Mindezt legkomplexebb módon Raffaello ábrázolta a Vatikán számára festett freskókon, különösen Az athéni iskola című stanzán.
Mai fogalmaink szerint Raffaello olyan „ballagási osztálytablót” festett, amelyen minden nebuló zseni és amelyen Platón tanár bácsi az igazgató, egykori tanítványa, Arisztotelész pedig a minden diszciplínához is értő osztályfőnök. Érdekes módon a Raffaello által megfestett csodás épület teljes egészében a képzelet szüleménye, és leginkább egy korabeli bazilikára emlékeztet: sehol sem látunk például ógörög oszlopokat, látunk viszont egy olyan csodálatos kazettás mennyezetű kupolát és egy hozzátartozó, igen kiterjedt boltívrendszert, amelyek elsőként majd a római építészetben jelennek meg. Ógörög motívum viszont a központi boltív gazdag meandermintázata. Maga a márványtömbökből emelt és árkádokkal perspektivikusan tagolt „iskola” egyébként minden irányból nyitott – olyan, mint valami színpad, amely elől éppen most gördült föl a függöny –, és mindkét oldalon szobrok szegélyezik: jobb oldalon a város névadó istensége, Pallasz Athéné a jellegzetes gorgófejes pajzzsal, bal oldalon pedig a lantverő Apollón istenség hatalmas márványszobra. Athéné szobra előtt gyülekeznek a „reál” tantárgyak legnagyobb koponyái: matematikusok, építészek és csillagászok. 4 óránál talán Eukleidészt látjuk, a geometria megalkotóját, amint egy kisebb csoport élén éppen méréseket végez a körzőjével, ugyanitt értekeznek földgömbjeikkel a csillagászok, egyikük talán az ókori geocentrikus világképet megalapozó Ptolemaiosz. Apollón szobra előtt látjuk a „humán” tantárgyak legnagyobb ókori lángelméit. A babérkoszorús költő 9 óránál egyaránt lehet Epikurosz vagy Horatius, míg a vaskos könyvet tanulmányozó filozófus feltehetőleg Püthagorasz. 6 óránál két teljesen elszigetelt alak tűnik fel, akik köszönik szépen, nem kérnek az említett csoportokat jellemző team-munkákból: az egyikük, aki a súlyos kőtömbnek támaszkodik, a mizantróp Hérakleitosz, a dialektika atyja, felette, a lépcsőkön elheverő félmeztelen idős férfi pedig minden bizonnyal a cinikus Diogenész.
Raffaello mesteri módon, a lépcsők segítségével képes érzékeltetni egyfajta „hierarchiát” is az athéni iskolában. Diogenész békésen sütkérezik az első három lépcsőfokon, ám a legnagyobbak az utolsó, 4. lépcsőfok felett disputálnak. Közülük a legfontosabbak: 10 óránál az ókor legnagyobb hadvezére, Alexandrosz, 11 óránál Szókratész zöldszínű köpenyében. Természetesen minden tekintet a 12 óránál álló két központi alakra szegeződik. Kulturális hatásuk felmérhetetlen. A szemtelenül fiatal Raffaellónak sikerült egy-egy tökéletes kézmozdulattal összefoglalnia szinte mindent, ami a nyugati filozófiában addig történt, és az elkövetkező félezer évben még történni fog. Platón tanár bácsi felfelé mutat, az Ideák és a Legfőbb Jó irányába, ahol minden kör tökéletesen kerek és egy nem emberi erkölcs és etika uralkodik. Ezzel szemben a hihetetlenül intelligens tekintetű Arisztotelész tanár bácsit az érdekli, ami lent van: tehát a természettudományok, a logika és az emberi társadalom. A raffaellói ősmozdulat lényege: mi a Valóság és mi a Látszat? Annyi a világ, amit látunk és érzékelünk, avagy létezik egy vagy több, a miénktől független, metafizikai világ?
A kép fókuszában álló két központi alak nemcsak térben különül el a többi szereplőtől, hanem időben is. Úgy árad belőlük a megtermékenyítő szellemi hatás e különleges „téridőben”, mint a Napból a napsugarak, és úgy övezik őket a tanítványok, mint a Napot a körötte keringő égitestek. S bár Raffaello világképe még geocentrikus világ, festménye mégis egyfajta „prófécia”, amely már a heliocentrikus világképet jósolja meg. Ahogy prófécia az is, ahogyan az ókori filozófusok egy-egy reneszánsz művész bőrébe bújnak. Így a márványkőtömbnek támaszkodó Hérakleitoszban Michelangelót ismerjük fel, míg Platón tanár bácsiban Leonardót – talán az egyetlen olyan személyt a nyugati kultúrából, aki univerzalitás tekintetében valóban eléri Platón szintjét. Raffaello nem ismerhette Leonardo tudományos életművének java részét, sem a Mona Lisát, művészi intuíciójának hála, mégis képes volt azonosítani őt Platónnal. Nem kérdés, hogy ezzel a képpel Raffaello a reneszánsz humanizmus csúcsteljesítményét alkotta meg, olyan freskót, amely jóval túlmutat önnön esztétikai jelentőségén és egy mindent átható esztétikai hiperobjektummá válik. Az athéni iskola az emberiség egyik legmagasztosabb pillanatát ábrázolja, azt a történelmi pillanatot, amikor az athéni Akropolisz épült, felhangzottak Periklész első szónoklatai és Szophoklész híres kórusműve az ember nagyságáról: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Csakhogy pusztán tudományos szempontból Raffaello tudósainak geocentrikus világképét azóta felváltották a heliocentrikus, kopernikuszi, newtoni, einsteini etc. világképek, míg a „csodálatos” emberiség egyre mohóbban kezdte el kizsákmányolni saját magát és környezetét, illetve egyre több kirívó gaztettet követett el. Így Raffaello szellemi csúcsteljesítménye, e zseniális osztálytabló, a történelem nagy egésze szempontjából sajnos csak egy átmeneti korszakról készült pillanatfelvétel maradt. Ezért cikkem második, befejező részében Lovász Ádám filozófus vázolja fel, hogyan változtatta meg a reneszánsz szellemi perspektíva az emberképet. Ebből következően nyílhat mód a reneszánsz poszthumanista szellemű rákérdezésére is.
