Megkerülhetetlen, felkavaró téma
A legszemélyesebb anyagok a legérdekesebbek – ezért a sommás állításért minden körülmények között vállalom a felelősséget. Megvan a motiváció, a belső drive, ugyanakkor nehéz megtalálni a kellő távolságot. Legyen meg a belső tűz, de ne ragadjon bele az egész a másik számára egy érdektelen magánügybe, ne kezdjünk el bezárni, hogy mi közöm nekem ehhez… emelődjön el annyira, hogy kapcsolódni tudjunk hozzá mindannyian. Az emeleten, a női kiállításon ez megvalósult, a barátnőmmel, akivel együtt láttam, még hosszú órákig beszélgettünk abortuszról, gyermekvállalásról, szülésről, saját élményfeldolgozó csoporttá alakultunk, láthatóan mindkettőnket megérintett a téma. Vékony Dorottyának is vállaltan van személyes érintettsége, hosszú évek óta végez kutatásokat, lévén a MOME doktori iskolájában ez a témája. Ez az első kiállítás, amelyen a látogató átfogó képet kaphat a munkájáról, s bár van olyan fotómunka, amely 2020-ban készült, és a honlapján is látható, itt azonban különlegesen installálva, fólianyomással üvegre nyomtatva, kontextusba helyezve jelenik meg.
Elengedés, Fotó: Juhász G. Tamás
Nincs eltagadva a személyes szál sem, de a kiállítás igyekszik absztraktabb, elvontabb nyelven szólni, hogy a belépési küszöböt könnyebben lépje meg az átlagnéző is. A tárlat nem a veszteségre és a szomorúságra helyezi a hangsúlyt, sokkal inkább a megoldási javaslatokra, Az elengedés rítusai cím is a feldolgozási stratégiákra utal. A művészetterápiák alaptézise szerint az alkotás, a művészet maga is egyfajta kreatív kiút a szenvedésből. Nehéz és felkavaró téma, de a kiállítás azt szeretné megmutatni, hogyan lehet továbblépni ezekből a helyzetekből. A tárlat befejezéseként létrehozott meditatív tér visszavisz az anyaméhben való létezés biztonságához és nyugalmához, legalábbis az én asszociációim szerint – de elfogadom, ha másnak ez egy barlang, vagy az óceán mélye, vagy bármilyen menedék. Mert ez a megnyugvás és elfogadás meditációs hanganyaggal kísért tere. Kifelé menet a művész önarcképével zárul a kiállítás, visszautalva a személyes kiindulópontra, Vékony Dorottya érintettségére, és talán arra is reflektálva, hogy a kutatás során felkért interjúalanyai, a női közösségek résztvevői milyen őszintén avatták be érzéseikbe.
Iszonyú fontos a téma, és ehhez képest nagyon keveset foglalkozunk vele. Az anyaság, a gyermeknevelés nehézségei, a szüléssel párhuzamosan a munkaerőpiacon megjelenő hátrányok – ezek a kérdéskörök már kezdenek bekerülni a kortárs művészeti párbeszédbe (Horváth Lóczi Judit és Fajgerné Dudás Andrea Similar stories című kiállítása; a Deák Erika Galériában Oltai Kata kurátori munkája nyomán született csoportos kiállítás a megkérdőjelezett anyaságmítoszokról; Gáldi Vinkó Andrea fotósorozatai ugyanitt). Azonban ennek az ellenkezője, amikor nem sikerül, nem jön össze a gyerek, az szinte tabutéma. Mayer Évának volt ilyen tematikájú tárlata Bölcsők címmel, az is Szlovákiában, a révkomáromi Limes Galériában. A terméketlenség, meddőség kérdése mellett Vékony Dorottya érdeklődésébe beletartoznak azok is, akiknek lehetne gyermekük, de tudatosan úgy döntenek, hogy nem akarnak, illetve a nem heteroszexuális kapcsolatban élők, akik szeretnének gyereket, de a törvények megakadályozzák őket ebben. A kirekesztettek, a kívülmaradók világára vetül most fény, ám őszintén szólva annyiféle a tiltás, hogy néha az az érzésem, a kirekesztettség érzése az egyetlen közös nevező. Ráadásul ez az egyik legnehezebben feldolgozható érzésünk, ezért inkább hallgatunk róla.
Elengedés, Fotó: Juhász G. Tamás
Vékony Dorottya sok feldolgozást segítő workshopon, elvonuláson vett részt, és az ott tapasztalt színpadias jeleneteket, rítusokat saját ismerőseivel, barátaival a műtermében újrajátszotta, és ezt fotókkal is dokumentálta. Az arcokat letakaró fekete lepel ezeken a fotókon egyszerre emlékezteti a nézőt a gyászra, a női létezést, a nők érzéseit eltakaró burkára vagy a tabusított, és ily módon a társadalom számára láthatatlanná váló traumákra. A művész az olyan traumákat, mint a meddőség, a vetélés és az abortusz, többféle nézőpontból figyeli meg. A második teremben látható, drónfelvétellel készített és a földre helyezett monitoron futó, lassú, meditatív, Labirintus 1. című videóban (installáció: Nuut Studio) két (időnként három) ember bolyongását látjuk. A labirintus az élet ciklikusságának és az életútnak a metaforája, a személyes kihívások és akadályok leküzdésének a tere, és a két ember útja, találkozásaik és elválásaik arra vezetnek minket is, hogy ne bináris ellentétekben gondolkozzunk, hanem fogadjuk el, hogy az élet teljessége árnyalatokban és a saját útvonalunk elfogadásában rejlik.
Elengedés, Fotó: Juhász G. Tamás
A labirintus mellett olyan interjúrészletekbe hallgathatunk bele, amelyeket a művész a kutatásához készített, és amelyekben nők vallanak reprodukciós veszteségeik feldolgozásáról. A 40 perces anyag egy kiállítás keretében végighallgathatatlan, de minden részlete erős és fontos. Én mindenesetre úgy éreztem, hogy a véletlen épp egy nekem szóló történetet hozott elém belőle. Bár ez valószínűleg inkább a művész tudatos válogatását dicséri, hiszen a hallható részletek mindegyike típusos és tipikus. Ilyen például az egyedüllét, a magamra maradás érzése, hogy ilyenkor nemcsak a gyerek a hasamban nem kell, hanem én magam sem. „Undorodtam saját magamtól, hogy megtettem valamit az elveim ellen egy másik ember miatt” – mondja a fülembe egy lány a felvételről, hozzátéve: „Az abortusz durva kötődést alakított ki vele, függtem tőle, tőle akartam a vigaszt, a megnyugvást.”
Asterion, Fotó: Juhász G. Tamás
De vajon megkapható-e mástól ez a megnyugvás? A másiktól? Ha lesétálunk a Lajos utcai múzeum földszintjére, férfivágyakról szóló kiállítást látunk, melynek címe egy görög mitológiai férfinév. Aszterión, vagy más néven Minótaurosz, a krétai Minósz király feleségének, Pasziphaénak egy hófehér bikától fogant törvénytelen gyermeke, aki sosem létezhetett szabadon az emberek között. Aszterión egy labirintusban él, és megváltóját várja, de aki belép ide, azt megöli. Az útvesztő, az elveszettség és a kirekesztettség érzése köszön vissza a fenti kiállításról. A normatív elvárásokon való kívülmaradás, a meg nem értettség és ennek a fájdalma, végül is az elfogadásról, a megértésről való le nem mondás igénye közös a két tárlatban. Aszterión, vagy Minótaurosz a másság, a maszkulinitás és állatias ösztönkésztetéseink megtestesítője. A mitológiai lény különlegessége többféle rétegben megmutatkozik, nemcsak külsejében, hanem például származásában is, hiszen anyja egy királynő. Emberi nevet kapott, a megváltás talán épp arra irányulna, hogy a benne rejlő örök emberi felülkerekedjen az állatias ösztönökön.
A kiállítás Hopp-Halász Károly nyolcvanas évekbeli fotográfiai munkáival indul. A Tiltott, Tűrt, Támogatott című fotók központi motívuma egy budapesti török fürdő ágyékkötője. A szocializmusban a fürdők meleg találkozási pontok, úgynevezett ’crusing’-helyszínek voltak. A kifejezés, amely cirkálásnak fordítható, az alkalmi szexuális partnerek megtalálásnak helyszíneit – fürdőket, bizonyos bárokat és parkokat – jelöli. Ezeket a helyeket azért is illették kódszóval, mert gyakran olyanok is látogatták, akik hagyományos életformában éltek, és csak alkalmilag létesítettek meleg kapcsolatokat. A fotók címadásával erre is utalt a művész. Dallos Ádám sorozata szintén a Rudas fürdő kupolája alá komponálja képeinek szereplőit. A fürdőző férfiaknak alárendelve, megadóan hevernek a medencékben a cápák és a bikák.
Asterion, Fotó: Juhász G. Tamás
Egyszerű lenne azt mondani, hogy ez a kiállítás a férfitestről, mint a vágy tárgyáról szól, de mégsem. Bár Dallos festményein a színek energiája erőt, agressziót sugároz, ám kézzel fogható a szenvedés, s az indulat mellett jól érzékelhető a félelem is. Ahogy haladunk előre a térben, közeledünk az aktus megvalósulása felé, úgy ölelik körül Dallos kompozícióin a földöntúli lények és mitológiai állatok robusztus testükkel a férfialakokat. Az utolsó teremben a Modulált televízió fotóakciót idéző képén megtörténik az aktus, ahogy Dallos festményeinek figurái is összeolvadnak. A kiállítás kurátora, Kollár Dalma Eszter szépen vezet végig minket a végkifejletig, váltogatva, egymásra reflektáltatva a két alkotó műveit. A két művész 2016-ban tervezett közös kiállítást ugyanitt, de az akkor nem valósult meg. Most, hét évvel később, már Hopp-Halász Károly halála után ez a kiállítás mégis párhuzamba vonja a két művész gondolatait a szabadság–bezártság, az összeolvadás–különállás és a démonizált szexuális identitás témakörében.
Asterion, Fotó: Juhász G. Tamás
Amiben a két kiállítás azonos – a már többször említett ’kívülrekedtség’ mellett –, az leginkább az a gondolat, hogy a testünk letehetetlen. Néha szolgál és körülölel, néha akadály, van, hogy bezárja a lelket, megcsal és cserbenhagy, máskor fölénk nő, és áttolja rajtunk az igényeit. Ki vagyunk neki szolgáltatva. Megpróbálhatjuk uralni, de csak részlegesen fog sikerülni, és minden sérelmünket, fájdalmunkat megőrzi. Kifelé jövet még A bálna című film Oscar-díjas főszereplőjének tragédiája is bevillant: mi történik, ha kiengedjük a szörnyet a labirintusból? Kezdenünk kell vele valamit, vagy könyörtelenül elpusztít. Ott a válasz az őszinteségben rejlik – a két kiállítás itt sem állít mást.
Vékony Dorottya Az elengedés rítusai (kurátor: Gadó Flóra) és Dallos Ádám, Hopp-Halász Károly Aszterión (kurátor: Kollár-Dalma Eszter) című kiállítása április 23-ig tekinthető meg a Budapest Galériában (1036 Budapest, Lajos utca 158.).
