos lenyomatát őrzi. Szabó György álló szobrai a férfi és női minőség kettősségét, azok egymást kiegészítő harmóniáját mutatják fel. A fejfákra is emlékeztető, oszlopszerű munkák az élet és halál ellentétét, mégis egységét jelképezik, amelyek szakrális vonatkozásokkal is bírnak. A Szerencsepatkó Zrínyi Miklós jelmondatát juttathatja eszünkbe: „Sors bona, nihil aliud”, azaz „Jó szerencse semmi más”. Az élethez tehát minden egyéb mellett elengedhetetlenül szükségünk van a szerencsére is.
A most együtt kiállított szobrok egyfajta sajátos lenyomatai annak a világlátásnak és szobrászi gondolkodásmódnak, amelyet 2022 Magyarországán megtapasztalhatunk. Elgondolkodnunk rajta, vajon mit üzenhetnek majd ezek a munkák az évezredekkel későbbi világnak, ha akkor is ugyanilyen kifogástalan állapotban találnak rájuk.
A IX. Bronzszobrászati szimpózium kiállítása 2023. január 29-ig (szerdától vasárnapig 9-től 15 óráig) tekinthető meg a Damjanich János Múzeumban (5000 Szolnok, Kossuth tér 4.)
