Albrecht Dürer: Nemesis; metszet, 1499–1501
A „Szárnyas Idő”
Dürer rejtélyes metszetének töprengő angyala – Rodin Gondolkodójának korai előképe – még nem döntötte el, rombolni fog-e vagy építeni. A szüntelenül pergő homokórát leszámítva a képen mindenütt béke és nyugalom honol, ugyanakkor minden szunnyadó dolog: a szerszámok, a létra, a földgömb, a mérleg, a csengő, az angyalszárny, az összekucorodott agár a lehetséges mozgás érzetét kelti. A két óránál látható csengő zsinórjáról nem tudjuk, hová vezet – talán a Teremtőhöz –, és még az alatta fekvő „mágikus négyzet” sem mondható teljesen statikusnak: a számok összege minden sorban, oszlopban és átlóban pontosan 34 lesz, amelynek jelentése évszázadok óta foglalkoztatja a kutatókat, ám a „Dürer-kódot” még nem sikerült egyértelműen megfejteni. Dürer képe talán az alkímiai folyamat legelső stádiuma, a „feketedés” (Nigredo), amikor az emberi elmét uraló depresszív „fekete epe” még nem ürült ki teljesen a szervezetből, és még nem vette kezdetét a teremtő erőket mozgásba hozó második stádium, a „fehéredés” (Albedo). A háttérben már ott ragyognak a felkelő Nap (vagy üstökös) legelső sugarai, a kép címe – Melankólia I. – ugyanakkor roppant hatásos módon még egy bőregérszárnyra van kifeszítve.
Nemesis című metszetén a „Szárnyas Idő” már a földgolyón egyensúlyoz, és a méhében fejlődő Jövendővel terhes, ami a Győztesek számára számtalan öröm forrása lesz (Serleg), míg a Veszteseknek számos gyötrelmet okoz (Zabla). Úgy vélem, szoros összefüggés van a két metszet között, ez pedig maga az Idő, amit Dürer mindkét képén szinte mozdulatlanul, hatalmas szárnyakkal és kifürkészhetetlen arccal, a cselekvés ideje előtti szunnyadó pillanatban ábrázol. A 34 sem feltétlenül valamely konkrét dolognak vagy életrajzi eseménynek a kódja, inkább egyfajta „dinamikai jelzés”, aminek egyedüli értelme, hogy a számok összeadása révén mozgásba hozza a képet.
Az „Ehető Idő”
Az idő relativitása azt jelenti, hogy a karóránk által mutatott idő attól függ, milyen sebességgel mozgunk más észlelőkhöz képest a téridőben. Az Idő objektivitása tehát viszonylagos. Salvador Dalí egyik leghíresebb képén a szubjektív és az objektív Idő szinte minden lényeges tulajdonsága megjelenik. Dalí elsőként a jellegzetes katalán partfokot festette meg. Ennek rücskös éleit állította szembe az előtérben látható mértani formák lecsiszolt simaságával. Ám valami hiányzott még. Saját bevallása szerint ekkortájt szüntelen időzavarral küzdött, és az Idő fogalma összefolyt képzeletében a szájában olvadó sajttal, s ezek a Lágy Órák kerültek fel a festményére. A zsebórákat eredetileg „nürnbergi tojásoknak” hívták. Dalí képén a nyolc óránál fekvő zsebóra vissza is változik ezzé az ehető „nürnbergi főtt tojássá”, mindenütt hangyák lepik, nyüzsögve akár a másodpercek, míg 11 óránál egy oldal „óraszalonna” lóg, miközben a festmény közepén szunnyadó „embrió” a Melankólia I. mozdulatlanságát idézi fel. Dalí e szinesztéziával alkotta meg az Idő relativitásának mesterművét. Ám az „Ehető-Órákat” korántsem Dalí örökké pénzéhes – (kapzsisága miatt ragasztotta rá André Breton az Avida Dollars anagramma-gúnynevet) – lángelméjének köszönhetjük, hiszen egy hagyományos analóg óraszámlap eleve erősen emlékeztet egy asztallapra.
„Hány óra van?” – kérdezi ártatlanul Shakespeare egyik legmulatságosabb hőse, a nagyivó-nagyevő, minden lében kanál Sir John Falstaff a nem kevésbé korhely természetű Harry hercegtől. Mire a fiatal herceg így válaszol: „Mi az ördög közöd van neked az idővel? amíg az órák nem sült kappanok, a percek nem pálinkás kupicák, az óramutató nem asszonynyelv, az óra körtéje nem kocsmacégér s maga az Isten napja odafönn nem valami jóképű cseléd kerek, kipirult ábrázata, addig nem látom okát, hogy felesleges kérdéseket tegyél az időről.” (Babits Mihály) … Shakespeare többrészes királydrámája folyamatában mutatja be, hogyan válik a kujon és kaján herceg V. Henrik néven Anglia egyik legnagyobb uralkodójává.
Shakespeare és Dalí művészetében az Idő egyaránt elfogyasztható, tehát idővel el is fog fogyni.
Goya egyik legsötétebb képe, a Kronosz fölfalja fiait minden bizonnyal jelentős hatást gyakorolt a Lágy Órákra, bár hangulatában meglehetősen különbözik tőle. Kronosz titán azért falja fel fiait, a későbbi olümposzi isteneket, mert azok veszélyeztetik királyságát. Zeusszal azonban nem boldogul: be kell érje egy pólyába csomagolt kősziklával. Goya az önmagát felfaló Idő allegóriáját festette meg. Az „Ehető Idő” manapság a fogyasztói társadalom kritikájának tűnik.
Az idő múlása sokáig a Föld forgásához idomult, ám 1967 óta átköltözött a kvantumfizika világába, így jelenleg az SI-mértékegységet képező másodpercek pontos hosszát a cézium133 atom mélyén lezajló entrópia alapján számoljuk ki. A hirosimai bomba ledobása után Dalít hatalmába kerítette az úgynevezett „nukleáris miszticizmus”. Csavaros elméjét nemhogy sokkolta volna a kibontakozó atomkorszak és a hidegháború, sokkalta inkább felcsigázta. Atomjaira robbantotta a Lágy Órákat, előre jelezvén, hogy az Idő végső soron kvantumfizikai „bomlástermék”.
Goya: Kronosz fölfalja fiait; olaj, 1819–1823
