Milyen lehet a növényi lét esztétikája és a növényi állapot ontológiai alapstruktúrája? A növények egyszerre vannak mindenhol jelen, olyan általános zöld materializmust és megszokott alapot vagy hátteret jelentenek, amely első ránézésre túlságosan is általánossá teszi jelenlétüket. De mindeközben valamennyi növény sajátos alteritással rendelkezik, azzal a radikális és redukálhatatlan mássággal, amely megkülönbözteti azt, nemcsak az emberi társadalmiság minden elemétől, hanem más növényektől is. Ez a kettősség az – a planetáris zöld természeti kiterjedés és az önmagába visszahúzódó növényi alteritás –, amely Dezső Tamás fotóművész több lenyűgöző alkotása mögött megtalálható.
Maga a világ rendelkezik egyfajta „radikális élhetőséggel”, amit az élettelen anyaggal operáló szcientista világkép túl sokáig figyelmen kívül hagyott. A növény utat nyit a mezőhöz magvai elterjesztése céljából. A növény az élet folyamatába kapcsolja be a bolygó egészét, láthatatlan, számunkra nehezen megközelíthető föld alatti munkából kiindulva. Ezzel a sajátos talajformázással és föld alatti növényi működéssel egyben össze is kapcsolja a bolygó mélyét és láthatatlan rétegeit, szárain és törzsein keresztül a levegővel és az éggel, létrehozva egy globálisan kiterjedt kozmopolitikai szférikusságot, amelyet bioszférának nevezhetünk. A terjesztés előfeltételezi egy növekedést elősegítő médium jelenlétét. A visszahúzódás és a láthatatlanság összekapcsolódik a plasztikussággal és a létre való rizomatikus nyitottsággal. Az élet a disszeminációra és proliferációra való törekvésként jellemezhető, amelynek alapját a növények és a különböző növényi elrendeződések adják. Valóban levél minden, zöld rügyek, növényasszemblázsok, föld alatti rizómák, valódi zöld heterotópiák alkotják a természetet.
Miképpen Jacques Derrida fogalmaz: „Elveszíteni saját fejünket, nem tudni többé, hol vagyunk, ez a disszemináció hatása.” Amennyiben kidolgozzuk a növények radikális élhetőségének filozófiai és esztétikai konceptualizálását, akkor mi magunk is megtanulhatunk növényi, fej nélküli módon gondolkodni. Pontosan a fej hiánya az, ami számunkra érdekessé, sőt, akár vonzóvá teheti a növényi létmódot.
Az antropocén valójában posztantropocentrikus teoretikus kísérlet arra, hogy a Földrendszer-elméleten és a kortárs geológián keresztül rámutassunk, miszerint az emberi társadalmak és a valóság egésze olyan hálózatokból épül fel, amelyekben nonhumán létezők, növények, fémek és természeti jelenségek is fontos szerepet játszanak. Bár földtörténeti szempontból is fontosnak mondható a növények domesz-
tikációja, ami a korai és a közép-holocén fontos eseménye, és alapvetően összefügg a mezőgazdaság jelenségével, mégsem állíthatjuk, hogy megismerhetővé vagy kiismerhetővé váltak volna a növények. Zöld vadságuk, radikális burjánzásuk kikezdi a túlságosan is antropocentrikus és logocentrikus fogalmainkat és elképzeléseinket. Olyan esztétikai praxis kell a levelek és a növények titkainak bemutatására, amely megőrzi ezeket a rejtelmeket apró, feltörhetetlen és letéphetetlen zöld levelekként, amelyek önmagukba visszahúzódva hirdetik az élet folyamatszerű összekapcsoltságát a növényi asszemblázsokkal.
Dezső Tamás alkotásai a titok, sőt a titkok megőrzésén keresztül kalauzolnak el bennünket különleges kertekbe és távoli, festményszerű erdőkbe, miközben rámutatnak az emberi perspektivitás szűkösségére a növények és az élővilág alteritásával szemben. Az inderwelt, valamint a Leaf című műben is előtérbe kerül az antropocén és a sötét ökológia témája, az emberi jelenlét által fenyegetett környezet víziója, amely azonban mindig képes ebbe a sajátos növényi sötétségbe visszahúzódni, és ezzel a sötétzölddé váló, gótikusabb növényi elrendeződésen keresztül saját emberi létünket és civilizációs praxisunkat is fenyegetni.
A növények planetáris kozmopolitikája és növényi globalizációja vagy hálózatiasodása felülírja az uralomról és a produktivitásról alkotott megszokott nézeteinket. A növények globális dominanciája a szó szoros értelmében értelem nélküli. Anélkül érték el a Föld csaknem teljes egészére való elterjedésüket, hogy valaha is eltervezhették volna mindezt. Nem szükségeltetik tehát ész a disszeminációhoz. Az intelligencia nem előre mutat, hanem az emlékezetre támaszkodva kínál retroaktív válaszokat és adaptációkat a változó körülményekre. Elme nélküli növényi intelligenciáról beszélhetünk, amennyiben a tervszerűség és megfontolt cselekvés látszatát kínálja a növények szaporulata. A rizomatikus elterjedés a megfelelő környezetek sikeres, ám szándékolatlan megválasztásán alapul. A növényi intelligencia kimutatható, verifikálható, azonban csak utólag, a növényinél összetettebb idegrendszerrel bíró, az intelligencia áramlásait a túlnőtt agyukba lokalizáló lények által.
Azonban a növények nemcsak a planetáris mértékű elterjedésről és a globalizált performativitásról árulkodnak, hanem arról a megkerülhetetlen és megközelíthetetlen zöld titokzatosságról, amelyre illik az ökogótika sajátos fogalma. Felfigyelhetünk rá, hogy a bajos, kiirthatatlan gazok, ezek a rendetlen növények, folyamatos bajt hoznak, és szüntelenül beleszemtelenkednek az emberi terekbe és fejekbe egyaránt. Nemcsak arról van szó, hogy e zöld sokaság valamely távoli területen tartózkodik; a sokaság már mindig ott terem, önmagát létrehozva a közvetítés számos módozatának segítségével. Levelek vannak mindenütt, és bizonyos fokon tényleg minden levél! Egyetlen individuált test sem szükségeltetik a sikeres disszeminációhoz. Igaz, a gazokat is ellátjuk különböző nevekkel és jelzőkkel, kategóriákba illesztve őket. A nebáncsvirágnak például már az elnevezésében is megmutatkozó kerülendő jelleget tulajdonítunk. Viszont rendelkeznek azzal a képességgel, hogy identitásukat elhagyva mintegy beleolvadjanak az általános „zöldségbe”, a meghatározatlanság zónájába, ahol
a dús színezet és az életteli deformáció honol.
Találhatunk a képek között a sötét ökológiába és a természet sötétségébe bevonó mágikus alkotásokat, illetve különböző, a romantika során megszülető, az ipari társadalmi eszképizmusból származó kertvíziókat éppúgy, mint a növényekről készült különböző nyomatoknak sajátos antropocén vagy idegenségraktárát is. A Hedge című kép invitáció, hogy megszokott antropocentrikus perspektívánkat kissé magunk mögött hagyva elmerüljünk a természet zöld hibriditásába, és mi is részt vegyünk a növényi lét intraaktivitásában. A poszthumanista pozíció értelmében a performativitás „nem a felidéző jellegű hivatkozhatóságként, hanem ismétlődő intraaktivitásként” értendő. Nem valamilyen emberi regiszter projekciójáról van tehát szó. Performálni annyi, mint működni. A performativitás mindig rendetlen, tele hibriditással. Mit jelent az „intraaktivitás”? És a növények maguk miként értelmezhetők „intraaktív” szereplőkként? Mint Barad fogalmaz, az intraaktivitás „az egymással összekapcsolódó ágenciák kölcsönös konstitúcióját” jelöli.
Az antropológiai gép működése nemcsak az ember/állat elválasztást határozza meg, hanem a nonhumán valósághoz való viszonyulást is. Az antropocentrikus kódolás és az antropológiai gép működése határozza meg a növényekhez és a környezet egészéhez való viszonyulást is. Talán sohasem volt nagyobb szükség olyan esztétikai és poétikai kísérletekre, amelyek meg kívánják törni az antropocentrikus értelemhorizontot, és meg kívánják akasztani az antropológiai gép erőszakos és kirekesztő működését. Olyan művek, mint a Totem Conflatura vagy az All the Molds Crack valójában különlegességek tárházaként vagy megmagyarázhatatlan, rendkívüli alteritások magánszobájaként is értelmezhetők, amelyet indák és növényi szárak, föld alatti rizomatikus gyökerek és fás társulások szegélyeznek.
A növényi létezés és a nonhumán leendések megannyi árnyalata tűnik fel körülöttünk. Egy növényekkel benőtt olyan hely, ahova mindenki visszavonulhat töprengeni az emberi és több-mint-emberi létezés értelméről, az antropocén és az ökológiai válság kihívásairól.
