Galileában, annak idején látták ezt az arcot, de talán senki sem ismerte igazán. Ő az ács fia. Szerintük egy volt közülük, aki nem tudott próféta lenni Galileában, a gojok földjén. De nem tudott próféta lenni Jeruzsálemben sem, mert a zsidók szerint a gojok földjéről semmi jó nem jöhet. Az az igazság, hogy Jézus maga sem akart próféta lenni, főleg nem olyan Messiás, amilyet a túlzók, a zelóták vártak. Az ő országában – ami nem e világból való – nem messiási, földi hatalmi működésben teljesedik ki a létezés, hanem a szeretetben. Ezt a közvetítő szeretetet hordozza az ő arca, amely csak azoknak tárul fel, akik egy vakmerő lélek bátorságával megvilágosodnak.
Az egyetlen arcot az idők teljességében – amikor Jézus a földön járt – talán csak ketten látták tisztán: István és Pál. Eredetileg ők barátok voltak, és Gamáliel, a farizeus írástudó tanítványaként ismerték őket. Gamáliel – akinek héber neve annyit jelent, hogy Isten jót tett velem – a nagy Hillél unokája és szellemi örököse volt. Hillél és Gamáliel nem származási helye, hanem lelki nemessége okán volt pirathonita, olyan ember, akit magas műveltsége, igazságos, szabad szelleme tesz a hibák legyőzőjévé és kijavítójává. Ez volt az a fajta zsidó szellem, amelyik akár be is fogadhatta volna Jézust. Ez a szellem bármikor tud jól választani az e világi hamis ígéretek és a hittel megszentelt lélek örök üdvössége között.
Hillél az emberi őshagyományokból újrafogalmazott tétele – az „Ami számodra gyűlöletes, azt másnak se tedd” – már Jézus szeretetevangéliumával terhes: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ebben a mondatban jelenik meg Jézus isteni arca. Itt már nem fontos annak fizimiskális valósága, hanem csak a sugárzó lelki arc. Azóta, akik Jézus eredeti arcát keresik, ezt az arcot áhítják látni. A téren és időn kívüli, egyetlen örök arcot, ami valójában csak félig emberi arc, mert ott sugárzik benne Isten avatárja. Minden, a földön eddig született és még eztán születő arc kvintesszenciája, az emberi létezéstáj összes lakójának eggyé vált arca.
Ezt az arcot teljes valójában elsőként István, a „hittel és Szentlélekkel eltelt férfi” ismerte fel. Ő nemcsak egyszerű tanítványi követője (akolúthein) volt Jézusnak, hanem mélyebb híve (szünakolúthein), olyan, aki halála helyéig, akár saját halálának helyéig követi Jézust. Istvánról elítéléséig szinte semmit nem lehet tudni. Hacsak nem ő az az ismeretlen fiatalember, aki hirtelen csak egy leplet magára kapva rohan megmenteni a letartóztatástól Jézust. Hacsak nem ő tudja meg Saultól, hogy mi fog bekövetkezni. Hacsak nem ő az az ifjú, akitől Jézus követői megtudják, hogy a mesterük eltávozott a sírból, legyőzte a halált. Saul kereszténygyűlölő vakságában és baráti elfogultságában lassan döbben rá, hogy István áruló. Mikor erre rádöbben, elfogatja és megkövezteti. Így lett István az első vértanú, aki saját mártír vérével festette meg az igazi Jézus-arcot. Pálnak István megkövezett arcán már felderengett Jézus arca. Valójában ez vezetett látomásos rohamához, amelyben ő is megismerte azt a szeretetben győzedelmeskedő örök kétlaki, égi és földi arcot.
Ennek a lét teljességével terhes arcnak igazi arcfelmutatása a reneszánsznak nevezett elvetélt kísérlet idején volt. Egy időben, az 1500-as évfordulón, valamilyen egyszerre szakrális és profán lázadásként korának és minden időknek két legnagyobb festője sugallatot kapott, hogy Jézus arcában felmutassa az ember kikerülhetetlen rendkívüliségét a kozmoszban. Megfessék egy szelíd lázadásban. Olyanban, amelyben nemcsak az volt revelatív, hogy szakítottak az addigi, egyházi művészetté merevedett kánonnal, hanem hogy új teológiai távlatba is helyezték az egyetlen arccá való kiteljesedésben az egyszeri történelmi Jézus-arcot.
Bosch, mint minden nagy szellem, egyértelmű álláspontot foglal el az ember identitásának kérdésében. Abban a kérdésben, hogy az ember a kozmosz idegenje-e vagy otthonteremtője. A festő szerint az ember bár állandó drámai küzdelemben áll, mégis a fizikai világ szakrális centruma és temploma. Földi sárvalóságában is mélyebb világok értelmezését szolgálja. Nem reménytelen lény, hanem a Lét kiváltságos érintettje, és akit megérint egyszer a Lét, az halhatatlan. Ezt az őstételt erősítette meg a történelemben Jézus jó híre. Ezt a hírt fogalmazta meg kozmikus keretek között Leonardo Salvator Mundi című képe. Vélhetőleg a festő a reneszánsz végrendeletének szánta ezt a képet, érezve, hogy a világ, a létezés szeretetteljes elfogadása helyett a létezés idegenséggel mérgezett elképzelése felé fordul. Arra fordítja a pénz, a hatalom, az anyagiasság és a hübrisz beteg kultúrája. Ezt a fenekedést érezve Leonardo megfestette az egyetlen arcot, amivel azt a kérdést sugározta: Ez ellen akartok ti támadni? De hiszen ez a saját arcotok, a ti testetek, amelyik, ha megtelik a Szentlélekkel, a kozmoszt is képes a tenyerén hordozni. Önpusztító lázadásotok a kozmosz szakralitását kezdi ki. Kezdené ki, de nem bírtok ezzel az arccal. Nem tudjátok megakadályozni, hogy ebben az arcban az ember végtelenül felülmúlja az embert, ahogy Pascal mondta.
A festő lehunyja szemeit, hogy jobban hallja, mit fest. Hallja belülről azt, hogyan festi Bosch az ember és ember közötti létérintést, hallja, hogyan érinti meg Leonardót az ember és a kozmosz egyszülöttségének enigmája. Majd lassan, derengve érzi magában a Jézus-arcban megnemesedett ember
Isten-érintését.
