„A lábam mindig a talajon van, miközben a szemem a csillagokra néz. Így repülök én a végtelen felé, ugyanakkor mégis megmaradok a földön” – Miró az 1940-es évektől állandóan azt kutatta, hogyan tudná megragadni a létezés magasabb szintjét, miközben nem szakadt el a fizikai valóságtól sem. Munkáival a lényegit és az örök érvényűt kereste, az alkotás számára a látható valóságon túllépés, a felsőbbrendű szellemi világ felé való felemelkedés eszköze volt, miközben örökös vágy élt benne, hogy visszatérjen az ősi gyökerekhez is, a földhöz, az eredethez.
Különlegessége a tárlatnak, hogy Miró alkotásai mellett a Museu Diocesà gyűjteményéből származó román és gótikus műveket is bemutat, amelyek izgalmas párbeszédbe kerülnek a modern alkotásokkal, miközben világossá teszik azt is, hogy a korai katalán művészet milyen erőteljes hatást gyakorolt Miróra. A Santa Perpètua de Mogoda homlokzatáról származó, XIII. századbeli, fára festett Szent Kristófot és Jézust ábrázoló szent jelenet Miró Menekülő madár című festménye mellé került. A formai kapcsolat a két mű között nyilvánvaló: mindkét munkán két egymásba érő alakot látunk, egy óvó és egy riadt figura kapcsolódik össze. Azonban az időben távoli alkotások szimbolikusan is összekapcsolhatók, hiszen a menekülő madár éppúgy keresi a világban a helyét, mint ahogyan Kristóf kereste Krisztust. „Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.” (Legenda Aurea) A misztérium megtalálásának pillanatát ragadja meg mindkét mű: a riadt alakok végül meglelik a helyüket a világban. A hazaérkezés momentuma jelenik meg a műveken.
Egy oltárkép a másik középkori mű a kiállításon, amelyen Szent Perpétua életének különböző jelenetei elevenednek meg. Szent Perpétua és rabszolganője, Felicitász ókeresztény vértanúk voltak, akiket a Septimus Severus-féle keresztényüldözés idején keresztény hitükért börtönbe vetettek. Mivel mindvégig hűségesek maradtak hitükhöz, a két asszonyt a többi kereszténnyel együtt a vadállatok elé vetették. Az állatok azonban nem ölték meg őket, ezért tőr oltotta ki életüket. Érdekes e mű mellett látni Miró maratott rézkarcait, amelyek furcsa, organikus, amőbaszerű alakjai Szent Perpétua szenvedéseiként is értelmezhetők. A töredezett alakzatok, a csipkézett körvonalak, a domború felületek, a destruált formák mind-mind a gyötrelmek és kínok okozta sebeket is jelenthetik.
Miró és a középkori művészet között a legizgalmasabb kapcsolódás azonban mégiscsak az 1975-ös Càntic de Sol rézkarcsorozat, amelyet Assisi Szent Ferenc Naphimnusza (A Naptestvér éneke) inspirált. Az 1224-ben született vallásos vers Istent mint a világegyetem teremtőjét ünnepli, és megköszöni azt a hét elemet (Nap, Hold, csillagok, szél, víz, tűz, föld), amelyből létrehozta a mindenséget. Mirónak a vershez készített rézkarcsorozata a művész esztétikájának legfontosabb elemeit is felmutatja: élénk alapszínekből, játékos vonalakból és lendületes formákból felépülő kompozíciók ezek. „Egy festményen minden alkalommal új dolgokat kell felfedeznie a nézőnek, amikor ránéz. Számomra a festménynek szikrát kell sugároznia. Úgy kell kápráztatnia, mint egy nő szépsége vagy egy vers” – vallotta a művész. Ezek a képek, bár látványukat tekintve egészen egyszerűek, mégis vonzzák a néző figyelmét, hiszen Mirónak e kevés eszközzel is sikerült megragadnia valami egyetemeset, esszenciálisat.
A transzcendenst, a misztikusat, a platonikus értelemben vett ideát kutató Miró megjeleníti az egyedi mögött meghúzódó általánosat, az örök érvényűt. „…bárhol is vagy, megtalálod a napot, egy fűszálat, a szitakötő spirálját. A bátorság abból áll, hogy otthon maradunk, közel a természethez, amely egyáltalán nem törődik a bajainkkal. Minden porszem valami csodálatos lelket rejt magában.”
A kiállított munkák meditatív alkotások, amelyek esetében a látvány nem a gyönyörködtetést szolgálja, hanem a nézőt kívánja ráébreszteni az ember és természet misztikus egységére. Mint a gótikus oltárképek, Miró művei is a dolgok mögött jelen levő istenit láttatják. És bár ezeken a műveken rejtjelekből és szimbólumokból álló vizuális nyelvet használ, ugyanakkor a rézkarcolással való kísérletezés során felületi játékok egész sorát vonultatja fel. A homogén felületek mellett a primitív művészetet idéző elmosódó részletek, a fröccsenésszerű, a vizet finoman megidéző kompozíciós elemek, valamint a harapásszerű szélek mind-mind érzékivé teszik ezeket a képeket.
A tárlaton számos olyan mű is szerepel, amelyek archetipikus hatást keltenek és poétikusan mutatnak rá a mikroszkopikus és makroszkopikus világ összefüggéseire, a fitoplankton apróságait és a szupernóva nagyszerűségét éltetve. Miró rendkívül elegánsan és hihetetlen finomsággal fejezte ki az élet különféle dimenzióinak misztikus összekapcsolódását.
A kiállítás végén megtekinthető a Je rêve d'un grand atelier című dokumentumfilm is, amely részletesen megvilágítja, hogy Miró számára mit is jelentett az alkotás. Éppolyan fontos volt neki, hogy a föld hangját meghallja, mint hogy megértse a kozmikus igazságokat.
A kiállítás június 13-ig látogatható a barcelonai Museu Diocesàban.
